Megfújták a dudát.  Párom él-hal a mezőcsáti harangszóért. Számára olyan megnyugtató, kellemes emlékeket ébresztő a csengése-bongása, mint az esőcsatorna csurgása. Bennszülöttként, számomra a miskolci mindszenti templomé a leghangulatosabb. Nincs szebb, mint amikor egyszerre szól a Szent Anna és a Minorita temploméval. Vasárnap reggelenként jóleső békés nyugalommal  terítik be a harangok, egymással harmonizáló, s egymásba csengő játéka a belvárost, a Csabai kapuig. Jó az akusztikája Miskolcnak. Az avasi templom temetőjében olyan tisztán s dallamosan felhallani a villamos csörömpölését, mint a szférák zenéjét. Még nappal is kitűnik a lüktető városi zajból. A városszéli vasúti rendezőn éjszakánként egymásnak eresztik az üresen guruló vagonokat. Megszoktuk ezt, a semmi máshoz nem hasonlítható bádoghangú, puffanásokat dörrenéseket. Úgy, mint a kohászat, a vasgyár siktába szólító hol éles hangú hol meg mélyen doromboló dudálását. Nem volt könnyű, de volt rá több mint egy évszázad.
Megszoktuk? Mondják, hogy már évek óta nem dudál a gyár. Nincs gőz, nincs gyári síp. Nincs műszak, nincs műszakváltás, nincs kit ébreszteni. Nehezen hiszem el. Mintha vasárnaponként még hallanám. Úgy ahogyan azelőtt sokszor, rá se figyelve. Utánajárok, kinek is higgyek, a hírhozóknak vagy a fülemnek. A Kiss Ernő utcai gyárkaputól nem messze, a romos téglagyár közelében találom a hétlakatra zárt, bontásra ítélt gőzüzemet. Ennek a tetején volt, amíg meg nem fújta valaki vagy valakik azt a membrános kürtöt, ami történelmi ereklyeként szolgálhatott volna egy ipartörténeti múzeumban.
Gergely András a szállításról és Simonyi István a berekaljáról egybehangzóan mesélik, jó időben Hámortól Harsányig hallatszott. A városban, már mint az őszi ökörnyál lágyan, szelíden terült el. Ám itt az üzem közelében elviselhetetlenül, dobhártyaszaggatóan erős volt. Amíg kellett a gőz, a 15 és a 6 tonnás pörölyökhöz senkinek nem jutott eszébe leszerelni. Bár már mostanában a mobiltelefonok kijelzőjén is villódzott az óra és a perc mégis rendületlenül, naponta négyszer fújtak. Ez fontos volt, mert a kohászat körüli snapszos, gombás italboltok is ehhez igazodtak. Reggel ötkor ébresztő – régebben nem mindenkinek volt órája. Majd műszakváltáskor hatkor, délután kettőkor és este tízkor.
Elképzelem a hajdani dudást, aki sose nézhette el az órát. Aki lesi az ezüst MÁVAGOS zsebóráján a mutató percegését, vagy a gyári háromsúlyos ingát majd később füleli a Kossuth rádiót, szignálját. Majd másodperc pontossággal maga felé rántja a duda karját. A több száz decibeles herkentyű hangjára tízezren nyújtózkodnak még egyet a város egyik végétől a másikig. Közben ellenőrzik, jól hallották e az elnyújtott morgást. Sokan erre az első jelzésre beállítják a késlekedő vagy a sietős vekkereket. Tehették is – úgy tartják a viccesebbek máig is – annyira pontosak voltak, hogy a greenwichi időt is ehhez mérték. Kísérőim emlékei frissek. Kettő és a tíz óra előtt pár perccel már az asztalosműhelyig állt a sor. A jelre, a kapunyitásra vártak. Több tízezer ember élete katonásan igazodott ehhez a gőzös harsonához, aminek a rozsdás csonka most felkiáltójelként mered az ég felé.
Számolgatunk, gondolkodunk. Némán nézzük a pusztulásnak indult gyártelepet. A szebb napokat látott üzemeket, a gyári kertészetet, a fürdőt, a raktárakat és a káeftékre szaggatott egységeket. Cirka száz, ki tudja milyen s mit gyártó vállalkozás lelt itt otthonra. A faktoriban a fiatal gördeszkások otthonosan ugrálnak, szállnak a magasban, bravúroskodnak. Hiába minden, akik egy életen át itt szorgoskodtak most idegenként érzik magukat. A hajdani hadiüzemi fegyelemre, talán csak a kapunál őrködő rendészet emlékeztetnek. Ki-be, cetli nélkül most se lehet áthajtani a sorompónál.
Utoljára, búcsúzol 2008–ban ránthattak egyet a gőzsíp, huzatban lengedező fogóján. A kapun túl még is hallom a dudaszót. Az avasi dombok, a bükki hegyek sokáig visszhangozzák a Sajó völgyében. Csodálatos ennek a városnak az akusztikája.
Szántó István  boon.hu