A komondor visszavág

Bács-Kiskun megye mintha a magyar politikai rendszer alapbajainak szemléltető laboratóriuma volna. Az utóbbi hetek két botránya, az izsáki őrizetes agyonverése és a fülöpházi honatya csonttörő tombolása többről szól, mint ami a bulvárhírekig eljutott. És mélyebb rothadást fed föl, mint amin a jogvédők – okkal – fölháborodnak.

Nem újdonság, hogy a magyar rendőrök olykor hajlamosak a jogtalan és indokolatlan erőszakra. Más országban is megtörténik. Az viszont sajátosan magyar tünet, hogy az ilyen bűncselekménynek igazából nincs hivatásbeli-politikai felelőse, mert a magyar megyei-városi önkormányzati rendszert kiüresítették.

A fülöpházi komondoros tragikomédiában sem az az igazi hír, hogy a Fidesz parlamenti frakciójában is akad erőszakos, hazug bunkó. Az a hír, hogy ilyen alakok Magyarországon egyáltalán a parlament közelébe kerülhetnek. És nem feltétlenül azért, mert a magyar nép átlagosan jobban vonzódik az erőszakos, hazug bunkókhoz, mint más nemzetek, hanem mert a választási törvény egyenesen garantálja az ilyen színvonalú fazonok bekerülését. Kevés jobb példa van az egyéni választókerületek rendszerének dögletes hatására.

Balogh Józsefről eddig nemigen hallott az ellenzéki közvélemény – amúgy a kormánypárti sem –, és a felháborodóknak az volt az első reflexük, hogy „ezt csinálta a Fidesz a parlamentből”, ilyen alakokkal töltötte fel a több mint kétszáz fős frakciót. Mindenkinek eszébe jutott, hogy a 2010-es választások előtt fél évvel a felcsúti házban Orbán, Kövér, Kubatov, Varga Mihály és a Fidesz illetékes regionális igazgatója sorra „meghallgatta” a képviselőjelölteket. A kívülállók ezek után feltételezték, hogy a jelölés fő szempontja a párthűség volt és az egyéni gondolkodás hiánya.

Csakhogy Balogh József nem ezen a tekintélyelvi szűrőn át jutott a Fidesz-frakcióba, hanem a lehető legdemokratikusabb úton: 1998 óta a Bács-Kiskun megyei 4. választókerületben minden egyes alkalommal az első fordulóban nyert, vagyis bőven megkapta a szavazatok 50 százalékát, sőt nemcsak 2010-ben, hanem 2002-ben is 60 százaléknál többet. Ráadásul először, 1998-ban a parlamenti többségre esélytelen Kisgazdapárt jelöltjeként győzött – ott, helyben egyszerűen ő kell a népnek.

Olyan helyen él, ahol mindenki mindenkiről nagy valószínűséggel mindent tud. Nem lehetett titok, hogy a felesége huszonöt év után otthagyta, s az sem, hogy miért, meg az sem, hogy új asszonyt vett a házhoz, és az miért hagyja most ott – de ahogyan a Heteknek nyilatkozó polgártárs összefoglalta, ez valószínűleg nem ront Balogh renoméján, „faluhelyen ugyanis ez nem ritka jelenség”.

Egy bizonyos családi okból nekem különösen fáj, hogy Kunszentmiklósról és környékéről van szó, arról a vidékről,ahonnan Jóboru Magda és a nagyszerű Vargha testvérek  elszármaztak, de hát a diktatúra butító hatása, ugye.

Vagy nemcsak a diktatúráé.

A képviseleti demokráciát pontosan azért találták ki, hogy azok, akik a törvényeket hozzák, lehetőleg az adott politikai közösség legtájékozottabb, legjobb jellemű és legértelmesebb tagjai közül kerüljenek ki. Ez egyáltalán nem mindig sikerül, de a listás választási rendszernek határozott előnye, hogy nagyobb a merítés. Mivelhogy a tájékozott, viszonylag jellemes és értelmes emberek eloszlása – főleg a tájékozottaké, ez ugyanis összefügg az iskolázottsági szinttel és azzal, amit Bourdieu kulturális tőkének hív – földrajzilag korántsem egyenletes.

A 2010-ig érvényes magyar választási rendszer világunikum volt. Először is a bonyolultsága miatt: országos és megyei listák, egyéni választókerületek egymás mellett. Másodszor, túl a parlament óriási létszámán, az apró egyéni választókerületek sokasága miatt. Az Egyesült Királyságban vagy Franciaországban, ahol csak egyéni választókerületek vannak, körülbelül százezer lakosra jut egy képviselő. Magyarországon mostanáig 176 választókerület volt, azaz átlagosan ötvenhétezer főre jutott egy „egyéni” mandátum, miközben a jelöltekre annak tudatában szavaztak, hogy aki fontos a pártjának, az úgyis rajta van valamelyik listán.

Az általános politikai kultúra és tájékozottság különbségeit most nem elemezzük. Lényeges azonban, hogy például a francia törvény kizárja „helyi hatalommal rendelkező” személyek jelölését a nemzetgyűlési választásokon, és komolyan veszik – egyáltalán, értik – a szabad mandátum elvét. Vagyis azt, hogy a képviselő nem a rá szavazóknak vagy a választókerület polgárainak, hanem a nemzetnek tartozik felelősséggel; ha egyszer már megválasztották, szűkebb pátriájának lakói nem befolyásolhatják, de mások sem a parlamenten kívülről. Így a helyi választókerületben országos politikusokat választanak, akik esetleg hangsúlyosabban képviselik régiójuk érdekeit.

Magyarországon viszont – nem függetlenül a helyi önkormányzatiság csököttségétől – az a képzet uralkodott el, hogy az „egyéni” képviselő azt az egy parányi választókerületet képviseli, és kutyakötelessége, hogy annak járjon ki előnyöket. (Sőt, előfordul, hogy az egyes körzetekben lakó, de listáról bekerült képviselők is tartanak fogadóórát a „választóiknak”.) Ez megerősítette azt a hitet is, hogy „a választókerület képviselőjének” helybélinek kell lennie, nem valami elvont politikus izékkel foglalatoskodó – mondjuk – pesti tojásfejnek, mert az nem érti a helyiek gondját-baját. És mi másról lehetne szó a parlamentben?

Így aztán nemcsak a merítés kisebb, de kényszeresen a helyi emberanyagra is korlátozódik – miközben lehetséges, hogy az adott választókerület negyvenhétezer választópolgárából, huszonkilencezer úgy-ahogy politizáló emberéből (a Bács-Kiskun megyei 4. vk. számai) egyetlen arra vállalkozó személy sem képes felelősen gondolkodni és dönteni egy tízmilliós közép-európai ország össznemzeti ügyeiről.

Balogh Józsefet a helyiek négyszer nagy többséggel megválasztották, mert a nagy többség magára ismert benne. A Magyar Köztársaság, majd Magyarország parlamentjében aztán, országos ügyekben, sok vizet nem zavart. Vezényszóra nyomta a gombot –nem kell ahhoz sem szellem, sem jellem. Olykor felszólalt az egy-ügyben, amit képviselt, ez a tanyák reneszánsza lett volna, lévén ő az egyetlen tanyán lakó képviselő. A tanyák reneszánsza azonban mindmáig elmaradt, ahogy Kunszentmiklósnak és környékének a fellendülése is. Elég, hogy „a választói” úgy élik meg, hogy segít nekik – az ilyen képviselőnek semminemű politikai tájékozottságra és intelligenciára nincs szüksége néhány komcsizó lózungon, és zöld- meg euroblablán kívül. Vagy Európa-ellenesen, amikor a Főnök olyan passzban van.

A Fidesz szempontjából a politikailag dögletes egyéni választókerületi rendszernek van még egy haszna. Sikerült újjáépíteni azt a helyi állampárti hálózatot, amit Rákosiék alakítottak ki a téeszesítés meg a begyűjtés ellenőrzésére, és amit már Kádárék is fölöslegesnek ítéltek. A Párt (mármint a Fidesz) választókerületi elnökei ugyanis, akiknek még az Alaptörvény sem rendelkezik semmilyen közjogi funkciójáról, már most járási párttitkárok módjára működnek. Legutóbb például ők döntöttek a trafikengedélyek helyi leosztásáról (kapott Balogh nevelt fia is), de már a szociálliberális kormányzás utolsó szakaszában is hatalmi vetélytársai lettek a választott helyi tisztségviselőknek. És fordítva: a Fidesz egyéni képviselőjelöltjei 2010-ben rendre a választókerületi elnökök közül kerültek ki. Állampárt, pártállam.

Balogh József emberileg megbízhatóan nem jellemes, politikailag megbízhatóan analfabéta, szellemileg megbízhatóan korlátolt. Miután az új törvény értelmében a Bács-Kiskun megyei 4. választókerületet az összevonták az egyik kecskemétivel, Baloghot ennek is az elnökévé választották. Az eddigi parlamentben 386 mandátumból 176 volt „egyéni” – a következőben 199-ből lesz 106 lesz. Ha nem jön közbe az a szerencsétlen véletlen, hogy élettársa nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved, nincs az az Isten, hogy Baloghot ne jelöljék újra, és szava még többet nyomott volna a latban 2014 után. Plusz nagyhatalmú járási párttitkárként vonult volna nyugalomba.

Fontos, persze, a joguralom helyreállítása Magyarországon, de gyökeres választójogi reform nélkül reménytelen.

Széky JánosA szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.