Tegnap hazafelé menet betértem a piacra. Valahányszor a piacon keresztülvágtam, hányingerem lett a halfelzabáló macskáktól, ugyanígy a hulladéktól, melyen legyek mászkáltak. Az egyik furgonból ládákat hajigáltak ki, de vigyázatlanok voltak, és a halak sikamlósan folytak szét a mocskos járdán, szemük már merev volt, halott, olyanok voltak, mint a szemmeregető színészek. Némelyikük szája tágra nyílt, mint Morgenstern versében, A hal éji énekében. A halak uszonyaikban mintha még lett volna élet, de ez bizonnyal csak látszat volt. A rakodómunkások és a halaskofa összekapkodták a szétcsúszott halakat, egy átlátszó, vízzel teli kis medencébe dobálták, és a halak fehér hasa látszott a habos lében. Und (ne und!) lében lásszen. És a halárus nő elégedetten támaszkodott egy oszlophoz, köténye régi és friss halvértől volt foltos. Később valószínűleg kibelezte a halakat, és a belsőséget a kóbor macskáknak dobta, meg a halhólyagokat is, ami pedig a régmúltban nagy érékű volt: azt használták a férfiak koton helyett. Az asztalokról érett túró szaga áradt, és eszembe jutott Horváth Jóska, aki a túrósasszonyokat dugta meg, minden napra egy túrós, az asszonyok odaszóltak a szomszéd túrósasszonynak, hogy vigyázz már a túrómra, amíg félórára elmegyek, és máris rohant a Jóska túrósára. A gyümölcsös asztalok felől jó illat áradt, narancsillat, mandarin, alma. Vettem egy kiló almát, „bio” alma volt, ő mondta, hogy nem permetez, legyen akármilyen kukacos is a termés, és mondta, hogy a piac melyik részén árusít.
Az almát hazavittem.
A mellényemen megtörölgetem az almákat, és dühösen elkezdtem enni. Haraptam, ropogtattam, nyeltem.
Zokogva zabáltam az almát.
Sós ízű volt az alma, mert eszembe jutott egy régi szeptember vége, amikor még nem üté meg a dér fejemet. (Akkortájt, abban a színházban szeptember végén nyílt a színházi évad.) Azon a szeptemberi napon fáradt életuntsággal nyitottam ki a színház ajtaját, ahogy egy dzsentri nyitja ki a nyilvánosház bejáratát, rosszabb esetben a fejének fordított pisztoly kibiztosító gombját. A társulat többsége kint tolongott a büfé előtt. A kiválasztott kisebbség az igazgató üvegfallal leválasztott tárgyalójában várta a sorát. Kollégáim olyan kedvesen köszöntöttek, mintha minden rendben lenne, mintha az előző évadban nem is lett volna idegen szagom. Én pedig ezért cserébe úgy tettem, mintha nem tudnám, mennyire gyűlölnek. Akkortájt már az egész társulat közös gyűlöletben forrt össze ellenem. Ki nyíltan, ki suttyomban, ki hangosan, ki halkan. Semmiképp sem csináltak titkot abból, hogy szívesen vennék, ha mielőbb a folyó vize macerálná le rólam a húst, ha tetemem a halakkal együtt úszna a hínáros vízben. S minthogy annyira kívánták a vesztemet, az életkedvem kezdett visszatérni. Puszi, semmit se változtál, Maca!, hízelegtem a befolyásos anyaszínésznőnek, akinek a halálom puszta gondolatára is kellemesen bizseregtek elnyűtt petefészkei. Köszönés közben azt gondoltam: bizony, egy színésznőnek, ha elkopik a szépsége, akkor már egyebe sem marad. Odapillantottam az üvegfalon túli elitre, akik bizonyára dicsérték főnökük drága pénzen szerzett kreol bőrszínét: lebarnultál direktor úr, Dubrovnik? Nem, Mikonosz! Az hol van? A görög tengeren… Hang nem hallatszott át az üvegfalon, de ezt a szöveget szinkronizáltam volna a szájmozgásuk alá. Néztem a színésziesen kimeredt halszemeket, olyanok voltak, mint a tarka guppik és zebrahalak az akvárium üvege mögött. Vagy inkább hízott tükörpontyok a halárusnál, abban a büdös lében (lében und lében lásszen), ott a büdös piacon: szákkal kimernek belőlük egyet-egyet, fejbe ütik… Aztán lekaparják róluk a halpénzt. Aztán felvágják a hasukat, a belsőséget a halfelzabáló macskáknak dobják, testüket kifilézik, s már benne is vannak a halászlében und lében lásszen. Vagy nem is halakra hasonlítanak, sokkal inkább talán… baktériumtenyészetre, két üveglap között. (?)
Hm. Nem tudom.
Calvero