Mindannyian jól tudjuk, mennyire szűkre szabott földi létünk, mégis úgy érezzük – különösen, ha kortársunk távozik az élők sorából – , hogy nagy igazságtalanság ért bennünket. Mint most, amikor azt a hírt kaptuk, hogy hajdani kollégánk, Flanek Tiborné Gyárfás Katalin életének 70. évében, január 14-én véglegesen itt hagyott minket.
A megdöbbenés és a gyász pillanataiban a nekrológot készítő körbetelefonál a sorstól haladékot kapott újságírótársainak, hogy egészítsék ki néhány ecsetvonással az elhunyt portréját. A 60. évük felé közelítők kicsit meghőkölnek, hogy már akár ők is következhetnek. A hetveneseknél felberreg a vészcsengő. A 80 év körüli tollforgató pedig elmereng azon, mennyi is lehet még neki hátra. Ilyenkor valamennyien megígérjük önmagunknak, hogy ezután okosabban, sportszerűbben, a tempót visszavéve fogunk élni. És komolyan is gondoljuk, csak hát a mókuskerékből nem lehet kiszállni.
Miskolci pedagógus családba született Gyárfás Kati, mire iskolába került, tudott írni, olvasni. Az irodalom iránti szeretete hamar megmutatkozott. Az érettségi után Budapesten szerzett diplomát az újságíróiskolán. Ez nem véletlen, hiszen sajtóhoz kötődő emberek vették körül:édesapja a Miskolci Rádió vezetője volt, férje, Flanek Tibi újságíró, Piroska huga kéziszedő és korrektor, sógora a nyomda szb titkára. Gyakornoki idejét az Észak-Magyarországnál töltötte, de igazi hírlapíróvá Kazincbarcikán, a Borsodi Vegyésznél vált. Kevesen ismerték úgy egy vegyi üzem belső életét, mint ő. A megye húzóágazatát képviselő vegyipar tevékenységéről, beruházásairól tudósítani nem volt egyszerű feladat. Kati ezt széles körű tudással, megbízhatósággal tette. Úgy tartotta: a kezdő zsurnaliszták számára az üzemi lap szerkesztősége a legjobb gyakorlóhely, hiszen itt elsajátíthatók a szakma fortélyai, és építeni lehet az emberi kapcsolatokat. Ebben is példát mutatott a fiataloknak, írásai a szigorúan vett szakmai anyagok mellett, az emberi sorsokról, élethelyzetekről is szóltak.
Az Északnál belpolitikai újságíróként emlékezetes családi riportokat írt és a falusi önkormányzatokkal élő kapcsolatban állt. A rendszerváltáskor felerősödött kritikai hangja. A kisembereket ért mindennapi bosszúságokról és a hivatali ügyintézés ellentmondásairól számolt be. A feszültségek vitték előre. Attól sem riadt meg, hogy váltson, vállalta a kísérletezést az Új-Északnál. Úgy látott itt munkához, mint aki nagyon meg akar felelni, ezért újította meg önmagát is.
Nemcsak a megváltoztathatatlan miatt értünk teljesen egyet abban valamennyien, hogy Kati „a mi szívünkhöz közel álló” volt, aki „futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonált”, és „küzdve tört a jobbra”. Hétköznapibb nyelven fogalmazva:mindenkihez volt egy kedves szava. Akivel összebarátkozott, az nem kérhetett tőle olyat, amit ne teljesített volna. Mindenkinek csak Kati vagy Katika volt, senki nem hívta Katalinnak.
Egyetlen fiában, Attilában sok-sok öröme volt. Élete céljának az ő nevelését és az újságírást tartotta. Nagy boldogságot jelentett számára, hogy két szép unokával, Emesével és Ilonával, ajándékozta meg a sors.
Végső búcsút január 31-én 11 órakor veszünk Katitól a Deszkatemplomból.
– Buzafalvi Győző – boon.hu