A mi bécsi pirosunk.
Franz Illés, Illés Ferenc matzendorfi barátom gyengélkedik. Ám ha ereje engedi, telefonon át bebarangoljuk Miskolcot. Ő az, aki a rendszerváltás után először egy várostérképpel a kezében látogatott meg. Háromszor körbeautóztuk a várost, majd ebéd közben berajzolta, hová is képzeli el a korszerű, jellegzetesen osztrák benzinkutakat. Szántó István jegyzete.
Lehet, hogy a desszert után szomjasabbak lettünk, mert a Tapolcai ypszlonos elágazásba hármat is sikerült beikszelni, felépíteni. Míg nem tűnt el a középső kút, szakmai berkekben világszerte emlegették ezt a tripla konstrukciót. Sosem feledve Ferenc barátom példátlan buzgalmát, szakmai bravúrját. Mostanában öregesen vasúton érkezik Miskolcra, a Tiszai pályaudvarra. Ahol mindannyiszor őszintén álmélkodik a szerencsénken. Irigykedik, hogy nekünk mennyi sok viharvert, bécsi piros villamosunk van. Nem tud betelni velük. Minden szerelvény az osztrák fővárosban töltött fiatalságára emlékezteti. Ki nem hagyná a kérdezősködésből, hogy futnak e még a nosztalgiajáratok? Megvan e még az a kettes, amelyiken a Westbahnhoftól csörömpölt végig a Ringen. Majd megöregedvén külvárosi szolgálatba a Florisdorfi vonalra helyezték.
Naprakésznek kell lennem. Ferencnek nem blöffölhetek ebben a témában. A megállóban elengedek három sárgát, hogy kifogjak egy bécsi pirosat. Soványabbak, keskenyebbek, a színük is fakóbb, de hangulatosak. Valamennyinek egy vezetőállása van, így bonyolultabb vele a tolatás. Állítólag szerelvényenként egy forintért vettük, csupán a szállítás volt drága. A villamosvezető tudja, hogy menetközben nem beszélhet, de a résnyire nyitott ajtón át mégsem ráz le. Megtudom, hogy a drabális sárgákhoz képest a bécsiek igazi városi villamosok. Gyengébbek, de a félévszázados technológiai hátrányukat jól leplezik. A kormányos büszkélkedik, a bécsiekben már akkoriban beszerelték az éberségőrzőt. Ha a vezető nem volt ura a járműnek, a műszerek rögtön érzékelték, s lefékezték a járművet.
Hátra ülök három megállónyira, hogy mobilon jelentsek barátomnak. Még fel se veszi, már látom, hogy hárman vagyunk a vonalban. A bécsi piros nem állja meg az egyszerű hallgatózást. Közbevág s mondja a magáét, amit csak Ferenccel hallunk. Szerkesztő úr, ha hiszi, ha nem, amikor megtudtam, hogy Miskolcra kell jönnöm, könyörögtem, inkább akkor a nagyolvasztó. Nem sejtettem, hogy ilyen békés öregkorom lesz. Először furcsa volt reklámokkal villódzó fényes utcák után a Győri kapui szürke panelházak között gurulni. Ám megéreztem, hogy a miskolciak szeretnek. Sokat megismertem közülük, olyanokat is, akik emlékezetem szerint a Mariahilferen az ajtók körül lebzseltek, az ellenőröket lesve. Azokat, akik fejben számoltak, hogy a háromszor 15 schillinggel a jegyet megtakarítva két kvarcóráravalót spóroltak. Nyelvi nehézségeim sose voltak, mifelénk is sűrűn hallottam németül, csehül és magyarul. Ami kezdetben furcsa volt, nálunk egy épeszű utasnak sose jutott eszébe, hogy a sáros lábát felrakja az ülésre vagy, hogy az üvegbe gravírozza a hülyeségeit. Nem rugdostak, nem feszegették az ajtóimat, s nem keresték a tördelnivaló szuvenirokat. Na, mindegy bennem is van hiba. Igényesebb vagyok a sínre, s nehezebben viselem már az időjárással változó feszültségingadozásokat. Tudom, ha nekem nem is mondják a Zöld nyíl vagy mi a csoda a végünket jelenti. Bár valahol lehorgonyozva sörözőként éldegélhetnénk, mint ahogy az Prágában szokás.
Majd ha tudja, szerkesztő úr, mondja meg Ferencnek, mi a bécsi pirosak a végsőkig kitartunk Miskolcon. Ő se adja fel. Próbálja ki majd az új prágai sárgákat is, hátha ezekhez is kedvet kap.
Majd leszállok a Bajcsy Zsilinszky úton, hogy a selyemrétig láthassam a piros villinger kecses siklását. Most veszem észre, így még anno, a bécsi ringen sem kellette magát.
– Szántó István –