Általános alapvetés: Magyarországon a politikát pártok csinálják. Következtetés: ha valaki politizál, akkor azt azért teszi, hogy valakit hatalomra jutasson. Teljesen ésszerű, ha valakinek így jár az agya, csak azzal nem számol, hogy ez nem az egyetlen lehetőség. A civil politizálás pontosan ezt a rendszert akarja megkerülni, és emberek pozícióba juttatása helyett (hogy majd ők csinálnak valami jót, vagy legalább jobbat ha egyszer hatalmat kapnak) az ügyekért való kiállás, közvetlen beleszólás az eszköze, célja. Arról, hogy ebben mennyire nehéz hinni Magyarországon, már írtam korábban.

Mert hát pártok mentén sokkal, de sokkal könnyebb gondolkodni. Egyszerű: én nemzeti, te ballib. Én demokrata, te fasiszta. Én bikk, te makk. Mint a pofon. Mert abból is van bőven. Az meg mindegy, hogy ezek a nevek semmit sem jelentenek.

És ha felmerül egy új elképzelés, ami eddig még nem volt ismert, azzal kezdeni kell valamit. Az új az mindig ijesztő egy kicsit, mert nem lehet hová tenni hirtelen. Az, hogy az erős embereinkbe vetett feltétlen bizalom talán nem a legjobb megoldás, és hogy érdemes lenne az ügyeinkkel személyesen is foglalkozni, egyszavas üzenetek helyett, mint olcsótojás és rezsicsökkentés a problémák mélyére nézni, és ami a legfontosabb: címkék helyett leülni, és megbeszélni a dolgokat, FÜGGETLENÜL attól, hogy ki minek tartja magát (Fideszesnek, MSZP-snek, Jobbikosnak vagy tarka bagolynak), mind fura, nehezen elképzelhető ideák. A fura pedig elkerülendő, könnyebb inkább ugatni egymásra a kerítés két oldalán.

A pártoknak is kell vele kezdeni valamit. A Fidesz meglepődött, láthatóan. Bár a kutatóintézetek statisztikái szerint nincs mitől félniük, az ellenzék irtó töketlen, és csak egymás elől kapkodják a szűk számú szavazóikat a nehezen definiálható „demokratikus” pártok, mégis a legsötétebb kádári módszerekhez folyamodnak, hogy valahogyan „semlegesítsék” az önszerveződő civileket. Embereket ráncigálnak ki az ágyból, kordonnal zárják le a teret, amin az emberek tüntetni szerettek volna, és nem utolsó sorban: fröcsögő lejárató kampányt indítanak, amivel hiszterizálják a szavazótábort. És mi a lejárató kampány fő eleme? Bajnai Gordon. Jogosan ötölhet fel a kérdés: miért jó ez nekik? Miért hasznos, hogy a politikai ellenfélnek támogató diákokat tulajdonítanak, mikor ő magától csak egy cukrászdányi nyugdíjast tud összerántani (nem mintha lenézném a nyugdíjasokat)?

És itt lép be az, hogy ez nem csak a Fidesznek jó. Ez mindenkinek jó, aki a mostani politikai elitet gyarapítja, és a pártpolitikai alrendszerben mozog. Bajnai csak dörzsöli a tenyerét, persze, hát mi fiatalosak vagyunk, és támogatjuk őket. Ugyanazzal a szusszal leszólja a Békemenet résztvevőit, hogy azok biztosan fizetett álcivil statiszták. Húzzák-taszítják az embereket, egyik tábor, másik tábor. Te velem, ő veled. Mindenki nyer, mert az senkinek sem jó, ha pártoktól független kritikus hang létezik. Nekik csak olyanok kellenek, akik könnyen definiálhatóak, és 1. vagy könnyen támadhatóak, 2. vagy az ő hatalomra jutásukért menetelnek. Tehát: Orbán nyer, mert ellenségképet tud állítani, Bajnai nyer, mert szimbolikusan saját tábort tud felmutatni. Ki veszít? Azok az önszerveződő civilek, akik marhára nem ezért csinálják az egészet. Ennek a jelenségnek az utolsó, ún. „menthetetlen” stádiumát avatott körökben Milla-szindrómának hívják. Mindenkinek legyen intő példa.

A székházfoglalást és az alkotmánymódosításokkal kapcsolatos tüntetéseket nem a Hallgatói Hálózat szervezte, de persze ez senkit sem érdekel, mert a bikkoldali sajtómunkás görcsös agyrángásos soros-bajnai-zsidó-víziót álmodik a papírra, a makkoldali pedig igénytelenül söpri egy táborba az összes „demokratikus oldali” szerveződést, mert ő is úgy írja a cikket, hogy van a fejében valami, aztán megkeresi az azt alátámasztó információkat.

A jogállammal foglalkozó tüntetéseken amúgy volt HaHás molinó, HaHás beszélő, és voltak HaHások, meg nem HaHás diákok is. Meg egészségügyben dolgozók, melósok és nyugdíjasok. Meg hajléktalanok. Meg melegek. Meg nem hajléktalanok. Meg nem melegek. Meg sok egyéb ember, ugyanis ez egy fontos téma, és minden magyar állampolgárt érint, még akkor is, ha történetesen szerelmesek Bajnai Gordon édes gödröcskéibe, vagy Orbán Viktor kackiás szemöldökébe. Ugyanez a helyzet az oktatáspolitikával, a középiskolai és az egyetemi politikával is. Ezekről a kérdésekről viszont csak akkor tudunk normálisan beszélgetni, ha elfelejtük a méteres címkéket, amiket magunkra és egymásra aggatunk. (Lám, a Hallgatói Hálózat is elvileg az oktatásüggyel foglalkozik, és ilyen mentalitásbeli nehézségek miatt csak mostanra sikerült releváns dolgot kinyögnöm, pedig mióta tart már a poszt.)

És hogy tiszta legyen: ez az írás nem csak azoknak szól, akik nem tudnak hinni már a pártoknak. Nem csak azoknak szól, akik éveket fektettek abba, hogy meggyőzzék magukat arról, hogy a Fidesz felhőtlenül jó, és mindenről a szocik tehetnek. Azoknak is ugyanannyira szól, akik magukat liberálisnak nevezik, de csak azt tartják elfogadhatónak, ami egyezik az ő véleményükkel, ízlésükkel. Azoknak, akik megkülönböztetnek demokrata tábort nem demokratától, magukat a demokratába helyezik, de fintorogva elfordulnak a párbeszédtől (ami a demokrácia alapja), ha valaki buzizik egyet.

És ebben a kontextusban édesded mindegy, hogy ki fog nyerni 2014-ben. Amíg ezt nem tanuljuk meg, ugyanez a rothadás fog tovább folyni, minden csapon, a Magyar Nemzet és a HVG Online csapján is.

Soros áldjon mindenkit,

Birtalan Gy. Gergő