Nincs ünnep mazsorettek nélkül. Szép, csinos lányok
masírozva táncolnak zeneszóra, elől mindig a legszebb és
a legmagasabb forgatja a marsallbotot, míg mögöttük a rezesbanda
fújja a talpalávalót. Nem magyar találmány ez a
műfaj, mégis kedvünkre való. Átvettük, honosítottuk ezt,
is mint a Valentin napot és a Hallowayt. Nincs is városünnep
mazsorettek vonulása nélkül. Így aztán ha látom őket,
eszembe jut az egyik legemlékezetesebb felvonulásuk,
amikor a polgármester úr maga vezeti a lányokat a miskolci
főutcán. Nem könnyű, menetelni és táncolni egyszerre.
Így aztán úgy kétszáz méterenként meg- meg állnak. Lazításként,
helybejárással tarkítva adják elő mindazt, amit
ebben a művészeti ágban produkálni képesek. A lányok
a Royal köznél lestoppolnak, ám polgármester úr csak a
csinnadrattára koncentrál.
Az élen masírozva nem veszi
észre, hogy a csapata lemarad.
Ő fáradhatatlanul megymegy
s csak a Bató ház előtt
riadtan veszi észre, hogy egy
szem egyedül, emelt fővel
magában bandukol. A mutatvány
annyira jól sikerül, hogy
ezt az egyszemélyes produkciót,
megérdemelten, külön
megtapsolják. No, meg máig
felemlegetik.
Városünnep május 11. Miért pont ezt a napot választottuk
múltidézésre, ünneplésre? Hiszen akadt volna még néhány
más dicső nap a város múltjában. Mégis teljes egyetértésben,
közfelkiáltással ezt választottuk. Visszatekintve a döntés
hibátlan volt. A rendszerváltás után, először 1992-ben Csoba
Tamás néhai polgármester idején merült fel a gondolat, hogy
ideje szakítani a kohászvárosi címerrel. Azzal a szocialista
jelképpel, ami a heraldika egyetlen szabályának se felelt
meg. Csorba Csaba, akkori levéltár igazgató bányászta elő azt
a kiváltságlevelet, amit végül 1909 május 11.-én írt alá Ferenc
József császári Őfelsége. Vichy Ödön, a császár melletti
miniszter feljegyzése szerint két évig tartott a megye és a
város közötti jogosztozkodás. E szerint a hosszas aktatologatás
tradicionális hivatali szokásunk. A rossznyelvek szerint
három dátum is kapcsolódik ehhez az intézkedéshez. A
városatyák az időjárási viszonyokat is mérlegelve végül e
mellett döntöttek. Jól tették. Azt is, hogy az ehhez fűződő
városcímerre voksoltak. A középkori ósdinak bizonyult. A
mostani, a múlt század eleji fejezi ki legjobban a polgárosodásban
élenjáró Miskolc igazi arculatát.
Elárulom, hogy a szép emlékű Habsburg Ottó, a császári
leszármazottak közül a legdemokratikusabb gondolkodású
politikus többször is Miskolc vendége volt azokban a sorsfordító
időkben. Még egy nevezetes városnapon is. Együtt
vacsorázhattunk vele a lillafüredi palotaszállóban. Fenségezték,
s bácsizták – ki is tudta akkoriban, miként is szólítsuk, az
elvtársozás már divatjamúlt, az urazás meg túl egyszerűnek
tűnt. A vendégek versengtek a vele való fotózkodáson. Ám
volt, aki ennél is többre vágyott. Ragaszkodott, hozzá, hogy
az újságban olyan kép legyen, amin egy asztalnál ül Habsburg
Ottóval. Ott helyben sehogyan se sikerült a szervezkedés,
az ültetési rend felborítása. Ám nem azért van a lap
szerkesztője, hogy ilyen apró akadály kifogjon rajta. A foto
shopos trükköket még nem nagyon ismertük, ám a mester
addig ollózott, mígnem mindenki a helyére került vagy
csúszott. Csupán az asztal szélei tolódtak el kicsit, de nem
annyira feltűnően. Akik ott voltak s másnap viszontlátták
magukat a lapban bizonyára elcsodálkoztak. Gondolhatták, a
sok pohárköszöntő következményeként már nem emlékezhetnek
tisztán a vacsoraest minden részletére.
Így aztán aznap és másnap még mindenkinek ünnep volt. Szántó István boon.hu