Bronstein a San Francisco-i Center for Investigative Reporting (Oknyomozó-újságírói Központ) vezető munkatársa, az Esquire-rel közösen csinálták az anyagot. Azokról az emberekről szól, mint a név nélkül, csak Lövészként emlegetett főhősről, akik 17–18 évesen elmennek kommandósnak, bámulatos képességekre tesznek szert, 15–20 évet eltöltenek a különleges alakulatoknál, aztán fiatal felnőttként leszerelnek és ott állnak a nagy semmiben.
Minden, amit csinálnak, titkos, a világuk zárt és elképzelhetetlenül intenzív, de egyáltalán nem Jason Bourne-szerű. Ők is csak emberek, és amikor a Lövész a helikopteren ült a dzsalálábádi amerikai bázis és Oszáma bin Láden abbotábádi háza között, csak egy dologra tudott gondolni:
Az út odafelé olyan volt, mint egy saját, külön világ. Legjobban az aggasztott, hogy nagyon kellett hugyozni és hogy majd harc közben kell elmennem pisilni. Egyébként fel voltunk szerelve erre a helyzetre, valami olyasmivel, mint egy összecsukható vizestál és egy pelenka keveréke. Az enyém még mindig megvan, sose használtam. Az egyik vizesüvegemet használtam helyette. Később jutott csak eszembe, hogy amikor bin Ládent fejbelőttem, egy üveg húgy volt a zsebemben.
Az egész cikk hemzseg a vicces sztoriktól. Itt van például egy afgán tetem alsógatyájában rejtegetett meglepetés:
Vágtuk le Afganisztánban egy halott csávóról a ruhát, hogy van-e alatta öngyilkosmerénylő-mellény, erre kiderült, hogy óriási fasza van, a térdéig ért. Onnantól Abu Dudzsan Holmesnak hívtuk [Abu Dudzsan al-Afgáni al-Káida-szóvivő és John Holmes pornósztár neveinek összevonása – OP].
A cikk persze sokkal inkább szomorú, mint vicces. Ezek a kommandósok fantasztikusan kiképzett elit katonák, jellemzően több nyelvet beszélnek, kevés és ellentmondásos információból képesek élet-halál döntéseket hozni, végignézték és túlélték számtalan társuk halálát – és ezekkel a polgári életben nem sokra mennek. Elmehetnek zsoldosnak a Blackwaterhez, haknizhatnak a tévében, kábé ennyi. Ha húsz évnél hamarabb szerelnek le, egy fillér nyugdíjat és egészségbiztosítást sem kapnak, ahogy a Lövész sem, aki 17 év szolgálat után vonult vissza. És ezeknek az embereknek a teljes életét a többi társuk jelenti: semmilyen kapcsolatuk nincs a civil élettel, se nekik, se a feleségeiknek, ráadásul a legtöbb küldetés annyira titkos, hogy még beszélniük sem lehet róla. Ilyen pillanatból pedig nincs sok az unalmas polgári világban:
Akkor esett le az egész, amikor a bagrami támaszponton reggeliztem, bin Láden holtteste mellett ácsorgok, nézem a nagy tévén az elnököt, ahogy bejelenti a rajtaütés hírét. Ott állok és nézek, a tetemet, az elnököt, eszem a kolbászos-tojásos-sajtos-szalonnás szendvicset, és arra gondolok: Hogy a faszba kerültem ide? Ez az egész túl sok.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy az egész jó vagy rossz. Jó volt, hogy tettem valami nagy dolgot a hazámért, a társaimért, a New York-i emberekért. Bevégeztetett. Megtiszteltetés volt ott lenni.
A rossz rész a biztonság. Ő volt tulajdonképpen a prófétájuk. És most megöltük és örökké ezen kell paráznom. Az al-Káida, főleg manapság, 99 százalékban duma. De a maradék egy százalékban, amikor csinálnak is valamit, az súlyos. Iszonyú dolgokra képesek.
A Lövész nem haknizott sehol és könyvet sem írt, mert közszolgaként méltatlannak érzi. Zsoldosnak sem akar elmenni a Blackwaterhez, mert úgy van vele, hogy eleget lövöldözött és kommandózott már az életében. Egyelőre nem tudja, hogy mi lesz vele. A haditengerészet felajánlotta neki, hogy néhány állammal odébb lehetne fedőnéven teherautósofőr.
De talán mégis tud majd valamit kezdeni az életével, ő is és a társai is. A cikk végén kiderül, hogy az olyan amerikai high-tech cégek, mint a Google, a Twitter és az Orbitz, már összerakták, hogy egy elit kommandós képességei nem jönnek rosszul egy viharos tempóban fejlődő technológiai vállalatnál sem.
A teljes cikket a Center for Investigative Reporting és az Esquire oldalán is elolvashatja.