Úgy félmillió esztendő elteltével nálunknál is értelmesebb
lények szállják meg a földünket. Sokáig tanulmányozzák a
felhők mögül, hol érdemes landolniuk. Telibe találják Miskolcot.
A pusztaságban, az utánunk maradó benzingőzös
aszfalt és betonrengetegben egy különös kikezdhetetlen
építményre lelnek. Bátortalanul körbefotózzák az autózás
hőskorából ott maradt, már-már elhagyatott benzinkutat
az úttörőparkban. Ám erre ügyet se vetnek. Nem is sejtve,
hogy egy kegyetlen, brutális, rejtélyes gyilkosság helyszínét
örökítik meg. Ettől nem messze viszont kíváncsian
fennakad mind az öt szemük egy hatalmas betonvázon.
Gondolkodóba esik a távoli univerzum tudósgárdája.
Hosszasan találgatják, vajon milyen kultikus ember alkotta
építményre leltek. Öt kézzel vakargatják a vastag, pikkelyes
bőr fejüket. Morfondíroznak.
Talán mi, a kora
barbárok, a napéjegyenlőség
idejét mérhették ezen vagy ki
tudja milyen áldozatot mutathattak
be a fura alakzatú
gerendákon.
Idejében szólok. Megérdemelne
egy emléktáblát
az a betontorzó. Már most
is kevesen emlékeznek
arra, hogy mit is akarhattunk
valaha ott a mezőn.
Gadó György barátom azon
kevesek közé tartozik, aki maga is részt vállalt ebben
a soha el nem készülő építmény kivitelezésében. Így
aztán nálánál hitelesebben aligha ismeri bárki ezt a félbe
maradt művet.
A rendszerváltás idején már halódik, agonizál a
nyékládházai mezőpanel. Csökken a megrendelések
száma, kevesebb az igény a gyorsan felhúzható istállókra,
üzemcsarnokokra és raktárépületekre. Hegyekben áll
a betongerenda a vasút melletti udvaron. Varga Dezső
igazgatóhelyettes főmérnök, felkészült válságmenedzser
mindent megtesz, hogy egyenesbe rántsa a jó hírű üzem
gazdasági egyensúlyát. Magam is kijárok, írok, róluk
reklámozom országszerte a termékeiket. A főnök irodájában
hatalmas térkép telis tele apró zászlócskákkal. Mint
egy rettenthetetlen hadvezér magyarázza, ezek a lobogók
jelzik, hol s merre építkeztek már nyékládházai elemekből.
Közben a szovjet piac visszavonulóban, kimerülőben
a korábban jól menő gyár tartalékai. Így aztán a speciális
különleges megrendelőket is komolyan kell venni. Kitalálja
valaki, hogy itt épül majd a város első nagy bevásárló
központja. Egy olyan plazaféle, ahol a belvárosi butikosok
– akik még a belvárosi kapualji bodegákért marakodnak –
meglelik a számításukat. A váz rövid időn belül összeáll.
A megrendelők a földről lesik a folytatást, osztozkodnak
a helyeken. Kifi zetik a rájuk eső költségeket, majd még
ennél is többet, de feleslegesen. A pénz, a pénzt begyűjtő
cég köddé válik. A leendő tulajdonosok, bérlők pereskednek,
futnak a pénzük után, majd feladják a reménytelennek
tetsző viaskodást. A sokszereplős nagyívű beruházás
résztvevői szeretnék elfelejteni a történetet. Nem tudják.
Sose fogják. A gazdátlan betonkocka szerűség jól állja az
idő viszontagságait. Alatta a belvíz, mint egy teli várárok
őrzi a torzót.
Közben épül a városban vagy tíz kisebb-nagyobb bevásárlóközpont.
Ha jól számolom, kettő közülük már be is
adta a kulcsot. Egyik bezárt, a másik már nevet cserélt.
A hajdani virágzó belvárosi butikok zöme is bedobta
már a törülközőt. Nyoma sincs annak, hogy korábban
minden dufartban táskás és divatárus üzletek sorjáztak.
Gyuri barátom szerint még semmi sincs veszve. Statikus
szakember. Szerinte az úttörőparki művet még fel lehet
ébreszteni csipkerózsikás álmából. Bár ma éppen most
senki se tudja, kié is ez a négyszintes betonváz. Ám ha
mégis minden maradna úgy, ahogyan mostanság pöff eszkedik
a térben, tegyünk elé egy időtálló táblát vagy egy, az
alapkőbe szokásos időkapszulát. Nehogy már ezen, a semmibe
meredő betonfi gurákon akadjanak fenn a nálunknál
is okosabbak.
szanto@inform.hu