Kilóg a miskolci, Szendrei utca miliőből a hajdani gasztrofol üzem elhagyatott, omladozó épülete. Ahányszor arra járok, eszembe jut a megnyitó ünnepség komikusnak tetsző képe. A politika és a városvezetés gurui velünk, firkászokkal együtt, sterilen, talpig fehérbe burkolózva kóstolgatjuk az ételgyárnak aposztrofált szakácsműhely remekeit. Jól mutattunk, mint az Orion űrhajó személyzete a szkafanderben. Terítéken van magyaros töltött káposzta, tejfeles pörkölt galuskával és májgombócos húsleveles. Mi krónikások még javában majszolunk, s tunkolunk, amikor a cég igazgatója az üzem vezetőjével együtt pakolja a fekete Volgákba a mintacsomagokat. Végül megnyugszunk, nekünk is jut egy csekély szatyorra való mélyhűtött elemózsia. Ám igazából hálátlanok vagyunk. Másnaptól azon kesergünk, hogy ezzel a kombináttal – mert mindig szeretünk kedveskedni – tönkreteszik a város éttermeit. Mi lesz velünk, ha az összes vendéglátóhelyen ugyanazzal az ételgyári, generálszósszal tálalnak minden húsételt. Még semmit se tudunk a mikrohullámok áldásáról, amikor tartani kezdünk attól, hogy a jövőben egy szakács, egy séf szájízének megfelelően főznek vagy melegítenek majd az összes vendéglőben. Rémálom. Nem sejtve, hogy a hipermodern ételgyár elenyészik, semmibe vész egy gasztronómiai korszak a század végére.
Mondhatom, hogy sok mindennek híján vagyunk, a hetvenes években, de nem éhezünk. Ránézek a mérlegre, igazítok egyet a nadrágszíjamon és legalább húsz kilóval és ugyanennyivel fiatalabbnak, könnyebbnek érzem magam. Ostobaság lenne megtartoztatnom magam, ha a Munkácsy utcai ínyenc büfénél, járok. Itt most mindennap disznótor. Kellemes illatok lengik be a környéket. Hegyekben a toros káposzta, szemem előtt sül háromféle hurka, kolbász. Ropogós tepertő, mellette a koleszterint bombázó császárhús, sárgásbarnára pirítva. Párolt káposzta, uborka csalamádé és omlós házikenyér. Nehéz a választás, a szemnek csábító, fejben akár végigenném a teljes kínálatot. Az üvegportál sarkában, ahol ma már egy bank informátora székel Makkai Tibor a vendéglátó vállalat igazgatója mustáros, szallonás katonákat hasgat a kenyerére. Az üzletvezető az irodába invitálja, de nem megy, látni, élvezni akarja a forgalmat. Két nyálcsordító falat között tudom meg, hogy hamarosan a vasgyárban is lesz egy ugyanilyen üzlet.
Haspók vagyok. Ismerem a Szemere és a Déryné utcai Mackó büfés vitrineknek a kínálatát. Az otthon aligha kivitelezhető salátákra bármikor szívesen rájárok. Olyan önámítóan, megnyugtató, ha az ember az egészséges étkezésre is ad néhanapján. Ezekhez a könnyű takarmányokhoz, ahogyan népiesen becézzük, elkel az olcsó maláta, gyógy sör, ami csak itt kapható. A kulináris élvezetekért szenvedni kell. Fellépcsőzöm az avasi bortanyára ahol délutánonként a pincérek is szunyókálnak. Ismernek, kérés nélkül hozzák a tálnyi gőzölgő Jókai bablevest. Hozzá egy adag tejfel és egy kosárka házias barna kenyér. Türelmetlenül kérek hozzá egy tányért, kimerve gyorsabban hűl. Ez persze csak trükk, valójában azért, hogy a dohos félhomályban könnyebben válogathassam ki a fogat rontó, füstölt, csülökbőrt, s repeszeket. Majd több nap, mint kolbász, nem mindig lehetek válogatós.
A főutcai és a Zsolcai kapui emeleti önkiszolgáló gyorsétterem úgy külsőre sose nyerne Michelin csillagot. Még egy árva meteoritrepeszt se. Bemenetkor, mindkét helyen tűrni kell a kavargó konyhaszagot. Műanyag tányérok, békebeli alumínium eszcájg, az asztalon tornyosulnak a maradékkal teli zsíros tálcák. Éhesnek, nem finnyásnak kell lenni, hogy bemenjünk. Ám a paradicsomos káposztájuk, a babfőzelékük vagy a máglyarakásuk felejthetetlen. Nem mindegy, hogy hová ki mellé telepszem. A sarokban melegedők jó szögből lesik, hogy hol mi marad meg. Még ki sem érek, már rávetik magukat. Jó szívvel visszagondolva igazából többet is hagyhatnék magam után.
Vége a generálszósznak. Meg tanulunk főzni, sütni, a konyha ördögei leszünk. Házilag barkácsoljuk a szecsuani édes savanyú mártást, piszkáljuk a nyershalas szusit, s paprika helyett chilivel mérgesítjük a darált húsos babot. Kilóra vesszük a szakácskönyveket, gyűjtjük, cserélgetjük az ötletes házi recepteket, amelyeket nagyritkán életre keltünk. Keressük az elmúlt évek nosztalgikus ízeit, az emlékekben felejtett, őrzött zamatokat. Teli hassal csak könnyebb az idő múlásán merengeni. Szántó István boon.hu