Mint aktív autóbusz-, motorkerékpár és kedvtelési célú vitorlás kishajó, ill. kisgéphajó vezető, az időjárás-jelentéseket rendszeresen figyelem és mindig komolyan veszem. Megállapítottam ugyanis, hogy az időjárás-jelentések megbízhatósága az utóbbi időben számottevően javult. A március 14-ei „vörös” és „narancs” riasztásokat is komolyan vettem, ám álmomban sem hittem volna, hogy, amikor Zala és Vas megyékben, később Győr-Moson-Sopron megyében esni kezdett a hó, az M1 autópályán még Bábolnáig sem jutok el. Az akadály oka azonban akkor még nem a rendkívüli hóhelyzet volt, hanem a percenként bekövetkezett balesetek, amelyek fő előidézői a tehergépjármű-vezetők (kamion-vezetők) voltak. Az út síkosság-mentesítése természetesen nem történt meg. A „rendkívüli hóhelyzet” csak később következett be.
Azok, akikkel később, az átmeneti „menedék-szálláshelyeken” találkoztam, szintén nem ok nélkül indultak útnak. Sokan előre kifizetett sítúrára indultak a határokon túlra (Rajka, Hegyeshalom), jómagam pedig – házastársammal együtt — egy részben előre kifizetett, „all inkluzív” wellness hétvégére Bük (község) egyik exkluzív szállodájába. Így nem volt kérdés, hogy az útnak – a figyelmeztetések ellenére – nekivágunk-e, mert arra számítottam, hogy az M1 autópályán legalább Győrig eljutunk, utána meglátjuk, mi lesz. A biztonság kedvéért azért egy 10 literes kanna benzint tartalékként magammal vittem, ami lehet, hogy az életünket mentette meg. Ivóvizünk volt, étellel azonban nem készültünk, mert este a büki szállodában már vacsora várt – volna. Egyébként is, a Katasztrófavédelem konkrét „riasztása” az autópályákat illetően március 14-én 14:54 órakor került kiadásra (ezt Bakondi tábornok úr mondta az Info Rádiónak) amely riasztást konkrétan a közszolgálati rádióban sem hallottuk, és 6 perc múlva már a Tata-bábolnai dugóban voltunk, visszafordíthatatlanul.
Március 14-én pontosan 14 órakor indultunk a fővárosi Puskás Ferenc Stadion elől, a Kerepesi útról. Én előtte egész nap a fővárosban közlekedtem saját személygépkocsimmal és éreztem az időjárási „front” jelenlétét: a főszerep egész nap a Mentőszolgálaté és a Rendőrségé volt. Mindenütt „kék lámpa”, közlekedési dugó, a Jókai (Podmaniczky) utcai lövöldözés, útlezárások stb., mondtam is a nejemnek, hogy „nehéz utunk lesz”, de hogy ennyire, arra én magam sem számítottam.
15 óra körül, „rendes forgalomban”, az M1 autópályán haladtunk, immáron Tatabánya irányából Tata irányába. A hó már kezdett esni, a látási viszonyok nem voltak túl jók, az első és a hátsó helyzetjelző ködlámpákat be is kellett kapcsolnom, és a „kedvenc Turul-madarunkat” természetesen nem is láthattuk.
Tatabányát elhagyva rövidesen lépés-tempóra kényszerültünk, és a következő 32 kilométeres távolságot Tata-Bábolna környékéig, kb. a 67-es km-szelvénytől lépésben, pontosan 2 óra alatt tettük meg. Ekkor sejtettük, hogy baj van, de még nem a hó miatt. A hó ugyan már elkezdett esni, a szél is fújt, de hókotró járművet egyet sem láttunk. Később jött ugyan kettő szemben, nem láttuk, hogy kotortak vagy szórtak-e az úttesteket elválasztó kettős acél-szalagkorláttól és a közte húzódó élő-sövénytől. A helyzetet megítélve, hogy lehetett-e már kotorni, valójában „határeset” volt. Ha kotorni még nem is feltétlenül lehetett volna, szórni mindenképpen igen, a későbbi baleseteket megelőzendő. Velünk párhuzamosan Budapest felől mintegy 40 km-es hosszon együtt haladva mindössze egyetlen hókotrót láttunk, zöldes-fehér (nem narancssárga) színben, „autópálya karbantartás” felirattal, amelyik sem nem kotort, sem nem szórt (lehet, hogy a telephelyre ment anyagért – ezt nem tudhatjuk), mindenesetre éppen akkor lett volna a legfőbb ideje legalább a szórásnak (csúszás-mentesítésnek), mert a későbbi „katasztrófa” kiváltó okai a balesetek, kamion „keresztbe fordulások” voltak, és nem a hó. De erről majd később.
A 67-es kilométer-szelvénytől a 99-es kilométer-szelvényig araszolva, két óra alatt jutottunk, a végleges megállási helyünkig, amit természetesen akkor még nem tudtunk. Én végig az egyik vezető közszolgálati rádióállomás adását hallgattam, de az M1 autópálya közlekedési zavaráról híranyag nem hangzott el. Március 14-én szinte pontosan 16 órakor, sűrű hóesés és erős északi szél mellett a 99-es kilométer szelvénynél megállni kényszerültünk és utunkat – akkor még nem tudtuk – 42 óra (!) elteltével tudtuk csak folytatni, ez viszont már tényleg katasztrófa! De szeretném sorban elmesélni a történteket, kérem higgyék el, az „átélő” és a szakember szemszögéből egyben.
A „közszolgálati rádió” (továbbiakban: Rádió) mindvégig az M7 autópályán Martonvásár környékén történt személysérüléses balesetről és a mentési munkálatokról tudósított, ami biztosan komoly volt, de az M1-es autópályát meg sem említette, és ekkor éreztem először, hogy „minket magunkra hagytak”. Öt órája (!) álltunk már egy helyben a 99-es kilométer szelvénynél, de hét óra (!) telt már el a zavar észlelése óta, amikor először telefonáltunk a „112″ és a „107″ hívószámokra, nem segítséget, csupán tájékoztatást kérve, miután a Rádió az M1 autópályán kialakult helyzetről említést sem tett.
Mind a 107, mind a 112 vonalakat előbb-utóbb felvették (nyilvánvalóan hívásvárakoztatás működött, mert sokat kellett várni, de a hívószámok többnyire elérhetőek voltak), mindig udvariasan jelentkeztek, mindig név szerint bemutatkoztak, ám sok esetben ide-oda irányítottak, a következő válaszokkal: „ez itt a …megyei katasztrófavédelem, kérjük hívja a 107-et”; „ez itt … megye , kérjük hívja a … megyét” [Győr-Moson-Sopron és Komárom-Esztergom megyék „keresztben” egymásra hivatkoztak]; ez itt a … megyei rendőrség, kérjük hívja a Katasztrófavédelem ügyeletét. Mi csak kb. 2 óránként próbáltuk hívni a különböző ügyeleteket és csupán arra kértünk választ, milyen akadály van és mire kell számítanunk. Hóakadályra még órák elteltével sem számítottunk, és órákig nem is az volt a fő gond: a hó csak 16-20 óra (!) veszteglés után kezdett belepni bennünket és akkor már tudtuk, innen egyhamar nem lesz szabadulás.
A rendőri, katasztrófavédelmi ügyeletektől rendre a következő válaszokat kaptuk: „kamion fordult keresztbe, annak a mentése folyik”. Kb. 6 óra elteltével „ismét egy kamion fordult keresztbe, annak a mentése folyik”. Volt olyan (győri, vagy komárom-esztergom-megyei) rendőrségi ügyelet-vezető, aki a saját (privát) mobil-telefonszámáról (+36 20 594 7855) hívott vissza, jóval a szolgálati ideje leteltével, hogy megadja a kért felvilágosítást, ám mindenki csak azt tudta mondani, hogy kamion fordult keresztbe, folyik a mentése (6-10-12 órája!) és utána indulhatunk. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen súlyos a helyzet. Mi az M1 autópálya jobb pályatest 99 km-szelvényében voltunk 1,9 km-re a 101-es Bőnyi kijárattól és azt hittük, csak addig kellene eljutnunk hogy letérhessünk az autópályáról és vagy szállást keresünk, vagy visszafordulunk Budapest irányába, mert úgy tűnt, a forgalom abban az irányban beindult. Sajnos nem a hírcsatornákból, sem a hivatalos tájékoztatási szervektől tudtuk meg, hogy a Budapest felé tartó forgalom, csakúgy mint mi, csak kb. 30 km-rel visszafelé Budapest irányába, ugyancsak kb. 40 (!) órája már vesztegel a bal pályán. Amikor az elakadásunktól számított 42. órában, a szerencsétől is kissé megsegítve már Budapest felé haladhattunk, akkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ugyanott, ahol 2 nappal azelőtt Tata környékén a jobb pályatesten a nehézségeink kezdődtek, a bal pályán haladók ugyanott, kb. ugyanakkor (március 14., 16 óra) „dugóba”, végleges megállásra kényszerültek. Ekkor értettük meg, két nap múlva (!), hogy miért vártuk hiába – Győr felé haladva, a jobb pályán, a 99-es kilométer szelvénynél — a szalagkorlátok átvágását és Budapest felé történő visszafordításunkat, hiszen a bal pálya ugyanúgy immár két napja le volt zárva, mint a miénk. Erről azonban bennünket sem a 107-es, sem a 112-es ügyeleti vonal, sem a Rádió nem tájékoztatott. Sőt, március 18-án reggel a Katasztrófavédelem egyik tábornoka (nem Bakondi úr) az M1 televízió reggeli műsorában is csak a Tata-Bábolna között kialakult hóakadályról beszélt, a 99-es kilométer-szelvénynél levő több (tíz?) kilométeres, ugyancsak 42 órára megrekedt kocsisort meg sem említette. Mintha erről nem is tudtak volna. Mi, a 99-es kilométernél a Tatai-bábolnai helyszíntől teljesen el voltunk vágva, és csak szombaton hazafelé tudhattuk meg, hogy a Budapestről elindult mentés (lánctalpasok, szalagkorlát átvágók, melegedő autóbuszok) hozzánk el sem juthattak volna, még szombaton sem. Pedig mi abban a hiszemben vártunk türelmesen, hogy átvágják az acél-szalagkorlátot és visszafordulhatunk Budapest irányába, és nem tudtuk, hogy sem a műszaki egységek nem érkezhetnek meg, sem nem juthattunk volna vissza Budapestre egészen szombatig. És erre nekem magamnak kellett 3 (naptári) nap, valójában negyven-egynéhány óra altt rájönnöm, mert erről sem nem tájékoztatott senki, sem még március 18-án, hétfőn sem beszélt senki a hivatalos rádió és televíziós csatornákon. Én ezt tartom a Katasztrófavédelem legnagyobb hibájának, hogy még viszonylag pontos információjuk sem volt a helyzetről. A másik hiba, hogy Győr felől sem műszaki, sem személymentő, sem rendőrség nem közelítette meg a helyszínt. Kihűlt kisgyermeket mentőhelikopterrel vittek kórházba, autóbuszokban rekedt gyermekeket polgári önkéntesek menekítették ki saját gépkocsijukkal, saját szervezésben és szállították iskolába, óvodába, gyermekvédelmi intézetbe, a Nagyszentjánosi Polgármesteri Hivatal beavatkozásának köszönhetően. No de máris a dolgok elébe vágtam…
Veszteglésünk 6-12-18-20-adik órájában (!) az M1 autópálya jobb pályatest, 99-es km szelvényében, mindössze 1900 m-re a Bőnyi 101-es Kijárat előtt a helyzetünk kezdett kilátástalanná válni. Szerencse a magammal hozott 10 l-es kanna tartalék üzemanyagnak, a személygépkocsim járó motorja mellett a gépkocsi fűtését tudtam üzemeltetni, ám az állandó hófúvás mellett a kipufogócső kezdett hóval eltömődni, amit rendszeresen tisztítanom kellett. Személygépkocsimmal két kamion közé „beszorulva” pont egy szélcsatorna kellős közepén sikerült megrekednem. Mögöttem egy „mezővédő erdősáv” volt, ami nem a mezőt, hanem ez esetben az autópályát védte a hófelhordástól. Az erdősáv végén egy töltés volt, ami még védett valamelyest, és én pont a töltés túloldalán rekedtem meg, ahol a szél elemi erővel tombolt. A több mint száz km/h (utólagos jelentés alapján 110 km/h) erősségű szél (meteorológiai szolgálat) nem „lökésekkel” jelentkezett (ebben a meteorológiai szolgálat nem volt pontos), hanem kb. 20 (!) órán keresztül egyenletes erősséggel fújt. A hőmérséklet egész éjszaka mínusz négy és mínusz öt fok között váltakozott. Az északi szél pontosan jobb oldalról kapta a gépkocsimat, a gépkocsi elejénél a turbulencia miatt balra „visszakanyarodott”, így nemcsak a gépkocsim jobb oldalát, hanem a bal oldali első kereket is betemette, teljességgel blokkolt. A jobb oldali ajtókat nem lehetett kinyitni, az ablakot sem lehúzni, és a bal oldali ajtó kinyitása után is, a turbulencia miatt, a jeges hó egyből az utastérbe vágott, belül mindent ellepve. Időnként ki kellett szállnom, egyrészt a kipufogócső környékét megtisztítani (kipufogó-gázok visszaáramlásának megelőzése), másrészt egy ideig az ablakok (első szélvédő, oldalablakok és külső visszapillantó tükrök) tisztán tartása végett, mert 6-12-18-24 óráig (!) egy helyben vesztegelve még azt hittem, ha váratlanul megindul a sor, „menetkész” legyek. A gépkocsiból kiszállva kb. egy-egy percig maradhattam kívül, mert a 110 km-es jeges szél-hóvihar a teljes testfelületemet (ruházat, arcom) jeges hóval azonnal befedte, ráfagyott, a ruházatom alá bújt, és alkalmanként fél óra kellett, hogy a gépkocsiba visszasietve (a jeges hó azonnal befújt) ismét átmelegedjek. Az alsó ruházatom (nadrág, trikó) mindvégig jeges-nedves volt, a külső ruházatom (farmer, bőrdzseki) is, a gépkocsiba visszaszállva még újságpapírba burkolózva is itatnom kellett magamról a jeges nedvességet. 24 órán keresztül… De akkor sem a dugó szabadult fel, csak akkor már a Nagyszentjánosi Önkormányzat által felajánlott segítség mellett döntöttem, és a Nagyszentjánosi Önkormányzat Óvodája és Iskolája által nyújtott menedéket elfogadtam, gépkocsimat szerencsére „közlekedési szempontból” biztonságos helyen (erdősáv által védett leállósávon) hagytam, amit 34 évi rendszeres napi járművezetésem alatt még soha nem tettem.
De térjünk vissza egy kissé az előzményekhez.
24 óra(!) egy helyben veszteglés után sem tudtuk, mi a helyzet. Mind az ügyeleti szolgálatok (107, 112 segélyhívó telefonok), mind a Rádió azt mondta, útban van a segítség. De nem tudtuk, mi a helyzet valójában, és ezt csak azért tudhattam meg, mert egy éjszakát a Nagyszentjánosi Önkormányzat „menedékhelyén” töltöttem, és mert az elakadásomat követő harmadik (!) naptári napon végül is hazafelé indulhattam. Nos, a helyzet a következő volt, és szolgáljon ez itt most tanulságként a jövőt illetően.
· Az M1 autópálya forgalma az ünnepek előtt nagyon erős volt, a pályán mindkét irányban kamionok ezrei közlekedtek. A kamionok legalább 80%-a egyébként külföldi volt – óvatos becslés, szerintem több.
· A nagy számú kamion mellett rengeteg „BE” kategóriás szerelvény közlekedett, amelyek a csúszós útviszonyokra ugyancsak nagyon érzékenyek.
· A kamionok, az autókat szállító „BE” kategóriájú járműszerelvények a csúszós utakon hamar keresztbe álltak, és ezek a járműszerelvények, méretüknél fogva, azonnal „blokkolják” az autópályák forgalmát.
· A külföldi szerelvények vezetőinek többsége nem érti a magyar nyelvet, nem érti a figyelmeztetéseket.
· A külföldi szerelvények vezetői „erőszakkal”, több sávban felhajtanak az autópályára, a rendőrségi tilalom ellenére is (pl. Győri Elkerülő).
· A külföldi szerelvények vezetői a „legkisebb zavar esetében” azonnal megszegik az előzési tilalmat, az összes forgalmi sávot elfoglalják, és dugó esetén elözönlik az alacsonyabb rendű úthálózatot is.
· A forgalmi zavar nem a rendkívüli hóhelyzet, hanem a szerelvények keresztbe fordulása és a mentési munkálatok elhúzódása miatt volt. (Biztosan nem volt könnyű a mentés abban az időben.)
· Ha „csak” személygépkocsik fordultak volna keresztbe (csúszós, havas utakon a súlyos balesetek előfordulása ritka), a forgalom elhaladása még biztosítható lett volna.
· A havazás kezdetekor az autópálya csúszásmentesítése nem történt meg (ezt már több esetben tapasztaltam, most is).
· A hóakadály, az autók elakadása a több órás dugók következménye volt. Nem a hóakadály miatt akadtak el elsődlegesen, hanem a hóakadályok a dugók kialakulása után keletkeztek (24 óra!!!!), és ekkor a mentés már valóban nagyon nehéz.
· Március 14-én az M7 autópályán (Martonvásár térsége) súlyos balesetek voltak, és a Rendőrség, a Katasztrófavédelem az erőit oda koncentrálta.
· Hogy az M1 autópályán súlyos a helyzet, azt – ott vesztegelve, a 99-es km-szelvénynél – először csak 18 óra (!) elteltével hallottam a Rádióban. Előző este tudtam, hogy bennünket (több száz, ezer?) autó egyszerűen „magunkra hagytak”.
· 24 óra múlva hallottam először, hogy „elindult a segítség”. Az igazság az, hogy a segítség csak Budapest térségéből indult, akiknek esélyük sem volt arra, hogy eljussanak a 99-es szelvényig, hiszen az elakadást követő 40 óra múlva is még csak Tata térségében dolgoztak, Győr felé továbbhaladniuk még március 16-án dél körül sem volt esély a jobb pályatestet még mindig több helyen elzáró összefüggő hótorlaszok miatt, holott mi már március 14-én 16 óra óta a hóviharban álltunk.
· 24 órát a 99-es szelvényben állva, egyetlen megkülönböztető vagy figyelmeztető jelzést használó járművel sem találkoztam. A Rádió bemondta, hogy segítenek, élelmet, vizet, üzemanyagot hoznak, de hozzánk senki sem jött. 40 óra múlva sem!
· Kiderült, a komoly segítség (személymentő autóbuszok, lánctalpasok, Honvédség) csak Budapestről indultak, akik el sem juthattak a 99-es kilométerig. De bennünket abban a hitben hagytak, hogy elindult a segítség. Még a Katasztrófavédelem március 18-ai nyilatkozataiból is az derült ki, hogy a Tatai-bábolnai helyszíntől a hótorlaszok miatt elhatárolt „Nagyszentjánosi helyszínről”: több ezer autóról nem is tudtak.
· A mi autópálya-szakaszunkat egyetlen traktor próbálta tisztítani. A Nagyszentjánosi Önkormányzaté volt, amely Nagyszentjános belterületét is megtisztította, hogy a Nagyszentjánosi Önkéntesek a segítségünkre tudtak sietni. A Rádió szerint a nagy erőgépek is „komolyan küzdenek” a hóakadályokkal. Ez igaz is: 40 óra múlva még „csak” Tatánál-Bábolnánál jártak (Budapest felől), tovább nem lehetett még akkor sem jönni.
· Győr felől sem honvédségi, sem hóeltakarító járművek, sem Katasztrófavédelem, sem Rendőrség nem jött, legalább 24 órán keresztül, ott voltam a helyszínen, senki nem volt. Később, amikor a jobb pályaszakaszt a térségben osztrák hókotrók megtisztították (az elakadásunktól számított 23. órában), akkor jelent meg először a rendőrség, aki azonban jobbára a csomópontok lezárásával foglalkozott: az autópályára egyik irányban sem engedtek föl semmilyen járművet, március 16-án 10 óráig, 42 órával (!) azután, hogy ott elakadtunk.
· Ugyanakkor a Központi Irányítás (Operatív Törzs) kétségtelen érdeme volt, hogy
o Segítséget kértek az osztrák kollégáktól[2], és onnan jöttek munkagépek, de csak kb. 20 óra elteltével indultak Ausztriából, amíg mi a hófúvásban fagyoskodtunk, és csak annyit mondtak, azt is a helybeliek, hogy jön a segítség. Hogy mi a helyzet az M1 pályán, mik az esélyeink, arról semmit nem tudtunk, 30 óra (!) után sem, sem a Rádióból, sem a 107, sem a 112 segélyhívó számokat hívva.
o A Belügyminisztérium utasította az Önkormányzatokat a segítségnyújtásra. Ez és az előbbi intézkedés kétségtelenül az Operatív Törzs érdeme volt, de mi ezt nagyon későinek találtuk és tájékoztatás a bajban lévők részére: semmi.
o Március 15-én délután 3 óra körül a Rádió – a Belügyminiszter nevében –megköszönte a Katasztrófavédelem és a Rendőrség segítségét, mondván, az éjszakát már mindenki az otthonában töltheti – dehogy, nem otthon, hanem a Nagyszentjánosi Óvoda és Iskola rögtönzött pihenőjében tölthettem (vagy a gépkocsimban még mindig az M1 autópályán), és csak további 19 óra (!) múlva hagyhattam el Nagyszentjános térségét, 19 órával azután, hogy azt a Belügyminisztérium és a Rádió bejelentette. Ugyanakkor az M1 autópálya 97-98 km szelvénye még tele volt elakadt járművekkel. A 67-es szelvény közelében, a jobb pályán sem lehetett még közlekedni, igaz, a személygépkocsikat korábban a szalagkorlátok átvágásával kiszabadították és visszafordították Budapest felé.
o Azt is közölték a Rádióban, hogy „mentesítő buszok” érkeznek az utasok „kimenekítésére” és átmeneti melegedő helyre történő szállítására.
o Nos, sem busz, sem lánctalpas jármű nem érkezett, sem megkülönböztető, sem figyelmeztető jelzéssel ellátott járművet nem láttunk ca. 20 órán (!) keresztül.
o A „kimenekítésünket” a Nagyszentjánosi Önkormányzat önkéntesei végezték, saját gépkocsijaikkal. Volt, hogy 45 gyermeket mentettek ki egy kihűlt autóbuszból és vittek ellátásra a győri GYIVI-be, de a Nagyszentjánosi Általános Iskola is több éhező-fagyoskodó gyermeket befogadott. Volt olyan csecsemő, akit mentőhelikopterrel menekítettek ki 23 óra múlva kihűlés veszélye miatt; láttam a mentő-helikopter leszállását.
o Nagy ellentmondás volt a Belügyminisztérium közleményeiben. Közölték, hogy buszok jönnek értünk és menjünk a melegedőbe, ugyanakkor azt is közölték, hogy jön a segítség, senki ne hagyja el a gépkocsiját. Akkor már harmincadik (30.!) órája álltunk a hóviharban a dugóban.
o Vártuk a szalagkorlát-átvágókat is, de hiába. A Törzs vezetőinek tudniuk kellett volna, hogy sem azok nem érkezhetnek meg hozzánk, sem nem is lenne értelme, hiszen ha vissza tudtunk is volna fordulni Budapest felé, akkor ugyanúgy tovább állhattunk volna a dugóban, nem juthattunk volna haza.
o Nagyszentjános belterületét március 16-án 10 óra körüli időben hagyhattuk el a Rendőrség engedélyével, de csak Győr irányába, és még akkor sem az M1 autópályán, hanem az 1. sz. főúton. 42 órával (!) az elakadásunk után. Tekintettel arra, hogy az 1. sz. főutat – Győr irányába — első kísérletre nem találtuk meg, egy számozatlan (megyei nyilvántartás szerint szerintem 3 vagy inkább 4-számjegyű) úton próbaképpen elindultunk Tata irányába, de ott is elakadt kamion és hófalak torlaszolták el az utat, és a segítő tűzoltók a Nagyigmándi Óvodát ajánlották fel következő menedékül. Ekkor úgy döntöttünk, inkább visszamegyünk a Nagyszentjánosi Óvodába, mert ott már ismertek bennünket. Nagy szerencsénk volt, hogy Nagyigmánd irányából visszafelé, Bábolna felé haladva kaptuk a hírt (na, nem a rádióból, hanem a helyben közlekedőktől), hogy röviddel azelőtt megnyitották az M1 autópálya bábolnai felhajtóját Budapest irányába, így 44 és fél óra múlva biztonságosan hazaértünk. A mérleg: a hosszú hétvégét azzal töltöttük, hogy 100 km-re eltávolodtunk otthonunktól, majd 45 és fél óra múlva hazajutottunk, összesen 220 kilométert autózva és mintegy 40 liter tüzelőanyagot elégetve.
o További nagy tanulság: az M7 autópályán március 14-én bekövetkezett súlyos balesetek (lehet, hogy ott sem csúszásmentesítettek?) elvonták az erőket. Ami erő megmaradt (rendőrség, katasztrófavédelem, tűzoltóság, mentők stb.), az az M1 autópályán csak a Tata-bábolnai helyszínig jutott. Azt a helyszínt tőlünk, a több ezer autótól hótorlaszok választották el, így lehet, hogy rólunk a 99-es kilométer szelvénynél nem is tudtak, de ha tudtak is, a segítség hozzánk akkor sem juthatott volna el, még 48 óra múlva sem! Felmerül a gyanúm, hogy nem is tudtak rólunk, mert még március 18-án a televízió reggeli hírműsorában is csak a Tata-bábolnai helyszínről beszéltek, vagy, ha tudtak rólunk, akkor azt is tudatniuk kellett volna, hogy ne várjunk segítségre, mert ismétlem, Budapest irányából sem műszaki, sem humán segítség, sem rendőr nem érkezett. Sajnos, Győr felől sem. A legközelebbi műszaki segítség Burgenlandból érkezett. Pedig, ha nem tudtak rólunk, az nagy „információs baklövés”, hiszen még a mentőhelikopter is leszállt gyereket mentve, és a helyi (nagyszentjánosi) civilek mentették ki az autókban, autóbuszokban rekedt gyerekeket, és szállították saját gépkocsijaikkal biztos menedékhelyre.
Néhány dolgot még ki kell emelnem az eseményekkel kapcsolatban.
16 órája álltam már a hóviharban, amikor az első – gyalogos — tűzoltóval találkoztam. Bekopogott az autóm eljegesedett ablakán és megkérdezte jól vagyunk-e, szükségünk lenne-e valamire. Mondtam hogy ennivalónk nincs és a tüzelőanyagunk is fogytán, és kérdeztük inkább, az információ fontosabb lenne, hogy mire számíthatunk. Mire kiderült, hogy ő is segítségre várt, mert egy tűzoltó szerkocsival a szembejövő pályatesten ő maga is szalagkorlátnak ütközött és mentésre vár (később láttam is tőlem kb. 500 m-re a bal pályán az elakadt szerkocsit). No komment…
A meteorológiai szolgálat előrejelzése nagyon pontos volt. Március 15-én délelőtt elállt a hóesés, ahogy jelezték, és dél körül megszűnt a tomboló orkán (ahogy jelezték). A nap is derengeni kezdett, ezt is előre jelezte a meteorológiai szolgálat, amiért köszönetet mondok. Ez tette lehetővé ugyanis a mentést.
Kb. a huszadik órában négy lapátos fiatalember érkezett és kérdezte, tudnak-e segíteni, mert a kocsim hóval be volt temetve, az ablakok befagyva. Kiderült, helyi (nagyszentjánosi) önkéntesek voltak. A gépkocsimat kiástuk a hóból és beálltam a várakozó sorba a mellettem álló román kamionos mögé és türelmesen vártuk, mert a helyiek mondták, Ausztriából jön a segítség. További 13 óra múlva meg is érkezett, a gépkocsim éjjel egy óra körül szabadult ki az M1 autópályán a Bőnyi (101-es) Kijárat előtti sok-sok (tíz?) kilométeres dugóból, osztrák segítséggel, no és a helyi (nagyszentjánosi) emberek áldozatos munkájával.
Nagyszentjános egy Győr előtti település, és e „katasztrófa” szempontjából rendkívül kedvező fekvéssel rendelkezik. A település (Budapest irányából haladva) az M1 autópálya jobb oldala mellett fekszik, és egy fő út vezet rajta keresztül. Ez a fő út a település nyugati végéből „kifli alakban” rávezet a 101-es kijáratnál és csomópontnál kialakított, az autópálya felett átívelő felüljáróra, míg a település keleti végénél ugyanaz a fő út ugyancsak „kifli alakban” egy másik felüljáróra vezet, az úgynevezett „Jegesi-hídra”, amely az autópálya felett ível át és feltehetőleg mezőgazdasági járművek számára épült, mert onnan az autópályára nem lehet lehajtani, de mindkét pályatest leállósávjából gyalogos lépcsőn fel lehet menni a hídra. A Jegesi-híd kb. 3 km távolságra van a 101-es csomóponti hídtól, így a nagyszentjánosi önkéntesek az autópálya több kilométeres szakaszát áldozatos munkájukkal „ki tudták szolgálni”. Azoknak az autósoknak (közöttük én is), akik úgy döntöttek, hogy a pályán rekedt kocsijukat hátrahagyják és elfogadják a Nagyszentjánosi Önkormányzat segítségét, csak néhány száz métert, esetleg egy-két kilométert kellett (igaz, féltve őrzött holmijaikkal) a Jegesi-hídig gyalogolniuk, a hídra a lépcsőn felmenniük, ahol már az önkéntesek a saját gépkocsijaikkal várták őket (vártak bennünket), és beszállítottak a még kb. 3-4 kilométerre lévő Óvodába. Hogy hogyan jutott el hozzám ez az információ? Miután a gépkocsimat a helyi önkéntesek a hóból kiásták (természetesen én is segítettem) és beálltam a várakozó sorba, indulásra készen, elakadásom 21. órájában (!) ételt (szendvicseket) és italt (vizet, üdítőt, teát) osztó nagyszentjánosi önkéntesek jelentek meg a helyszínen, és kínáltak nagyon udvariasan étellel-itallal. A meleg tea jól esett (nekem csak hideg ásványvizem volt), a szendvics is, mert akkor éppen 24 órája ettem utoljára a Teréz körúti hentesnél, csak nagyon keveset, a büki kiadós vacsora reményében…. Az ételt osztó asszonyok kedvesen invitáltak a Nagyszentjánosi Óvoda és Általános Iskola előkészített melegedőjébe és pihenőjébe, és a helyi (nagyszentjánosi) emberektől kellett megtudnom, hogy innen aznap nem lesz elmozdulás. Végül is, magam is a menedék elfogadása mellett döntöttem és nagyon jól tettem, mert információk sokaságára tettem szert, amit most szeretnék az olvasókkal megosztani.
A Nagyszentjánosi Polgármester szerintem azért kapcsolatban volt valamilyen formában a Katasztrófavédőkkel, sőt, a Belügyminiszter úr kérte fel őket a segítségnyújtásra, elmondásuk szerint azért ezt előbb is lehetett volna…. Mondom, én az elakadásom 21. órájában találkoztam először velük, és az elakadásom 14-16. órájában még a Rádió sem említette az M1 autópálya helyszíneit. Ez mindenképpen információ-áramlási hiányosság lehetett a rendszerben. Fény derült azonban a nagyszentjánosi polgármester, a közalkalmazottak, a civilek, önkéntesek, polgárőrök rendkívül fegyelmezett, szervezett, sokszor önfeláldozó munkavégzésére, amelyet szeretnék itt néhány gondolatban felvázolni. Ez nagyon fontos, a tanulság érdekében kérem olvassák el.
Nagyszentjános központjában (József Attila utca, a Vasútállomás közelében) az Óvoda, és a vele egy telekre épített Általános Iskola lett kijelölve kvázi harcálláspontként (műveleti központ).
A „felvevő épület” az Óvoda volt, itt fogadták a „menekülteket”, akiket az Önkéntesek szállítottak be a Jegesi-hídról. Az Óvodába érkezve azonnal bőséges szendvicsekkel, hideg-meleg itallal kínáltak, később meleg ételt (krumplifőzelék és sajtos-tejfölös tészta, saját kiszolgálásban, bőséges, szabadon választott mennyiségű „feltétekkel”) is főztek, nagyon jó minőségű presszókávé is volt, nem kannából, hanem „rendelésre” főzve. Csak az ellátás és melegedés után tértünk rá a formaságokra, ami roppant egyszerű volt. Még a pályáról történt bejövetelünk előtt nyugtattak bennünket, hogy a gépkocsijainkat őrizni fogják, és ahogy kiszabadul a dugóból, egyből értünk jönnek, és visznek vissza a helyszínre, hogy a járműveinket biztonságba helyezhessük. Ezért megadtuk a gépkocsijaink rendszámát, színét, típusát és hogy hol állnak; az én gépkocsim a jobb pályatest leállósávján, a Jegesi-hídtól a Bőnyi csomópont (Exit 101) irányába kb. 700 m-re állt. A helyiek felírták a mobiltelefon-számunkat is. Az elhagyott gépkocsijainkat figyelték, nehogy bűnözők martalékává váljanak. Közben, mint a helyiektől megtudtuk, az osztrák hótolók már közeledtek, a jobb pályatesten szemben a forgalommal, és „elölről” kezdték kiszabadítani az elakadt járműveket. Így a sok kilométeres kocsisor ugyan még mozdulatlan maradt, de „elölről” kezdtek fogyatkozni a járművek. Március 16-án hajnali egy óra körül érkeztek el az osztrák műszaki mentők az én gépkocsim közelébe, és amikor az út szabaddá vált, a helyi önkéntesek azonnal ébresztettek (az Általános Iskola színháztermének padlózatán matracon, tiszta ágyneműn pihentem, sok-sok sorstársammal, na és a feleségemmel együtt) és egyszerre hármunkat vittek is vissza a gépkocsijainkhoz. Olyan szervezetten, hogy a Rendőrséggel[3] egyeztetve nem a Jegesi-híd felé haladtunk, hanem a Bőnyi Csomópont felé, és ott a már letisztított leállósávon, az elakadásjelzőt működtetve, a forgalommal szemben közlekedtünk, így egészen a gépkocsijaink mellé tudtunk hajtani, az autópályán sötétben történő gyalogos botorkálást elkerülendő. Természetesen a szembejövő forgalom csak annyi volt, hogy egy-egy, éppen akkor „kiszabadult” jármű elindulhatott a 101-es kijárat felé. Győr felé aznap még nagyon sokáig nem engedtek járműveket továbbmenni, de Budapest felé sem. Mint ahogy fentebb már leírtam, nem is lett volna értelme, mert 25-30 kilométerrel visszafelé, Budapest felé, a járművek még ugyanúgy álltak, mint mi 33 órája. A vonatközlekedés Győr felé még március 16-án is szünetelt.
Minden tiszteletem a nagyszentjánosi közalkalmazottaké (óvodai és iskolai alkalmazottak, segítők, családtagjaik, a polgármester, a polgárőrök, az önkéntesek stb.) és írásomat tulajdonképpen az ő tiszteletük iránti kifejezési szándékom motiválta. Egész nap, megszakítás nélkül az autópályán tartózkodtak. Folyamatosan vitték az embereknek az ételt és az innivalót; volt olyan, autóban rekedt csecsemő, aki részére saját családi körből még anyatejet is szereztek. Az autókból mentettek mindenkit, aki rászorult, vagy aki azt kérte. Volt, aki csak takarót kért, azt is vittek. Egymással mobil telefonon tartották a kapcsolatot. A logisztikai „átrakóhely” a Jegesi-híd közepén, az autópálya felett volt. Köszönöm valamennyiüknek a példás helytállást, és szeretném, ha ez sokak tudomására jutna.
Másik nagyon pozitív tapasztalatom a Györ Plusz rádió műsora volt, akikről sajnos, már csak a Nagyszentjánosi Óvoda „menhelyre” érkezve szerezhettem tudomást. A győri adó az FM 100,1 MHz frekvencián volt fogható – Győrben, ugyanakkor Mosonmagyaróváron is lehetett hallani, másik hullámhosszon. A mosonmagyaróvári Ózon FM egy harmadik frekvencián működött. A csatornák üzemeltetői egy nagyszerű ötlettől vezérelve a stúdiók adásait összekapcsolták, így a „katasztrófahelyzetről” szóló adás egyszerre három frekvencián, Mosonmagyaróvártól kb. Tatáig volt hallható. A központ a győri stúdió volt. Egyszerűen lenyűgözött, ahogyan a „civil” rádiósok kezelték a katasztrófahelyzetet. Önkéntesek sokasága jelentkezett, ki gépkocsival, ki hólapáttal rendelkezett, és a stúdió felvállalta annak a megszervezését, hogyan jussanak el a mentési kapacitással rendelkezők azokra a helyekre, ahol rájuk és eszközeikre szükség volt. Volt, aki élelmiszert ajánlott fel, és volt olyan gyűjtőhely, ahol a felajánlott élelmiszerekből a szendvicseket készítették el, és a teát megfőzték. A „Lajta 26″ (a Lajta utca 26. sz. alatti panelház földszinti közös helyisége, ahol még korábban, más eseménnyel kapcsolatosan, egy házaspár indította be a „civil segélyszolgálatot”) volt a logisztikai gyűjtőhely és elosztó központ, innen indították a helyszínekre a segélyszállítmányokat. Volt aki ételt, volt aki innivalót, volt aki üzemanyagot kért. A rádió stúdiójában az igényeket folyamatosan gyűjtötték, és a kínálati oldalon felmerült forrásokat az igényekkel összehangolták és a járatokat indították. Nagyon jó volt hallani. A rádióadásnak további előnyei is voltak. Autósok, akik maguk is „A”-ból „B”-be szerettek volna eljutni, de a segélyszállítmányok eljuttatói is, a legkülönbözőbb helyszínekre próbáltak eljutni és jutottak el, Győrtől Mosonmagyaróvár vagy éppen a 81-es úton Székesfehérvár felé, vagy az 1-es úton Komárom felé, és minden helyszínről jelentették az aktuális közlekedési helyzetet. A helyzet bizony percről-percre változott, az autósok élete nem volt egyszerű. Megtudtam, hogy a Győr-elkerülőt „eldugaszolták” a kamionosok, akik Győrtől Budapest felé akartak haladni. Megtudtam azt is, hogy Hegyeshalomnál sem engedtek be senkit, de volt olyan személygépkocsi-vezető, aki a hegyeshalmi ún. „kis-határon” (nem az autópályás határátkelőn) bejutott az országba. Hogy sikerült-e hazajutnia, arról már nem kaptunk hírt. Pedig sokan voltak, akik csak 20-30 kilométerre voltak már a lakóhelyüktől, de nem juthattak haza. Valójában én is csupán száz-egynéhány kilométerre voltam az otthonomtól, és kb. 130 kilométerre az eredeti úticélomtól. Oda már tudtam, hogy nem juthatok el időben, de arra nem gondoltam, hogy haza is csak a harmadik naptári napon jutok, 49 és fél órás „hókaland” után. Ugyancsak a Győr Plusz Rádió figyelmeztetett, hogy az M1 autópályán, éppen az inkriminált szakaszon, több gépkocsit ismeretlen tettesek már fel is törtek, ellopva a gépkocsiban hagyott értékeket. Mivel én is „hosszú hétvégére” készültem (igaz, így is az lett…), az én gépkocsim is tele volt „javakkal”, de igazolványt, készpénzt, okmányokat, számítógépet, telefont, GPS-t természetesen így sem hagytam a járműben. Szerencsére a mi gépkocsijainkra a nagyszentjánosi önkéntesek tényleg vigyáztak. A Belügyminisztérium is arra figyelmeztetett a március 15-én este 22:25 órakor küldött SMS-ében, hogy senki „ne hagyja el a gépjárművét”. De akkor miért voltak a „melegedő buszok” (amelyek hozzánk el sem jutottak), az átmeneti szálláshelyek, és vajon hogy bírhattam volna ki több mint 40 órát az autópályán, a téli hidegben. A Jegesi-hídtól vissza, Budapest felé, a bal pályán volt egy benzinkút, 4 kilométer távolságra (csak gyalog lehetett közlekedni), de a kút tartályaiból az üzemanyag már március 15-én délelőtt kifogyott. Volt, aki hiába tette meg gyalogosan az utat, üres benzines kannájával…. A (közszolgálati) Rádió ugyan bemondta, hogy a „katasztrófavédelmisek” ételt-italt, és üzemanyagot osztanak, én negyven-egynéhány órán keresztül, nem láttam egyet sem. Csupán a fentebb már említett egyetlen tűzoltót, aki maga is mentésre szorult… Ismét csak: no komment.
A történteket átélve bízom abban, hogy a civilek más helyszíneken (Bábolna, Nagyigmánd) is ilyen nagyszerűen viselkedtek. Engem a sors a Nagyszentjánosiakhoz sodort, és hálás vagyok érte. A büki wellness-hétvégém ugyan elmaradt, de nagyszerű emberekkel volt módomban megismerkedni, amiért ezúton is köszönet, ismeretlenül is, a nagyszentjánosi polgármesternek, az óvoda és az iskola vezetőinek, név szerint csak Balázs Ildikót ismertem meg, de sok nagyszerű munkatársa volt. Köszönet továbbá minden dolgozónak, polgárőrnek, önkéntesnek, segítő civilnek.