A havat még Orbán meg Zsiga se tudja átbaszni. Ez itt a Hajrámagyarország. Szégyen. Az, mondom. Ez Miskolc? – kérdezi. Ez az egyik fele, mondom. Zsiga Marci a túloldalon lakik, állítólag ott kotornak és szórnak. Rossz oldalt választottak. De megnyugtatom, a cigányokat itt is gyűlölik. Keservesen nevet. A nő az út közepén hever, lába vagy harminc fokra kificamodva, térdben. Esik a hó. Ez csak itt meglepetés, napok óta mondják az időjósok. Felkészülni? Itt? Minek. Hókotró sehol. Járhatatlanok Miskolc-Tapolca útjai. Péntek délután van, a kocsonyafesztivál kezdete. Három rendezvény van egész évben, ami kihúzná a szarból Miskolcot, és talán a régió lakóit, netán idegeneket is idevonzzon, februárban a kocsonyafesztivál, júniusban az operafesztivál és júliusban a Kaláka-fesztivál. Az utóbbi kettővel nincsen baj, nyáron nem esik a hó. (Még…) De ez a hóesés most keresztbe tett. Ja, a Kaláka már nem is Miskolcon van, hanem Egerben.
Szombatra már esőt mondanak. Akkor nem esik el. Néhány hétig nem is fog, mondja a nő férje. Azt mondták, tíz perc múlva itt lesz a mentő. Megnyugtatom, úgy húsz perce várunk már rá, nem lesz itt. Ígérgethet a Fidesz mindent a tévében, mondja Pörkölt, a helyi hóhányó, aki segíteni jött, a havat még Orbán meg Zsiga se tudja átbaszni. Meg fog fázni, mondja egy újabb segítő, kéne alá rakni valamit. Lassan már vagy tízen vesszük körül a nőt, várunk a mentőre. Ketten készenlétben állnak, ha visszacsúszik valamelyik autó, arrébb tudják húzni.
Ha valaki Miskolcra jön több napra, automatikusan Tapolcán keres szállást, ott van a strand, a Barlangfürdő, végül is el lehetne tölteni néhány napot, kis kocsonya, kis borozás a Kisavason, fürdő, masszázs, kirándulás a Bükkbe, jó levegő, tán még jól is érezhetnék magukat. De nem. Túl szép lenne. Ez itt a Hajrámagyarország. Péntek délután van. Csütörtök este óta esik a hó. Na és, az a dóga. Február van. Ilyenkor kell rászórni a hóra a trágyát és a fűmagot, hogyha elolvad, akkor szép ződ gyepünk legyen májusra. De nem! Itt a hó nem áldás, hanem fájdalom. Az ifjú pár délelőtt indult Mórról, ők még fel tudtak menni a hegyre a panzióba. Akik most jönnek, nem. Sorra csúsznak vissza az úton. Némelyik megfordul, már csúszik vissza, bele a másikba. Keresztbe-kasul állnak az autók. Ezt már csak a hókotró tudná eltakarítani. De az itt nincs. Aki a kocsonyafesztiválra jött, és feljutott a szállásáig, az biztosan nem jön le. Aki most akar felmenni, az biztosan nem megy fel, csak gyalog. Ha panziós lennék, úgy hirdetném a szállást, hogy szállás Zsiga Marcell oldalán. Kürettel.
A sarki pizzériából hozunk ki két széket meg egy pokrócot, ráemeljük a nőt, mutatom a férjének, hogy szerencséje van, pont a fizető zóna végén esett el, itt ingyen van az asszony. Nevetünk. Kerül forralt bor is, meg kiskeserű. Végre megjön a mentő, szabadkoznak, nincs kotorva a Vargahegy, elakadtak, meg a kisnyugdíjasoknál combnyakban fesztiválidő van. Megnyugtatom a nőt, jó helyre megy, pont egy hete jöttem ki abból a kórházból. Keresse Szilvia nővért, kérje tőle el a nyolcvanötös Szép verseket, olvashat benne Csoórit. Tavaszig, mire felépül, kitart.
Szégyen.
Ez Miskolc?
Ez.
Ezt már egy kassai színész kérdezi szombat délben, Miskolc központjában, a kedvenc kávézómban. Hol a kocsonyafesztivál? Ez Miskolc, mondja Mici a pultos. Kérdezze meg a politikusokat. Még ezt a néhány napot is elvették tőlünk. Nincs itt semmi. Csak a hó meg a latyak. Holnap már ki se nyitunk.
Miskolc belvárosa kicsi. Egy főutca és néhány abból nyíló kisebb utca, három nagyobb díszburkolatos (!) tér. Ideális helyszín egy fesztiválhoz. Autóforgalmat nem akadályoz, a villamos lassan csilingel, a vásárlók, nézők nyugodtan glasszálhatnak a bódék között, beülhetnek a kávézókba, presszókba, éttermekbe. Most nem így történt. Állítólag beleszólt a politika. Merthogy szégyellik a városukat.
(Az Avas szálló és a Kossuth Filmszínház)
Valamikor Miskolc belvárosának két meghatározó épülete volt. A Nemzeti Színház és az Avas szálló. A színház, köszöni, megvan, kifejezetten jó előadásokkal és kísérletekkel. A prímásverseny után a büfében szombat este Cserhalmi és Stohl fog főzni. Nem kocsonyát.
Az Avas szálló az egy másik kávéház. (Volt.)
Ifjú koromban nem sikk volt az Avasba járni, hanem természetes dolog. Az Avas nem egyszerű szálloda volt, de közösségi hely is, nyáron az udvaron zenekar játszott, táncparkett is volt, télen meg a népnyelven Fapadnak nevezett étterem részébe húzódtunk be. És az Avasban volt Magyarország legszebb filmszínháza is, óriási csillárokkal, aranyozott páholyokkal. A szálloda hátsó részében klasszikus bálterem volt. Szép emlékeim fűződtek hozzá. Emlékszem, a kilencvenes választások éjszakáján a Fidesz itt ünnepelt, egy ifjú joghallgató, későbbi alpolgármester, szórta a karzatról a kivágott vörös csillagokat. (Akkor még használhatták az önkényuralmi jelképet…) Akkor még minden szép volt.
Hát most már ez lett belőle. Én sem dicsekednék vele. Hova tűnt a régi fény?
Sétáltam szombat délután a főutcán. Mindenhol kóválygó emberek. Keresték a fesztivált. A belvárosban van két földes, murvás parkoló, az egyiket kiskoszosnak, a másikat nagykoszosnak becézik. A kocsonyafesztivál szervezőinek sikerült a nagyszínpadot a nagykoszosban felállítani. Péntek este állítólag ezer forintért jegyet is kellett venni, szerencse, hogy szombaton már vidámabb kép fogadott. Kordon elbontva, secusok maradtak. Munkahelyteremtés.
(Nagyszínpad a „nagykoszosban”, szombat délután, főműsoridő, tíz néző, tíz secus…)
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, nem voltak komoly programok is. Valamennyire Kassa húzta ki a sárból a várost. Vasárnap a kassai Thália Színház adta elő Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című darabját, kár, hogy akkor már a kutya se maradt Miskolcon.
Nekem mégis a Kassa-Miskolc színpad egyik produkciója tetszett, szlovákiai magyar cigányzenészek adtak elő különleges egyveleget, különleges élmény volt, ahogy az egyik énekesük egyedi fellépő ruhájában énekli a tömeg közé vegyülve az Amorf ördögök egyik régi számát.
Ugyanezt még élvezhettem vasárnap a Lelkibéke színpadon és a Bála színpad sátorban is.
A kocsonyafesztiválnak azonban voltak igazi nyertesei is. A biztonsági őrök. Jó napidíjat kaphattak. Esküszöm, ennyi őr még soha nem okozott ekkora biztonságot nekem. Bármerre néztem, őket láttam. Tudom, hogy secusnak lenni életpályamodell, a legújabb kutatások alapján, vannak fiatal munkanélküli apák, akik már születésük után kifejezetten erre a szakmára nevelik gyerekeiket. Nem kell hozzá más, mint egy nullás gép, meg sok tészta. Munkájuk lesz bőven, külön kasztként létrejön majd a kocsonyaőri állás is. Mellettük még a hajléktalan szatyros civil ruhás rendőr is menő szakma lesz. Találkoztunk ilyennel is.
Pesti barátom szombat hajnalban, belakva a színész büfében, a barátnőjével éppen villamosra várt, hogy másnap kipihenve várják az élményeket, mondjuk a kassai trubadúrt, amikor odalépett hozzá két férfi, és felszólították, hogy igazolja magát. Igazolják maguk, mondta, civilben voltak, mire a két férfi leteperte, a szatyorból elővettek egy bilincset, és megbilincselték.
Ezt már vasárnap reggel meséli nevetve a Tokaji borozóban. Mutatja a jegyzőkönyvet is. Szépen felsorolva, mit vettek el, egy db. ötszáz forintos, sorszám szerint, egy fém kétszázforintos, egy pár cipőfűző, satöbbi. Amúgy rendesek voltak, mondta. Volt bent egy pasi még a cellában, már két napja hozzá se szóltak. Egész nyugodtan aludtam, mondja, amíg be nem hozták a késes embert. A késes emberről annyit kell tudni, hogy öltönyben volt, és kést találtak nála az utcán. Hiába szabadkozott, hogy a vásárban vette. Igaz is, miért árulnak kést meg tőrt, ha tilos hazavinni. a cikk folytatása itt.