Úgy félmillió esztendő elteltével nálunknál is értelmesebb lények szállják meg a földünket. Sokáig tanulmányozzák a felhők mögül, hol érdemes landolniuk. Telibe találják Miskolcot. A pusztaságban, az utánunk maradó benzingőzös aszfalt és betonrengetegben egy különös kikezdhetetlen építményre lelnek. Bátortalanul körbefotózzák az autózás hőskorából ott maradt, már-már elhagyatott

Ám erre ügyet se vetnek. Nem is sejtve, hogy egy kegyetlen, brutális, rejtélyes gyilkosság helyszínét örökítik meg. Ettől nem messze viszont kíváncsian fennakad mind az öt szemük egy hatalmas betonvázon. Gondolkodóba esik a távoli univerzum tudósgárdája. Hosszasan találgatják, vajon milyen kultikus ember alkotta építményre leltek. Öt kézzel vakargatják a vastag, pikkelyes bőr fejüket. Morfondíroznak. Talán mi, a kora barbárok, a napéjegyenlőség idejét mérhették ezen vagy ki tudja milyen áldozatot mutathattak be a fura alakzatú gerendákon.
Idejében szólok. Megérdemelne egy emléktáblát az a betontorzó. Már most is kevesen emlékeznek arra, hogy mit is akarhattunk valaha ott a mezőn. Gadó György barátom azon kevesek közé tartozik, aki maga is részt vállalt ebben a soha el nem készülő építmény kivitelezésében. Így aztán nálánál hitelesebben aligha ismeri bárki ezt a félbe maradt művet.
A rendszerváltás idején már halódik, agonizál a nyékládházai mezőpanel. Csökken a megrendelések száma, kevesebb az igény a gyorsan felhúzható istállókra, üzemcsarnokokra és raktárépületekre. Hegyekben áll a betongerenda a vasút melletti udvaron. Varga Dezső igazgatóhelyettes főmérnök, felkészült válságmenedzser mindent megtesz, hogy egyenesbe rántsa a jó hírű üzem gazdasági egyensúlyát. Magam is kijárok, írok, róluk reklámozom országszerte a termékeiket. A főnök irodájában hatalmas térkép telis tele apró zászlócskákkal. Mint egy rettenthetetlen hadvezér magyarázza, ezek a lobogók jelzik, hol s merre építkeztek már nyékládházai elemekből. Közben a szovjet piac visszavonulóban, kimerülőben a korábban jól menő gyár tartalékai. Így aztán a speciális különleges megrendelőket is komolyan kell venni. Kitalálja valaki, hogy itt épül majd a város első nagy bevásárló központja. Egy olyan plazaféle, ahol a belvárosi butikosok – akik még a belvárosi kapualji bodegákért marakodnak – meglelik a számításukat. A váz rövid időn belül összeáll. A megrendelők a földről lesik a folytatást, osztozkodnak a helyeken. Kifi zetik a rájuk eső költségeket, majd még ennél is többet, de feleslegesen. A pénz, a pénzt begyűjtő cég köddé válik. a leendő tulajdonosok, bérlők pereskednek, futnak a pénzük után, majd feladják a reménytelennek tetsző viaskodást. A sokszereplős nagyívű beruházás résztvevői szeretnék elfelejteni a történetet. Nem tudják. Sose fogják. A gazdátlan betonkocka szerűség jól állja az idő viszontagságait. Alatta a belvíz, mint egy teli várárok őrzi a torzót.
Közben épül a városban vagy tíz kisebb-nagyobb bevásárlóközpont. Ha jól számolom, kettő közülük már be is adta a kulcsot. Egyik bezárt, a másik már nevet cserélt. A hajdani virágzó belvárosi butikok zöme is bedobta már a törülközőt. Nyoma sincs annak, hogy korábban minden dufartban táskás és divatárus üzletek sorjáztak. Gyuri barátom szerint még semmi sincs veszve. Statikus szakember. Szerinte az úttörőparki művet még fel lehet ébreszteni csipkerózsikás álmából. Bár ma éppen most senki se tudja, kié is ez a négyszintes betonváz. Ám ha mégis minden maradna úgy, ahogyan mostanság pöff eszkedik a térben, tegyünk elé egy időtálló táblát vagy egy, az alapkőbe szokásos időkapszulát. Nehogy már ezen, a semmibe meredő betonfi gurákon akadjanak fenn a nálunknál is okosabbak.
– Szántó István -boon.hu