Mai szerzőnk Amerikában született magyar szülőktől, immár hatodik éve él Magyarországon. Arra gondoltam, nem minden tanulság nélkül való végigolvasni (és megbeszélni) Chris írását.

 

„Pár blogbejegyzést már olvastam, és tudom, hogy az én esetem más, de szeretném leírni, milyen érzelmeket vált ki, ha az ember Magyarországra költözik. Elnézést kérek a helyesírásért, de csak 2007 óta élek a hazámban, Magyarországon.
Én máshogy látom ezt az országot, mint a legtöbb itt élő. Meg kell mondanom, boldog vagyok, hogy a sors megengedte, hogy itt éljek. A posztban sem azt nem szeretném elárulni, melyik városból jöttem, sem azt, most hol élek, mert nem szeretném megbántani azokat az embereket, akik körbevesznek, és szerintem már ebből a pár információból is sokan azonosítanak.
1956-ban menekültek
Édesapám 1956-ban Pesten aktív részese volt a forradalomnak, és emiatt az Amerikai Egyesült Államokba kellett menekülnie. Én már kint születtem, miközben apukám az emigráció keserű kenyerét ette.
Gyakorlatilag egész gyermekorom legmeghatározóbb élménye, a szép vagy gyönyörű vagy Magyarország kezdettű dal. Miközben cseperedtem, meséket hallgattam, arról a szegény, de csodálatos világról, és arról a városról, ahol édesapám és édesanyám felnőtt. Édesanyám nem vett részt 1956-ban, de apukám kivitte magával.
Mikor megszülettem, jó anyagi körülmények közé kerültem, lévén apukám megbecsült értelmiségi volt már. Kései gyermek vagyok, édesapám aznap ünnepelte a 40. születésnapját, amikor 1974-ben megszülettem.
Magyarul a lakásunkban otthon, és az édesapám baráti körétől, és pár magyar könyv olvasásával tanultam, de az elsődleges nyelvem mindenhol máshol az angol. Szerettem és szeretem is Amerikát. A „Csillagos sávos lobogó” hallatán mindig könny szökik a szemembe, bár szerintem vagyunk így még sok-sok millióan.
A magyarországi rendszerváltás után édesapám többször hazalátogatott, párszor én is elkísértem. Az első dolog, amire emlékszem, hogy valami szállodában ülök az ablakban, és nézem a Dunát, amin valamilyen ünnepség zajlott tűzijátékkal. Akkor még nem gondoltam volna, hogy itt, Magyarországon fogok majd egyszer élni.
Bejártuk a kedvenc helyeiket
Édesapám sajnos 2003 környékén megbetegedett, és akármilyen jó orvosi kezelést kapott, nem tudták meggyógyítani. Amikor 2007-ben úgy döntött, hogy Magyarországon szeretne meghalni, a család támogatta.
Vettem a szülővárosában egy lakást egy nyugodt kis utcában, és elkezdtem vele, és édesanyámmal bejárni az országot. Kerestünk régi kis helyeket, amik felidézték a múltjukat. Utána 2007-ben az év vége felé apukám állapota leromlott, és már csak a ház előtti padig merészkedtünk le.
Otthon halt meg, vele volt a család. A hamvait minden ceremóniától mentesen szétszórtuk a természetben, ott, ahol apukám még életében építetett egy keresztet. Ezt a kis földet direkt a szép környék miatt vette meg Édesapám. Anyukám nem akart hazamenni, mert mondta, hogy most már itt marad Édesapámmal.
Válás és új szerelem
A feleségem nem szeretett volna itt maradni, én meg nem akartam Édesanyámat egyedül hagyni egy nekem akkor még idegen és érthetetlen országban. A vége az lett, hogy elváltunk Amerikában. Én megbeszéltem a cégben, hogy átkerüljek az ausztriai központba. Ez nagyon közel van ahhoz, ahol Magyarországon élünk. Ekkor sem gondoltam volna, hogy sokáig így maradnak a dolgok, de 2009-ben megismerkedtem egy lánnyal, akibe bele is szerettem.
A család ígérete, és a csodálatos környezet, a kisváros ahol élek, és Prága, Bécs közelsége itt tartott. Európa eleve nagyon kicsi, de ezek a szép városok közel vannak nagyon.
A cégem mind az édesapám, mind az én lakásomat bérli tőlem otthon, mert a városban elég nehéz jó környéken lakást bérelni, így kapva kaptak az alkalmon, hogy a dolgozóknak odaadhassák. Amit kapok értük, meg az ausztriai fizetésem itthon Magyarországon nagyon soknak számít, így nem igazán tudom megítélni a blog hozzászólóinak véleményét a pénzekről. Tudom, hogy amíg anyukám él, én sehová nem fogok heteknél tovább elmozdulni.
Ennyit arról, hogy kerültem ide.
Nem értem
Nekem kint azt mondták a szüleim, hogy én magyar vagyok, csak Amerikában élek. Itthon azt mondjak, hogy én amerikai vagyok, csak itt élek vagy hogy magyar származású amerikai. Semmiképpen sem magyar, ezt nem értem. Szívemben mindig is ez az ország élt, rosszat sosem mondanék rá, mert innen származom, vagy ide származom.
A város, ahol élek, nagyon szép, az embereket már nem értem. Noha mindent értek, amit mondanak nekem, beszélni még nem tökéletesen tudok, de a megfogalmazott gondolataik furcsák. Semmit nem vállalnak magukra, mindenért a politikát hibáztatják.
Volt, hogy ültem egy asztalnál egy étteremben, és hallgattam, hogy hangosan szidják a mellettem lévő asztalnál az országot, és szóltam, hogy elnézést, de ezt nem kéne, mert ez az ő és a mi országunk, és azt kéne nézni, mivel segíthetik.
„Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért” – szól a mondás. Ezt a legtöbb amerikai, francia, osztrák is így gondolja! A cseheknél sem hallottam soha, hogy valaki szidja a hazáját!
Elfelejtettek harcolni
Persze minden országban akarnak változtatni, vagy megvetnek pár politikust, de ott az emberek a saját képességeik hiányát nem keverik össze az ORSZÁGGAL! Tudom, mindenért a szocializmus a hibás, amit én nem érthetek. Viszont látom Európán, mennyire megviseli a társadalmat a túl sok ingyen juttatás, mert az emberek elfelejtenek harcolni magukért, hogy a társadalom tagjai lehessenek.
Generációk kellenek még ahhoz, hogy az emberek a kezükbe vegyék a sorsuk, és felemeljék a hazájukat, Magyarországot! Ameddig bármit mástól várnak, addig gúzsba vannak kötve.
Nem szeretném, hogy félreértsétek, amit írok, mert nem bántani szeretnék vele, és senkit sem akarok lebeszélni a külföldre utazásról, csak tiszteletet kérek Magyarországnak. Látom a neten is, hogy támadjak az itt született magyarok az országot.
Köszönöm, hogy elolvastátok, ez volt a leghosszabb szöveg, amit magyarul eddig megírtam.
Remélem nem lett nagyon rossz, mert nem szeretném megsérteni a nyelvet, sem senkit. Nagyon nehéz, hogy mindent sokféleképpen lehet elmondani, bár nekem már voltak alapjaim. Németül jobban megtanultam, pedig ott nem voltak alapjaim, csak az egyszerűbb nekem.
Kívánok nektek erőt az álmaitok eléréséhez! Azt kérem, ne feledjétek, bárhová mentek, minden rajtatok múlik. Nem kívülről jön az áldás, hanem belülről.”
(Mivel többször van utalás a szövegben a nehézkes fogalmazásra, ezért külön is jelzem, hogy annak a nyelvi részén én is dolgoztam, de próbáltam megtartani az eredeti hangulatát – Határátkelő)