Vannak még Magyarországon becsületes és tisztességes újságírók, akik nem adták el magukat senkinek, nem a gyáva tulajdonos érdekeit képviselik, nem bérmunkában hazudoznak, hanem a közvéleményt (és nagy szavakkal) a hazát szolgálják. Nem sokan, de vannak. Általában olyan médiumok körül sorakoznak, amelyeket újságírók tulajdonolnak, ahol a legfontosabb szempont az újságírás, és nem a túlélés vagy a megélhetés. Nincsenek sokan, de vannak. Megyesi Gusztáv élő klasszikus, az sem tud ártani neki, ha az Amerikai Népszava megdicséri. A Népszabadságban megjelent Ablakzsiráf című cikke emlékeztet még az írástudók felelősségére és az emberi tisztességre, a szakmai kvalitásokról nem beszélve. Megyesi Gusztáv kimondja, hogy itt diktatúrát építenek, polgárháború lesz a vége, és Orbánékhoz úgy kell viszonyulni, mint valami megszállókhoz. Ma onnan lehet megismerni, hogy kit nem vettek meg, hogyan beszél a diktatúráról. Megyesi Gusztáv egy szabad ember. Bizonyítéka annak, hogy nem muszáj elkurvulni.
Megyesi Gusztáv egyebek mellett azt írja, hogy „Magyarországon polgárháború lesz. Ez nem lehet vitás, a formális logika alapján csakis ez következhet. Nem kell ahhoz kimenni az utcára, birkanépséget nézegetni, mint legeltetik velük a semmit, elég az állami tévét nézni: a miniszterelnök évek óta harcról beszél, az ő harcáról, szabadságharcról, forradalomról, s azok ellenségeiről, az ellenforradalmárokról, az ellenség legyőzéséről, eltiprásáról, felszámolásáról, szelídebb pillanataiban is minimum tockossal, kokival, sallerral példálózik, csupa fizikai ráhatással, mint akit gyerekkorában rendre hülyére vertek.”
Továbbá azt, hogy „ha itt a Kádár-rendszer épül újra, ahogy mondják, akkor visszafele épül: az elmúlt két és fél év volt a vidám barakk, a slendrián kádári évek, s most a keményedés jön, a visszazáródás, dekonszolidáció, börtönök, akasztás, koncepciós perek, az elkerülhetetlen vég. Nem mellesleg, ha itt Kádár-rendszer épül, akkor úgy kell felfogni ezt a kurzust, mint a hazánkban ideiglenesen állomásozó csapatokat, s ebben a szellemben is kell eljárni velük”.
Megyesi Gusztáv felhívja a figyelmet arra is, hogy az Orbán-rendszer könnyen sebezhető lenne, ha magától értetődő módon ellenállnak nekik, mint a diákok: „láthatta az ország, hogy nem is olyan nagykutyák ezek, épp ellenkezőleg, szánalmas figurák, akik nagyon meg tudnak zavarodni, ha valaki nem hunyászkodik meg előttük; ennyire még soha nem volt látható, hogy mennyire nincsen civilizált reflexük arra, ha intellektuális alapon szembeszállnak velük, hogy mennyire üresfejűek és üresszívűek; mint megannyi luftballon: apró tűszúrás elég, és szissssz, leeresztenek.”
Ez közvetve ugyanazt jelenti, amit az Amerikai Népszava is vall, hogy az Orbán-rendszert voltaképpen a korrupt és kollaboráns ellenzék tartja fenn, élén a gyáva, korrupt és kollaboráns ellenzéki sajtóval, mindenekelőtt a Klubrádióval és az ATV-vel.
Megyesi Gusztáv egy jellemes és szabad ember módjára foglalja össze a gyermekének a tanulságokat: „jó, ha látja a gyerek, hogy nem kell mindjárt beszarni államtitkártól, minisztertől, kormányfőtől, megyei kormányhivataltól, koszlott almádi igazgatónőktől főleg nem.” Így beszél az, aki nem adta el a lelkét senkinek, és a diktatúrában nem az elsődleges szempontja a jó megélhetés. Így beszél egy szabad ember. Az alábbiakban teljes egészében közöljük a Népszabadságban megjelent írást, hogy azokhoz az amerikai és a világban szétszórt magyarokhoz is eljusson, akik nem olvasnak minden magyar újságot:
.
Megyesi Gusztáv: Ablakzsiráf
.
Fél órája pucolom az ablakokat, s azon kapom magam, hogy az ablak kiemelését magyarázom a gyereknek. Egyetlen, határozott mozdulat kell, mondom, és akkor viszonylag könnyen kijön az ablak, utána a falhoz támasztod őket, s kartont vagy rongyokat teszel közéjük.
Nem tudom, miért mondom ezt ünnepek előtt pár nappal, illetve dehogyis nem tudom. Ötvenhat őszén hatéves voltam, akkor állt úgy apám az ablaknál, mint most én, csak ő nem tisztítás céljából, hanem hogy villámgyorsan kiemelje az ablakokat. A szomszédos tanácsháza homlokzatáról nem sokkal előtte lőtték le a nagy, veres csillagot, beleremegett az egész ház, apám azonnal ugrott, s első reflexből szedte ki az ablakokat, anyám sikoltozott, majd pofozni kezdett, mert „hurrá, lőnek” kiáltással kirohantam a folyosóra, egyedül apám őrizte meg a józan eszét, öt perc alatt kiemelte az összes ablakot, s oly elégedetten nézett körül, mintha ő vitte volna győzelemre a forradalmat.
Ez az egyetlen háborús tudásom van: az ablak. Hogy az ablaküveg stratégiai cikk, háború alatt eltűnnek az üvegesek, akinek ablaküvege van, az túlél mindent, sőt ember tud maradni, a többi nem érdekes. Só, bab, kristálycukor, konzervek felhalmozása a nők dolga, a pincébe költözés már összcsaládi feladat; ötvenhatban négy napot töltöttünk a pincében, de csak arra emlékszem, hogy a szénkupacon anyám minden reggel ugyanúgy beágyazott, mintha odafönt volnánk; még majd megszólnának a szomszédok, hogy úgy élünk, mint az állatok.
Ez tényleg nem sok. Ahhoz képest semmi esetre sem, hogy mi volna itt, ha megint lőnének. Ahogy körülnézek a házban, rajtam kívül nincs lakó, aki reflexszerűen az ablakokhoz ugrana, rajtam kívül senkinek nem jutna eszébe semmi. Ahogy ismerem a lakókat, senkinél nincs konzerv, kristálycukor, lekvár, só felhalmozva, legfeljebb Nutella, fogalmuk sincs, hogy baj esetén mit kell a pincébe levinni, a ház fele azt se tudja, hol van a pincekulcs.
Ha néha zárlat van, áramkimaradás, visítozva keresik a zseblámpát, amelyben persze lemerült az elem, nincs kéznél gyertya, az a vastag, „kétforintos” háztartási fajta, pedig ehhez nem kell háborús reflex, a legutóbbi áramkimaradáskor Bodnárék jobb híján születésnapi tortapetárdát gyújtva rohangáltak föl s alá, hogy jaj, mi lesz most a vaksötétben. Továbbá senki se tudja, hogyan kell a pincében villanyrezsó, gáz nélkül főzni, hogyan kell beállítani a petróleumlámpa kanócát, mivel és hány rétegben kell a fűtetlen pincében betakarni éjszakára a gyereket, de úgy, hogy azért levegőt is kapjon.
A járulékos feladatokról nem is szólva: ötvenhatban apám dr. Pekár bőrgyógyásszal állt kapuőrséget, s egymás vállára borulva imádkoztak, hogy nehogy jöjjön valaki, mert akkor valamit csinálni kell, még az is előfordulhat, hogy lőni, arról nem is szólva, hogy a ház fele a vér láttán elájul (nem mellesleg velem az élen). Nemhogy háborús reflexek, de egyáltalán semmilyen reflexeink nincsenek, a mobil nyomogatásán kívül másra nem futja, még nekem úgy-ahogy, de nekem is csak olyan alapon, hogy én még ismertem olyan embereket, akik tudtak krízishelyzetben viselkedni.
Magyarországon polgárháború lesz. Ez nem lehet vitás, a formális logika alapján csakis ez következhet. Nem kell ahhoz kimenni az utcára, birkanépséget nézegetni, mint legeltetik velük a semmit, elég az állami tévét nézni: a miniszterelnök évek óta harcról beszél, az ő harcáról, szabadságharcról, forradalomról, s azok ellenségeiről, az ellenforradalmárokról, az ellenség legyőzéséről, eltiprásáról, felszámolásáról, szelídebb pillanataiban is minimum tockossal, kokival, sallerral példálózik, csupa fizikai ráhatással, mint akit gyerekkorában rendre hülyére vertek.
A fegyvertársai szintúgy: a házelnök hat álló hete a parlament minden egyes ülésén elmondja, hogy januártól vége a jó világnak, januártól bármikor bevetheti a házőrséget, úgy próbáljanak meg közbepofázni, rebelliskedni, hogy az egész üléstermet kiüríttetheti. Itt már okafogyott a dilemma eldöntése, hogy beteges kényszer-e ez vagy tudatos megfélemlítés; noha szinte egészen bizonyos, hogy nem ő lesz az első, aki emberek közé lövet; ennél sokkal többen sunyítanak civilizáltnak látszó ábrázattal.
Jellemző, hogy legfőbb támaszuk a békemenet. Legutóbb a békemenet saját magával riogatta a diákságot, hogy ha a diákság nem nyugszik, akkor majd megint vonulnak, és akkor a diákság majd megnézheti magát; igaz is, a békemenet első sorát próbált harcosok alkotják, megannyi kommunista, egykori vöröskatona unokája, identitászavaros publicista, elborult elméjű énekes, úgy néznek ki együtt, vonulás előtt, mint valami munkásőr-propagandafilm nyitósora.
Az egész ország erre van kihegyezve. Mi itt sírunk, hogy anakronizmus van, hogy a régi, kádári struktúrát akarják visszahozni, 60 százalék ipari munkássággal, 25 százalék mezőgazdasági dolgozóval és csak 15 százaléknyi szolgáltató szektorral, holott a világ azóta épp az ellenkező arányba fordult.
Csakhogy tévedés a tévedés tagadása is, mert az ország militárisan rétegeződik: rendőrök, terrorelhárítók, kommandósok, rendészek, munkafelügyelők, személyi testőrök, házőrök, iskolaőrök, parkolóőrök, polgárőrök, bolti őrök, biztonsági őrök, pénzbehajtók, bírósági végrehajtók és nem bírósági végrehajtók minden változatban és mennyiségben, egy egész ország őrzi magát egyre növekvő agresszivitással és hajt végre saját maga ellen; az nem lehet, hogy ennyi felgyülemlett őrző-védő-végrehajtó potenciál ne törjön fel előbb-utóbb robbanásszerűen.
Ha itt a Kádár-rendszer épül újra, ahogy mondják, akkor visszafele épül: az elmúlt két és fél év volt a vidám barakk, a slendrián kádári évek, s most a keményedés jön, a visszazáródás, dekonszolidáció, börtönök, akasztás, koncepciós perek, az elkerülhetetlen vég. Nem mellesleg, ha itt Kádár-rendszer épül, akkor úgy kell felfogni ezt a kurzust, mint a hazánkban ideiglenesen állomásozó csapatokat, s ebben a szellemben is kell eljárni velük.
Miért volna másképp? Gondolja valaki, hogy 2014 áprilisában, a választás napjának estéjén az Országos Választási Bizottság kormánypárti elnöke megerősíti az exit pollok eredményeit, miszerint veszített a kormányzó párt és új erők alakítanak kormányt? Hogy aztán a köztársasági elnök a házelnökkel és a kormányfővel versenyezve gratuláljon elsőként a győztesnek, hozzátéve, hogy ilyen az élet, múltkor mi nyertünk, most ti nyertetek, de legközelebb majd megint mi akarunk nyerni; ősszel aztán a tetejébe még az önkormányzati választásokon is csupa új polgármester győzedelmeskedik. El tudja ezt valaki képzelni, amikor a hatalom teljes fegyverzetben áll, az egész választási információs rendszer az övé, s legfeljebb ő ellenőrzi önnönmagát?
A gyerek, aki tehát az apjától megtanulta, hogyan kell baj esetén kiemelni az ablakokat, diák. A diákokat pedig nem bírják elviselni. Vissza mertek beszélni, ami hagyján, de indulat nélkül, végtelen derűvel és higgadtsággal, ráadásul a józan ész mentén, a képükbe mondva, hogy nem hiszünk nektek. Ilyen még nem volt: láthatta az ország, hogy nem is olyan nagykutyák ezek, épp ellenkezőleg, szánalmas figurák, akik nagyon meg tudnak zavarodni, ha valaki nem hunyászkodik meg előttük; ennyire még soha nem volt látható, hogy mennyire nincsen civilizált reflexük arra, ha intellektuális alapon szembeszállnak velük, hogy mennyire üresfejűek és üresszívűek; mint megannyi luftballon: apró tűszúrás elég, és szissssz, leeresztenek.
Nagyon jó, hogy a gyerek látta ezt, mert jobb örökség ezt látni, mint az apját ablakkal, és még jobb, hogy gyerekek százezrei látták az egyetemistákat. Föl a hídra, le a hídról, körbe a téren, aztán vissza, látszólag céltalanul; írta is a kormánymédia, hogy ezek nem tudják, mit akarnak, hogy „a diákoknak semmi se elég”, és hogy csak bábuk, játékszerek, mert nyilvánvaló, hogy erők, sőt bizonyos erők állnak mögöttük, mert önmagától a diákság ugyebár rá nem jönne, hogy nem jó neki, hogy szívatva van, átverve, megalázva, hülyének nézve; ennyire még tényleg nem látszott, hogy ezek mennyire nem értenek az egészből semmit.
Hogy nem tandíj, nem keretszám a kérdés, hanem hogy akik dirigálnak, milyen alapon és honnét veszik a bátorságot, mert ennek már semmi köze kétharmados felhatalmazáshoz. Ráadásul mindebből egy kis hatvannyolc is átjön, márpedig ezek gyűlölik hatvannyolcat, a diákmozgalmakat, a lázadást, a szabadszájúságot, a kételkedést, az övékétől eltérő viselkedést, s nem is a másképp gondolkodást, de már a gondolkodás iránti igényt is.
Jó, ha látja a gyerek, hogy nem kell mindjárt beszarni államtitkártól, minisztertől, kormányfőtől, megyei kormányhivataltól, koszlott almádi igazgatónőktől főleg nem, ami persze örökség kérdése is. Akitől pedig örökli, az maximum az ablaknál áll, és Ablakzsiráf-színvonalon magyarázza, hogy mit kellene tenni, de persze ő maga nem meri, soha nem is merte megtenni, mert ő is örökséget kapott az apjától, ami nem túl bonyolult, igaz, egyszerűnek sem egyszerű: baj esetén magunkat meghúzni, pincébe bevackolni, de legelőbb is az ablakpántokat olajozottan tartani.
(Megjelent a Népszabadságban)