Szabó István az első olyan sportfotós megyénkben, aki tökélyre fejlesztette a szakmát, és annak is a legnehezebb válfajában, mert nem mozdulatlan tárgyakat kellett megörökítenie, hanem mozgásában elkapni a legkifejezőbb pillanatot. Pista ennek volt a mestere, szomorú, hogy március 13-tól múlt időt kell használni, mivel életének 87. évében csendesen elhunyt.
Csak mellékállásban fotózott a lapoknak (Déli Hírlap, Diósgyőri Munkás, Észak, Népsport, Képes Sport), de ez egyáltalán nem látszott meg a teljesítményén. Igazi profi volt. Minden sportágban otthon volt, de leginkább a focit, a kosárlabdát, a kézilabdát, az atlétikát és a röplabdát szerette. Fél évszázadon át járt kamerájával a sporteseményekre: 1949-től az 1990-es évek végéig. A fotózás hőskorában a vidéki fotóriportereket még nem segítette a technika, motoros géppel csak a geletapálok dolgozhattak. Prakticájával, Zenitjével is felvette a versenyt szerencsésebb fővárosi kollégáival, mert három dimenziós szeme volt, ügyes keze és mindig megtalálta a legjobb látószöget. Neki csak egy kattanás állt rendelkezésre, arra kellett koncentrálnia, hogy azt a pillanatot megfogja. Utána újra felhúzta gépét, blendét állított, miközben a pestiek csak a ravaszt húzták meg a sorozatkészítőn. Fekete-fehér képei úgy jutottak el a Népsporthoz, hogy felesége vagy egy itteni újságíró kivitte a budapesti gyorshoz és már várták a Keletiben.
A fotózás az élete volt, no és a DIMÁVAG, az egyetlen munkahelye, ahová idomszer-tanulóként került. Elismert fegyvermesterként vonult nyugdíjba 1987-ben. Ő lőtte be minden akkori elit ember fegyverét. Ahogy a lőfegyvereket is profi módon kezelte, ugyanilyen professzionálisan fotózott. Feleségével, Kovács Évával – aki a Vasútban kézilabdázott – 58 éven át élt boldog házasságban. Minden szakmai tudását megosztotta kollégáival, mindenki szerette és tisztelte. Illik rá a Szt. Ágostoni mondás:”aki szerettei szívében él, az nem hal meg, csak távol van.”
Buzafalvi Győző boon.hu