Parancsnok elvtárs  betekinthetnék abba a szigorúan őrzött
Commodore 64-es listába? Szó sem lehet róla! Igazából
nem is nagyon érdekelne, hiszen ez már régen kiszivárgott.
Hát, akkor mit tehetek önért? Nem sokat, csupán
engem is tessék kihúzni a névsorból. Hogyan gondolhatja
ezt? Úgy, ahogyan X.Y. elvtársakat is ki tetszett operálni.
A parancsnok nem sokat gondolkodik. Megadja magát.
Megértő készséggel satírozza ki a hívatlan látogató nevét.
A helyszín a miskolci vámhivatal első emelete. A több mint
három évtizedes történet több mint városi legenda. A közelmúltunk
egy apró szeglete, a rendszer keresztmetszete.
A vaskalapos listája így apadt felére alig egy hét alatt.
Mit nem adnék, ha megszólaltathatnám szemtől szembe
azt a borsodi jóembert, aki a nyolcvanas évek elején, úgynevezett
lokális szocialista boszorkányüldözést szorgalmazott
a régióban. Éppen abban az időben, amikor az egypárti, egy
kormány felszámolta az állami kereskedelem monopóliumát.
A háttérben egy buzgó vámos vagy egy szemellenzős pártember
felfedezi, hogy egy miskolci utazási irodában szervezetten
seftelnek. A háromnapos
vasfüggönyön túli túrák
résztvevői százszámra hozzák
be az olcsó Commodore
64-es számítógépeket, majd
a szabályos vámolás után az
állami bizományi üzletekben
néhány ezer forintos felárral
hasznosítják. A hatóság
éber őrei parancsra sec-perc
térképezik fel a kiutazókat és
a számítógépeket eladókat.
A rendőrség és az ügyészség
– sehol máshol az országban
csak Borsodban – kampányban,
zsinórban gyanúsítják
meg a komputerrel üzletelőket.
A vádiratok futószalagon
készülnek, mindannyiunkat egyszerű, néhány ezer forintos
üzérkedéssel gyanúsítanak.
Próbálunk védekezni a kulisszák mögött, de hasztalan.
Hiába érvelünk, hogy legálisan, vámkezelt árut értékesítettünk
a bizományi áruházon át. Az sem számít, hogy mindannyian
adózunk utána. Mondogatjuk, hogy olyan COCOM
listás gépeket hoztunk be, amelyekkel kijátszottuk az
imperialisták éberségét. Ez se hatja meg az irigykedőket,
akik akkoriban még a határsávig se utazhatnak engedély
nélkül. Próbálnak példát statuálni az ügyészségen.
Az értelmesebbek csóválják a fejüket, keresik a kibúvót
nyújtó paragrafusokat. Meg is lelik. Kiszórják, postázzák,
tárgyalások mellőzésével az enyhe figyelmeztetéseket, és
az ezzel együtt járó útlevélbevonásokat. A megye üzleteiből
eltünedeznek az olcsó számítógépek. A vállalatok, a téeszek
az ipari szövetkezetek anyagbeszerzői hiába keresik
már az avasi és a belvárosi műszaki üzletekben. A vaskalaposok
listája azonban tovább él. Önállósul. A pártemberek
egymás asztalai között kering. Akad néhány fafejű, aki a
névsorban szereplőket kizárná a pártból. Mások viszont
védik a megtévedteket, bagatellizálják az ügyet. Sokáig
csámcsognak a nagy semmin.
Igazából mindez hidegen hagy. Őszre három autóversenyző
szimulátor program fut a számítógépemen. A fekete
fehér junoszty tévé helyett már a harminc kilós eredeti
Commodore monitoron rovom a monte-carlói köröket.
Mintha ott lennék a napsütötte tengerparti városban. A kék
turista paszportom jó helyen, teljes biztonságban a rendőrségi
páncélszekrényében hever. Ott is jár le magában.
Kollégám-útitársam egy esztendő múlva bevallja a nagy
trükköt, hogy úszta meg az elszámoltatást. Szó szerint idézi
a tömör, fajsúlyos párbeszédet. Megnyugszom, nekem ez
úgy se ment volna. Hiányzik a pókerarc és a pléhpofa.
szanto@inform.h