Egy történet Lantos Gábor
, a Magyar Rádió munkatársa tollából. A történet, amit elmesél, nem mindennapi, Krisztián sorsa a kitartás, az elszántság példája.
„Gyanítom, odahaza kevesen hallottak még Storslett városáról. Azt is bevallom, pár hónappal ezelőtt én sem tudtam, hol van ez a hely. Most viszont innen, a Tromsø és Alta között félúton, a fjordok és a hegyek ölelésében megbúvó piciny településről jelentkezem.
Egy mesebeli, sárgára festett faházban ülök az erdő közepén. Odakint négy szánhúzó kutya, idebent a másik négy. És a gazdájuk, Kiss Krisztián Roland, aki 2011-ben az Oslo melletti Holmenkollenen norvég színekben ötödik lett a kutyaszánhúzó-világbajnokságon. Története azonban nem csak ezért érdekes.
„Nyolcvan kiló cuccal, a zsebemben 1700 koronával érkeztem Norvégiába 2006-ban” – fogott bele az események felidézésébe Krisztián. „Soha nem gondoltam arra, hogy valaha szánhúzó kutyákkal foglalkozom. Az egészet egy betörésnek köszönhettem. Akkori párommal a Miskolc melletti Kistokajban vettünk házat. Az egyik hajnalban idegenek jártak nálunk, ekkor határoztuk el, hogy kutya nélkül nem élet az élet.
Barátnőm mindenképpen különleges ebet akart, így hosszas utánajárást követően a szerencse segített, amikor ajándékba kaptam egy vörös-fehér szibériai husky szukát és egy alaszkai huskyt. A tulajdonos Kanadába utazott, ezért kellett megválnia a kutyáktól.
Ebben a pillanatban a sorsom megpecsételődött. Az otthoni helyzetem – hasonlóan sok más magyar fiataléhoz – nem volt éppen rózsás. Nagyon sok mindennel foglalkoztam, ipari alpinistaként dolgoztam, de ez idénymunkát jelentett csupán. A miskolci Kalandtúra Parkban is megfordultam, miközben az élelmiszeripar rejtélyeit tanulmányoztam az egyetemen. Szóval, elég mozgalmas életem volt, de a két kutya érkezése villámcsapásként ért, attól fogva csak az járt a fejemben, hogy szánhúzó ebek közelében legyek.
Kezdetben az Egyesült Államokban akartam elsajátítani az alapokat, hiszen Észak-Amerika, ezen belül Alaszka ennek a sportágnak az őshazája. A Magyar Szánhúzókutya Sportegyesület két tagja, Drahos István és Horváth János volt a két mentorom. Ők lebeszéltek Amerikáról, helyette Norvégiát ajánlották.”
Kiss Krisztián ekkor írt egy e-mailt, amely felkerült arra az oldalra, ahol a sportág legjobbjai egymással leveleztek. A sorok eljutottak a Storslett-ben élő Kjell Løken birtokába, s ő hívta magához a miskolci sportembert, akinek közben akadtak más norvég, sőt svéd ajánlatai is. Mindennek már lassan hét éve, hiszen Krisztián 2006. július 7-én lépte át a határt, s érkezett meg többszöri átszállás után Tromsø-be. Ekkor már csak 230 kilométerre volt Storslett-től.
Buszállomás nem akadt, a megállóban aludt
„Jaj, az nagyon vicces volt” – eleveníti fel a nevezetes napot a 38 éves magyar. „Írtam Kjell-nek, hogy ugye akkor fogad, helyette jött egy üzenet, hogy nem, majd találkozunk náluk. Késő este érkeztem Tromsø-be, magam után vonszoltam a zsákokat, kerestem a buszállomást. Gondoltam, ott lepakolok, aztán a reggeli járattal megyek tovább.
A Prostneset, ahonnan a távolsági buszok indulnak csupán egy üres betonplacc, semmi más. Ezen picit meglepődtem, de az összes kabátomat magamra húzva végül is elmúlt az éjjel. Reggel nekiindultam, és erre a csodálatos helyre érkeztem, amit te is látsz. Persze odahaza próbáltam előzetes információkat szerezni a városról, de nem sokra jutottam.
Kjell Løken, azzal kezdte, hogy itt a kis ház, van hol laknom, kapok havonta háromezer koronát majd jó munkát kívánt. Mi bajom lehetett? Volt fedél a fejem felett, nekiláttam. Norvégul akkor persze nem beszéltem. Szerencsére Kjell Løken angolul hibátlanul kommunikált, rengeteget köszönhettem neki. (A képen Krisztián látható a holmenkolleni világbajnokságon.)
A munka? Akadt itt vagy 60-65 kutya. Etetés, itatás, edzés, futtatás. S miközben 50-80 kilométert tettem meg ezekkel az állatokkal, naponta kétszer átjártam a szomszédba birkákat etetni. Egy év múlva, 2007-ben már 25 tehenet fejtem egy közeli gazdaságban. Én, a Miskolcon született lakótelepi srác, aki azelőtt soha nem csinált ilyeneket, bár a nagymamánál Hernádvécsén láttam jószágokat.
2008 januárjában újabb csavar következett, amikor munkát kaptam a storsletti fogyatékosokat gondozó otthonban. Ez a foglalkozásom, s bár Magyarországon a súlyosan sérült emberekről nem sokat beszélünk, nagyon szeretem ezt a munkát. El is kezdtem egy iskolát, az elméleti vizsgát letettem, most jön a gyakorlat, utána hivatásos ápoló leszek.
Az otthonban vannak autisták, élnek olyanok, akikkel beszélgetni is lehet, de akadnak annyira súlyos betegek, akik semmit sem tudnak magukról, önálló életre teljesen alkalmatlanok. Amikor segítek rajtuk, etetem, mosdatom őket, eszembe jut, hogy mindez velem is bármikor megtörténhet.
Norvégia rendkívül jól bánik ezekkel az emberekkel, az egészségesek pedig nem fordítják el a fejüket akkor, ha az utcán kerekesszékben fogyatékos társuk közeledik. Egy- egy érintés, mosoly olyan pozitív energiákkal tölti fel a sérülteket, amire mi gondolni sem tudunk.”
Életmentés a cementgyárban
Kiss Krisztián Magyarországon is véghezvitt egy tettet – nem is akármilyet. Miskolcon a cementgyárban ipari alpinista munkát végzett, amikor az üzemcsarnokban az egyik dolgozóra ömleni kezdett a cement. „Mire odaértem, a szerencsétlen embert nyakig belepte a szürke anyag, körülötte pedig mindenki állt és jajveszékelt. Kezembe vettem a dolgok irányítását és az alpinista technikák, a kötelek, valamint egy lélegzést segítő hosszú cső segítségével megmentettem a munkás életét. Pedig a bajba jutott melós már lemondott mindenről, de hosszas küzdelem után csak sikerült az akció. Az igazgató ott helyben megszorította a kezemet, majd ment mindenki a maga útjára. Félreértés ne essék, nem a plecsniért csináltam, nem is vártam különösebb hálát, de azért fura volt, hogy másnap mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna.”
A borsodi srác igazi élete a kutyák között zajlik, s az évek során annyira megtanulta ennek a különleges sportágnak a fortélyait, hogy 2011-ben Oslóban, a legendás Holmenkollenen rendezett világbajnokságon – norvég színekben – a négykutyás szuper sprint számban ötödik lett a világbajnokságon. A hatalmas sikerről Magyarországon szinte senki sem értesült, a hazai médiumok egyetlen sort, hangot nem szenteltek e jó szereplésnek. Pedig a norvég állami televízió élőben közvetítette a versenyt.
„Magyar állampolgár vagyok, azaz nem kellett útlevelet cserélnem ahhoz, hogy a vb-n Norvégia színeiben versenyezhessek” – meséli Krisztián. „Ebben a sportágban az a szabály, hogy ha két évet folyamatosan éltél az adott országban és ugyanennyi időt sportoltál a fogadó állam bármely klubjában, indulhatsz annak zászlaja alatt.
Tisztában vagyok azzal, hogy Magyarországon ezt a sportot sokan egyfajta úri huncutságnak gondolják, pedig nem az. A kutyaszánhúzás száz százalékban az állatokkal való törődés, egyfajta ápolás. Ez nem a macsó emberek sportága, itt minden egyes megtett méterért iszonyatosan meg kell küzdeni. Van egy angol mondás: keep your dogs happy, azaz tartsd a kutyáidat vidáman. Erről szól a történet.
Amúgy ezek a négylábúak rendkívül érzékeny élőlények. Ha velem valami nincs rendben, ha nem vagyok tökéletes állapotban, azt ők üstöllést megérzik. A 2011-es esztendő eddigi sportpályafutásom csúcsa volt. A vb ötödik hely mellett a több állomásból álló Európa Kupán összesítésben a második helyen végeztem. Pedig ahhoz, hogy egy-egy verseny helyszínére eljussak, sokszor 3-4 ezer kilométert kell vezetnem. De semmi baj, imádom ezt az életformát, s szerencsére a kutyáim is elvannak a furgonban.”
Nyolc kutya a siker letéteményese
Krisztián az idei alaszkai világbajnokságot kihagyja, de 2014-ben biztosan ott lesz az Eb-n. E történetben az emberről már sok szó esett, jöjjenek most a négylábú főszereplők. A Storslett-ben élő magyar egyenként mutatta be őket.
„Cie, az én tiszteletreméltó nyugdíjasom, már 9 éves, de elképesztő fizikummal rendelkezik. Sóder, a különös, kukorékoláshoz hasonló hangot adó eb, ő a kukurikú-kutya. Exxon, zseniális vezér, de nagyon hangulatállat, ha ennek a kisfókának nincs kedve dolgozni, nehezen veszem rá a munkára. IT, a világ legjobb vezérkutyája. Kuta, hatos kategóriában svéd bajnok volt, amúgy egy futógép. Pajken, őt azért vettem meg, mert kellett nekem egy sárga kutya is. Frøken, az én szerelmem. Nem véletlenül tettem a neve mellé saját vezetéknevemet is, s lett Frøken Kiss. A legfiatalabb pedig Michael Jackson – ez utóbbi nevet az alomban adták neki, mert a fekete kutya mellső lába fehér, tisztára olyan, mint a néhai énekes fehér kesztyűje.” (A képen is elég jól látszik.)
Ők nyolcan a siker zálogai. De van egy kilencedik is. Ám róla Krisztián nem tud sírás nélkül beszélni.
„Kämpe, akit Csempének hívtam, mert így kellett kiejteni a nevét. Ő volt az első kutyám Norvégiában. Imádtuk egymást. A tragikus nap 2010. június 29-én következett be. A ház mellett játszott, majd beszaladt az erdőbe. Hívtam, de nem jött. Borzalmas gondolatok fogtak el, szinte éreztem, hogy baj történt. Egy jávorszarvas támadta meg és agyonrúgta. Mindez a mai napig feldolgozhatatlan számomra. Kämpe nevének jelentése amúgy harcos, bátor, küzdő, vitéz. Nem véletlen, hogy a nyakában lógó kis fémbilétát a szánra akasztottam. Amikor versenyzünk, ez a drága kutya mindig velünk van.”
Bár Krisztián még nincs negyven éves, élete máris kész regény. Mint ahogyan azok a körülmények is, ahogy és ahol él. Mesebeli táj ez. Akár balra, akár jobbra indulunk el, hamar jön egy fjord, amelynek partján magába szállhat az ember és rendezheti a gondolatait.
De folytassa megint e történet főszereplője. „A kezdet nagyon nehéz volt számomra. Az első héten mély depresszió szállt meg, el akartam menni innen. Áldom az eszem, hogy nem tettem, mert maradásommal teljesedett ki az életem. Gondolkodtam azon is, hogy délebbre költözöm, mondjuk Hamarba, de aztán maradtam a fenekemen. Az sem zavar, hogy bennünket a dél-norvégok csak a nagy sötétségben ülőknek tartanak, s kissé lenéznek. Semmi baj. De azért két dolog nagyon hiányzik az életemből. Az egyik a Magas-Tátra látványa és a hegység kitaposott útjai, ösvényei. Ott nőttem fel. A másik pedig egy társ, aki megért és elfogadja azt az életet, amilyen az enyém.
Olykor elfog a félelem, hogy meddig fogom bírni az egyedüllétet, de aztán ránézek a kutyáimra, vagy felcsatolom a lécet és elindulok az erdőbe. Fejlámpával siklani a finom havon, beszívni a mínusz 10-15 fokos levegőt, majd hazatérni és a másnapi feladatokra gondolni, ez az én igazi világom.”
Hat napot töltöttem el Kiss Krisztián Roland mellett Stroslett-ben. Szívesen maradnék még, de az idő halad, irány kelet. Hamarosan találkozom egy magyar olajmérnökkel Alta városában, aki – remélhetőleg – feltárja nekünk a norvégok nemzeti kincsének, a fekete aranynak valamennyi titkát.