Kínzóan hiányzik az Alaptörvény  tervezett kiegészítéséből a realitásérzék: az alkotmánymódosító csomag egy közjogi lasagne, és cseppet sem vigasztaló, hogy lóhúst nem találni benne.

Sokat írtak már arról, mi van a kormánypártok által hétfőn elfogadni tervezett Alaptörvény-módosító indítványban. Engem inkább az érdekel, ami az egészből kínzóan hiányzik: a realitásérzék.

Az alkotmánykiegészítő csomag egy közjogi lasagne, és cseppet sem vigasztaló, lóhúst nem találni benne. Egymás hegyére-hátára dobált, különböző minőségű összetevők, az Alaptörvény szintjét eredetileg meg sem ütő, korábban az Átmeneti Rendelkezésekben letudni kívánt passzusok sorjáznak. Van itt minden: például túlírt és az Alaptörvénybe már amúgy is belefoglalt történelmi felelősségre vonás (az MSZMP bűnöző szervezet mivoltáról); a család fogalmát szűkre szabó mondat; szociális részletkérdés szabályozása (hajléktalan-ügy); teljesen periférikus probléma (kampányhirdetések tilalma a kereskedelmi médiában).

A Fidesz politikusai jelentős társadalmi csoportokat sértő, vagy felháborító eljárásukkal nem pusztán önmaguknak okoznak kárt. Félő, hogy tovább szaggatják közös dolgaink már amúgy is felfeslő szövetét. Már önmagában a törvényalkotó hitelességét romboló jelenség, hogy két éven belül negyedszer módosítják „gránitszilárdságú” alkotásukat. Ezzel mintegy leminősítve saját húsvéti alkotmányukat, és igazolva az ellenzék azon vádjait, hogy korábban összecsapott, kiérleletlen munkát végeztek. Ennél súlyosabb baj azonban: a legfontosabb jogszabályba pártérdekektől nehezen elszakítható részletkérdéseket is betuszkolnak. Miközben minden törekvésnek arra kellene irányulni, hogy idővel a mostani ellenzők is elfogadják az Alaptörvényt és belakják az új rendszert. Valahogy úgy, ahogyan annak idején Franciaországban de Gaulle tábornok 1958-as alkotmányát sorozatvetővel lövő szocialista François Mitterrand szinte királyi méltósággal töltötte ki az V. köztársaság korábban általa autoriternek nevezett kereteit.

Ha realitásérzéküket még nem veszítették el, a kormánypártiaknak látniuk kellene azt is: az Európa Tanács, a német külügyminisztérium, az Európai Bizottság, az amerikai adminisztráció szinte azonnali és keresetlen elítélő véleménye vészjósló jelzés. Nem mintha nem lenne felháborító a nyílt beavatkozás és a kettős mérce. Ám az elmúlt évek néha hasznos (bank- és multiadó), néha teljesen felesleges (médiatörvény) harcai a legtöbb fővárosban elhintették, hogy a problémás magyar kormány csak az erő nyelvén beszél, és azon is ért. Ha valóban szóba jöhet az uniós alapszerződés hetedik cikkelyének alkalmazása, azaz hazánk szavazati jogának felfüggesztése (ahogy azt a Financial Times megpendítette), akkor jobb lesz megállni és gondolkodni egy keveset. De nem azért, mert mernünk kell kicsinek lenni. Hanem mert a nemzeti érdek a 2014-2020-as uniós költségvetés további intenzív kísérését, egyáltalán, a lehető legerőteljesebb brüsszeli jelenlétet követeli. S ez a jelenlét egész egyszerűen más dimenzióba tartozik, mint a hallgatói szerződés meg az egyházügyi szabályozás.

Egy „jobban teljesítő” ország nem engedheti meg magának, hogy legrosszabbnak kijáró büntetés sújtsa.