Ez az új sorozatom egy „Időutazás” lesz, amelyen keresztül szeretném Önöknek bemutatni városunk történéseit, hétköznapjait, egy átlagember szemén és gondolatvilágán keresztül. Ez az időszak több mint 60 évet fog átölelni a felszabadulástól, napjainkig. Törekedni fogok az objektívitásra, azaz nem szépítve és nem belerondítva a történésekbe. Természetesen mint minden véleménynyílvánítás egy ember gondolatain keresztül, csak szubjektív lehet, vagyis nem mindenki úgy lát és értékel bizonyos eseményeket, mint a másik ember. De véleményem szerint ez természetes is, hisz ahány ember annyiféle gondolkozás, hitvallás, és az egyéneket érintő befolyások más-más szemszögből világítják meg a tényeket. Ez így is van jól, hisz képzeljék el, ha mindannyian egyformán gondolkoznánk, egyforma lenne az értékítéletünk, az értékrendünk, az akaratunk, a vágyaink, a látásmódunk, milyen szürke és unalmas is lenne ez a világ? Ezek alapján jönnek viszont létre a konfliktusok, amelyek amióta a világ, világ, mindég is így voltak, és ezek után is így lesznek. Hogy legyen egy meghatározó gerince a sorozatnak, ezért úgy döntöttem, hogy részben a saját életem történéseinek bevonásával, kicsit a személyiségem bemutatásával, majd mindezekre felépítve, írom meg ezt a sorozatot. Véleményem szerint egy átlagember hétköznapi életét alapul véve lehet tükröt tartani egy város mindennapjainak a betekintéséhez. Alkalmanként érinteni fogom a világ történelmi és gazdasági eseményeit is, amelyek óhatatlanul befolyásolják egy adott ország, azon belül egy város életét is. Szerintem csak így lesz minden jobban értelmezhető. Hisz ma már globális világban élünk, minden történés kihatással van a többi ország életére is.
Őszintén remélem, hogy ebben az időutazásban szintén a kísérőim lesznek.
A felszabadulás, majd közvetlenül az azt követő évek. (1 rész).
Egy rövid történelmi áttekintés a 2-ik világháború ese
ményeiről, mely történések a későbbi időkre is rávetítették sötét árnyékukat.
1945 április 4-én hazánkban befejeződtek az Európára vetítve már 6-ik éve tomboló 2-ik világháború borzalmai, a hitleri nácizmust a szövetségesek összefogásával megsemmísítették. Ekkorra fejezték be a szovjet csapatok Magyarország egész területének az elfoglalását, de a katonai hadműveletek csak ápr. 13-án fejeződtek be. Közismert az a szomorú tény is, hogy Magyarország nem csak az első, de a második világháborút is a vesztesek oldalán végezte. Nem sorolhatjuk magunkat a történelmünk folyamán bekövetkező események sorozatában a szerencsés országok közé. Hisz területileg Közép-Európa szívében (közel ezer éven át) mindenféle náció átgázolt rajtunk, megszálltak, leigáztak, kiraboltak, felégettek, országunk 2/3 át elcsatolták, elrabolták (Trianon 1920), vagyis mindent veszteséggel éltünk meg. Magyarország a 2-ik világháborúba 1941 dec.23-a után lépett be, amikor is hadat üzent az Egyesült Államoknak a német és olasz szövetségesek iránti gesztusként, minden egyéb ok nélkül. Ami egy tragikomédiának felel meg.
1944 márciusában a magyarok átállásától tartó német csapatok megszállták az országot és nagyban folyt már az ország bombázása, amikor is 1944 aug. végén a szovjetek átlépték a magyar határt és megkezdték a magyar erők felmorzsolását, de az ellenállás miatt ez nem mindenhol ment gyorsütemben. Miskolcra 1944 dec. 4-én érkeztek. Magyarország háborúból való kiugrási kísérlete is kidarcba fulladt, és okt. közepén Horthy Miklós lemondani kényszerült negyed százados kormányzói hatalmáról.
Ekkor az ország irányítását a nácikat kiszolgáló nyilaskeresztes pártvezér Szálasi Ferenc és kormánya vette át. A nyilas rémuralom alatt ellenzékiek és ellenállók tömegét börtönözték be és végezték ki, emellett megkezdték a magyarországi zsidóság elhurcolását és megsemmísitését is. 1944 ápr.-tól az ország szinte teljes zsidó kakosságát gettókba és gyűjtő táborokba zárták, majd máj. 15-e után megkezdődtek az első tömeges zsidó deportálások. A miskolci zsidóság 78 %-át likvidálták. A német és a nyilas uralom után a szovjetek és a románok folytatták a szabadrablást. A felszabadítás kezdetén a szovjet megszálló csapatok első hullámában a részeg orosz katonák kegyetlenkedtek, sorra erőszakoltak meg nőket, vagy lőttek agyon embereket, majd a bolsevik megszállók pedig évtizedeken át (47éven át) az országunkban felejtették magukat. (Az utolsó orosz katona 1991 jun. 19-én hagyta el hazánkat). A foglyúl ejtett katonák mellett pedig tömegesen hurcoltak el ártatlan civileket Szibériába, könyörtelen kényszermunka-táborokba, ahonnan a legtöbbjük soha többé nem tért haza.
1945 tavaszán a háború utolsó napjainak egyikén a szovjet katonák kitűzték jelképesen, győzelmük szimbólumaként a berlini Reichstag-ra (német parlament) a szovjet zászlót. Majd 1945 máj. 8-án Németország feltétel nélküli megadásával véget ért a 2-ik világháború.
Úgy Európában, mint hazánkban és városunkban is, az emberek hatalmas eufóliában élték meg ezt a napot, több évi rettegés, éhezés és pusztítás után. Telve voltak hittel és bizalommal egy jobb, szabadabb és békés jövő iránt. Megkezdődtek a romok eltakarításai, és az újjáépítések. De rövid időn belül csalódniuk kellett, mert sajnos újabb borzalmak következtek.
Az én szüleim 1945 augusztusában házasodtak össze, majdnem 10 évi ismerettség után, mert mindezekbe beleszólt először az apám sorkatonai szolgálata (ami talán akkor 3 év volt), majd azt követően újból besorozták a háborúba való belépésünk után. Így került ki 1942 nyár végén a második magyar hadsereggel az orosz frontra, a Don kanyarhoz, ahol is hiradósként harcolt. Sokat mesélt az ottani borzalmakról, az orosz tél kemény, fagyos erejéről, az éhezésről, a nem megfelelő harci ruházat hiányáról és stb. Viszont szép történeteket mesélt az éhező, nyomorban élő orosz népről, akik úgyszintén nagyon sokat szenvedtek. Az orosz emberek végtelen egyszerűségéről, szegénységéről, jólelkűségükről, segítőkészségükről, és az Istenben való őszinte hitükről. Végül is a magyar katonák ellenségként harcoltak az ő földjükön, de az orosz asszonyok (a férfiak a háborúban harcoltak) abból a szegényes kosztjukból is adtak enni az én apámnak is. Azt mondták: „egyél fiam, mert az én fiam, férjem, is harcol valahol Európában, s talán neki is ad enni valahol, egy asszony”.
Majd megszülettem, a háborút követö első években.
Első emlékem Miskolcról a szülővárosomról csak villanásnyi, ami az életem folyamán sokszor elő szokott vibrálni. Kb. 1 ½ éves lehettem, mert még babakocsiban toltak a szüleim és egy éles kép tárul elém. A színház árkádjai alatt jártunk, mert határozottan emlékszem a jellegzetes tartóoszlopokra és a felette lévő födémre. Előtte is, és utána is csak a kék eget láttam, mivel fekvőhelyzetben voltam.
A Népkert melletti Budai József utcában laktunk, és minden további emlékem a városnak ezen a részéről indul ki. Kicsi gyermekként a negyvenes évek második felére nem tudok jól visszaemlékezni, az emlékeim az ötvenes évek legelejétől viszont már élesek. Az apám az L.K.M. egyik részlegénél dolgozott villamos szakemberként, középvezetőként, a kohászat azon részlegének a villamosenergia biztosítása, ellenőrzése és felügyelete volt a feladata. Az anyám ekkor még nem dolgozott, az ő feladata a gyermeknevelés és a háztartás vezetése volt. Akkoriban ez még így volt a természetes, az anya nevelje a gyermekét. Nem járt ekkor még semmi szociális juttatás ezért, Gyes, vagy Gyed , ez szülői kötelezettség volt. Családi pótlék viszont már ekkor is létezett a gyermekes családok részére, igaz, hogy először csak az állami alkalmazottaknak.
A mezőgazdaságban dolgozók, csak a későbbi években kapták meg ezt. Óvodák voltak már ekkor is, én is jártam talán összesen egy hónapig, de mint nagyon zárkózott, és nehezen megnyíló gyermek nem szerettem oda járni, így a szüleim nem erőltették ezt tovább.
Szegényesen éltünk, úgy mint a legtöbb ember ebben az időszakban, a főétkezéseken kívül a zsíros kenyér volt a domináns, nagyon hosszú éveken keresztül. Ekkoriban egy életre megutáltam ezt az ételt. A hús is csak a hétvégeken volt jellemző. Többnyire tésztát, burgonyát és főzelékeket ettünk különböző formációkban. Az akkori asszonyok leleményességére utalok, hogy hús helyett pld feltétként, piros parikás zsírban megdinsztelték a hagymát, s ez került a főzelék tetejére és hasonlóak, hogy mégse legyen olyan csupasz. Mindezekről azért írok, hogy rátekintést nyújtsak Önöknek a háború utáni, és az 50-es évek első felének igen szegényes hétköznapi életére. Akkoriban még igen gyerekcipőben járt a városi tömegközlekedés, még nem is volt nagy a forgalom, vagy gyalog közlekedtek az emberek, vagy mint az apám biciklivel járt dolgozni a Népkerttől az L.K.M.-ig. Elég hosszú táv. S ekkoriban még három műszakban dolgozott. Aztán az 50-es években, ahogy elkezdték Miskolcon felfejleszteni a nehézipart, gyors ütemben kezdett fejlődni a város, a közlekedésre való tekintettel is.
Az 50-es évek első éveiben kezdtem iskolába járni a Népkert főbejáratával szembeni általános iskolába, ahol csak 2 évfolyamot járhattunk. Ma óvoda áll ezen a helyen. Első osztályos voltam, ekkor már javában a Rákosi Mátyás keményvonalas sztálini irányítású diktatúrája uralta az országot. Egy felkavaró akkori emlékemet szeretném most leírni, hogy rávilágítsak az akkori sötét időszakra, többek között a személyi kultusz őrült demagógiájára. Minden reggel ahogy elkezdődött a tanítás, fel kellett állnunk, üdvözöltük a tanítónénit, majd azt kellett mondanunk, hogy „a mi második édesapánk Rákosi Mátyás elvtárs”! Mint 7-ik éves gyerek ezen nagyon ledöbbentem, és főleg nem értettem. Számomra az én apám az egyetlen apa!, ezenkívül Fél- Istenként szerettem és tiszteltem őt. Majd hazatérve ezen legelső megrázkódtatásom után megkérdeztem a szüleimet, hogy hogyan is lehetséges ez? Ők valamilyen okosnak ítélhető válasszal lezárták ezt az ügyet. Nagyon kellett ám félni ebben az időszakban, hogy milyen mondatok hagyhatják el a szánkat. S a továbbiakban én is fennhangon a többi gyerekkel együtt, mindennap mondtam ezeket az „igéket”, tudomásúl véve ennek fontosságát.
Rákosi Mátyás kinézetéről annyit azoknak, akik még nem éltek ebben az időben, és a későbbiekben sem látták őt fényképen sem, hát mint férfi nem a nők ideálja volt, az viszont biztos! Képzeljenek el egy luftballonfejű, tök kopasz, kicsi, kövér, zömök embert. A külseje is visszataszító volt, nem beszélve a kegyetlen és ördögi diktatúrájáról. Hasonlítani tudnám ezt a korszakot a mai kommunista Észak -Korea személyi kultuszához és diktatúrájához, amely a mai világ egyetlen ilyen országa.
Rákosi és kormányáról úgy általánosan, amit tudni kell.
A 2-ik világháborút követően Magyarország a Szovjetúnió megszállási övezetébe tartozott, amely hozzásegítette a Rákosi vezette Magyar Kommunista Pártot a hatalom megszerzéséhez, és megalakult a Magyar Dolgozók Pártja (M.D.P. Néven), a sztálinista egypártrendszerű diktatúra követőjeként, amely 1949-re teljesedett ki. Erre a korszakra a féktelen terror volt a jellemző. Az Á.V.O. ill a későbbiekben az Á.V.H. kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése jellemezte, amely Rákosi és Sztálin személyi kultuszával, az erőltetett kolhozítással, a nehéz és a hadiipar indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami nyomorba döntötte a lakosságot. Az SZ.K.P. XX-ik kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát, s ezek után Rákosinak is le kellett mondania a párttitkári tisztségről, amit meg is tett. Majd ezek után október 23-án kirobbant a magyar 1956-os forradalom.
Források: Szabad enciklopédia
Magyar História
Folytatása következik.
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)