Egyáltalán nem idegen a magyar jogrendtől a fényűzési adó, volt ilyen a kiegyezést követő évtizedekben, de 1920-tól is szedték. Az első verzió inkább cseléd- és kocsitartási adó volt, a háború után viszont lényegében mindenre kivetették, amire csak lehetett – 34-fajta termék után kellett fizetni, a gyöngy, az autó, a póni és a bőrkötéses könyv mellett a pusztán díszítést szolgáló tárgyakra és selyemruházatra is kivetették.
Ha valami hasonlót tervezne a kormány, elegendő lenne nyolcszázalékos pótlólagos adót kivetni a kiválasztott termékekre, s máris kijönne a 35 százalék. Az csak technikai jellegű kérdés, hogyan kell úgy megalkotni a szabályzást, hogy az ne ütközzön a közösségi jogba. Ezzel újabb lépést is tenne a kormányzat abba az irányba, hogy a forgalmi típusú adók súlyát emelje a jövedelemadók helyett.
A valódi kérdés természetesen az, hogy milyen termékek után kellene az adót megfizetni. A korabeli kritikák szerint ez 1920-ban sem sikerült túl jól, legalábbis az esernyők, a rézmetszetek, a gyerekjátékok és virágok megadóztatása nem aratott osztatlan sikert.