Két város minden előtt: Budaörs és Miskolc. Városok, amelyekből vagyok, közösségek, amelyek révén megismertem önmagam. Két város, amelyekben repülni tanultam.
Azóta, bármerre járok, az év legalább háromszázötven napján jókedvű vagyok. Ez gyanús. Meg is kérdezik néha: „Miért vagy te olyan vidám? Mire föl? Mire ez a fene nagy optimizmus?” Sokáig csodálkozva visszakérdeztem ilyenkor: „Miért furcsa ez? Az emberek többsége talán szomorú?” „Hát, ha nem is szomorú, de hogy nem bazsalyog nap- és évszakra való tekintet nélkül, az biztos.” A gyakori kérdezgetés hatására elbizonytalanodtam. Lehet, hogy valami baj van velem? Magyarázattal tartozom a jókedvemért? Talán még szégyellnem is kellene?
Egyre többször szembesülök vele, hogy a vidámság egyáltalán nem általános, nem természetes, sőt, nem is elfogadott. Zavaró. Hiba a mátrixban. Talán valami mutáció eredménye? Tévedés, amit egyszer keservesen megbánok majd? Alaptalan, oktalan, és provokatívnak tűnik. „Te ittál?” – tekintenek rám időnként az ismerősök gyanakodva.
A teljes cikket a nyomtatott változatban olvashatja.http://ujember.hu