Továbbiakban is még , az 50-es évek. (3)
A Népkertben a Szabadtéri Mozi előtti területen helyezkedett el a még ma is létező, felújított Vigadó Vendéglő, amelynek a kerthelyisége a nyári hónapokban igen jó hangulatot keltett az élő tánczenekarukkal. Az akkori divatos slágerzenékre többen is táncoltak, a kis fakerítésen kívülállók bekiabálásainak és bámészkodásának a közreműködésével. A zene hangjai messzire elhallatszottak, még az otthonunkban is, akarva-akaratlanul igen jól lehetett hallani, de semmiképpen nem volt zavaró, inkább kellemesnek volt nevezhető. Nyári délutánokon családok sokaságai sétáltak ebben a parkban, élvezték az illatos levegőt, a park gyönyörű virágait, a madarak énekét, és az itt jellegzetes vadgesztenyefák lombjainak susogását. Valóban nyüzsgő élet folyt itt. A Vigadó és a Mozi mögötti területen a teniszpályák szintén egész nyáron üzemeltek, részese voltam én is rendszeresen ennek a szép sportnak, kezdetben apám döntése alapján, de később már a saját örömömre is. Ugyanitt télen pedig korcsolyapályát alakítottak ki, ahol velem együtt nagyon sok gyerek és fiatal rótta a köröket minden délután iskola után, a hangszórókból üvöltő zenére. Itt a korcsolyapályán kis barátnőmmel együtt, már kezdtük lesegetni a nekünk tetsző fiúkat, de több, beteljesületlen „plátói” szerelem és csalódás marta a büszkeségünket tinilánykaként. Nem ment ekkoriban még olyan könnyen az ismerkedés, a fiúk is sokkal félénkebbek voltak és a lányok is. Más volt még a morál. Ezenkívül nyilvánvaló volt az is, hogy aki nekem tetszett fiú, annak pont nem én voltam a vonzalma tárgya, de ez így volt fordítva is, akinek én tetszettem volna, az nekem nem tetszett. Ez a világ egyik, „örökös tragédiája”, ami többnyire változatlan marad.
Ebben az időszakban a sportolás igénye, sőt a lehetősége is mindenki számára elérhető és meg is fizethető volt. Hisz ekkoriban még nem voltak meg a technikának azok a vívmányai, amelyek a mai korban már nagyon lefoglalják, sokban segítik is az életünket, de eltunyulásra, kényelmességre és sok esetben magányra kényszerítenek.
De azt írhatom, hogy abban az igen szegényes, kemény, szigorú – felsőbb felügyelet alatt álló években, mi gyermekek mégis boldogabbak voltunk a mostani fiatalságnál. Nem voltak ugyan divatos ruháink, cuccaink, az étkezési lehetőségeink is alapfokon „üzemeltek”, semmi extra, csak több évtized után már felnőttként ízlelhettük meg először a narancs, a banán és a többi déligyümölcs aromáját, a mai különböző nyalánkságok sokaságait, a hizlaló gyors-éttermi kínálatot, mert egyszerűen nem lehetett ezeket kapni. Az 50-es évek legelejére visszaemlékszem a savanyúnak is mondható fekete kenyérre, ami nem igazán volt ízgerjesztő senki számára. Majd kis idő múltán már lehetett kapni fehér kenyeret is nagy örömünkre, amelyek akkoriban 2 kg-ak voltak, finom ropogós héjukkal, illatukkal, nem széteső és kenhetetlen kenyérbéllel, s több napon át is megtartották a minőségüket. Sokkal ízletesebbek voltak, mint a mai korban kapható, gyorsított eljárással, mindenféle fokozókkal készített, kovász nélküli kenyerek. Többször eszembe jutnak ezek az évek, amikor gyerekként játszva az udvarunkon felkiabáltam az anyunak hogy „éhes vagyok”, s Ő megkent nekem egy nagy szelet még langyos, és ropogós héjú zsíros kenyeret, amelyen a zsír azonnal el is olvadt. Nagyon untam, sokszor mérges is voltam ezért, hogy megint csak ez van? – de ekkoriban nemigen volt más választás az emberek többségének a számára. Ma már időnként bizony vágyom erre a régi szelet kenyérre, ami akkoriban igen szomorúnak, szegényesnek találtatott, és a vágyainkat csak fokozta az elérhetetlen után. Mégis sokkalta jobb volt, ma már tudom, a mostani margarinok és egyéb mesterséges „kutyulékok” ízeinél, amelyek többnyire szinte hasonló aromájúak. Értem ezt a különböző felvágottak sokaságainak az ízvilágára is. 1952-ben megkezdődtek az államosítások, de teljesen befejezve a 60-as évek elején lettek, a kisebb cégek és magániparosokra vetítve is. Így még ekkoriban találkozhattunk privát pékekkel, suszterekkel, szabókkal és stb. A Búza téren és a város más területein is ekkoriban még javában árulták igen finom kenyerüket a bolgár pékek is, akiknek a forgalmuk igencsak nagy volt.
Akkoriban még minden „bió”, azaz természetes körülmények közt termő és alapanyagú volt, a mai különböző „védőszerek és kiegészítők” alkalmazása nélkül. Cikória kávéból ittuk a tejeskávénkat, a 60-as években a többség számára is már elérhető valódi babkávé helyett. Ami a szórakozás tekintetében elérhető volt ezekben az években az a mozi, a színház, az olvasás, a rádió, a sportolás, és ennyi. Még léteztek a grundok pld a Népkertben, igaz itt a zöld gyepet tarolták le, de a város sok más területén is, ahol a srácok önfeledten „rúgták a bőrt”, azaz fociztak. A Népkert végében a mai salakmotorpálya helyén futballpálya volt a MÉMTE szakosztálya, ahol igen aktív sportélet folyt. Szinte minden vasárnap délután telt házas futballmérkőzések voltak itt, s mivel épp a szomszédban laktunk az erkélyünkről jól oda is lehetett látni. Nagy kiabálások, drukkolások hallatszottak a nézőtérről, akik nógatták a kedvenceiket és természetesen szidták a bírót. De nem volt ekkor még futballhuliganizmus, nem törtek, zúztak, verekedtek a drukkerek vandál módon, hanem a meccs végén kitárgyalva a végeredményt némi kis vitatkozás, győzködés után a meccs végeredményét taglalva, szétszéledtek az emberek. Nagyon ritkán fordult elő az, hogy egyesek mégis összeverekedtek az egymás iránti haragból a másik csapat dicsőítése, vagy inkább az esetleges alkoholos befolyásoltság miatt. Viszont volt bőven rendőri felügyelet is, szinte minden tömeges összejövetelnél, erre nagyon-nagyon vigyáztak. Aki kitűnt agresszív, vagy esetleges lázító magatartásával, azt azonnal kiemelték a tömegből és megkapta az igen kemény és példamutató büntetését. Úgy általában nagyon vigyáztak ránk ebben az időszakban.
Ezekben az években játszottak és világhírnevet szereztek hazánknak a futball, az „Aranycsapat” tagjai, Puskás Öcsivel és a nem kevésbé tehetséges többi társával együtt. Emlékszem drága apámra, aki rádión keresztül (még nem volt TV) izgulva hallgatta a meccseket, Szepesi György akkori kiváló sportriporter közvetítésével, mint a többi magyar férfi is. Világszenzációt csináltak, a futball királyai voltak!
Évtizedekkel később, amikor már több külföldi országban is jártunk a férjemmel, bárhol is jártunk, amikor megtudták hogy magyarok vagyunk, első kedveskedő mondatuk felénk a „Puskás, Grosics, Czibor, Hidegkúti és a többiek neveinek” (rossz magyarsággal kiejtve) a felsorolása volt. Büszkék voltunk, hogy magyarok vagyunk.
S, milyen volt a mindennapi hétköznapi életünk ezekben az években? Nem léteztek ekkoriban még a mosógépek, centrifugák, hűtőszekrények (nagyon kevés, jobb módú családnak volt un. jégszekrénye, amihez a jeget időnként az utcán lovaskocsival járó, hangosan kiabáló jegestől lehetett venni. A szomszédunkban lakott egy idős mérnök a feleségével, s nekik volt már ekkoriban jégszekrényük), vagyis az életet megkönnyítő gépek sokasága hiányzott. Emlékszem az anyám teknőben mosta a ruhákat, ágyneműt, törülközőket, időnként súrolókefe segítségével és mosószappan alkalmazásával. Nehéz és időigényes fizikai munka volt. Apám mindezeket látva saját kezűleg készített egy hagyományos rendszerű mosógépet, még a motortekercselését is ő végezte el, villamos szakember lévén könnyen meg tudta ezt oldani. Egész nyáron dolgozott rajta lent az udvaron, s mindannyian hallottuk a kopácsolását, amikor a mosógép köpenyét alakította. Esztétikailag is mutatós volt a kész gép, kiváló kézügyességgel rendelkezett. Ezáltal az 50-es évek közepére volt már mosógépünk, anyám munkáját sokban megkönnyítve, de azon kevesek közé tartoztunk, akiknek ez egyáltalán volt. Gyermekként is már sokat olvastam, szerettem is olvasni, ezt láttam a szüleimtől is, hisz ez volt a TV megjelenéséig (60-as évek) a rádión kívüli otthoni szórakozás. Bár így lenne ez még ma is, hogy többet olvasnánk, mert ezáltal jobban el lehet sajátítani a szép magyar beszédet a gazdag szókincstárat, és műveltséget is. Sajnálatosan a mai korban már alig-alig olvasnak az emberek könyveket, újságokat, ideértve már sajnos jómagamat is, mert elrabolja az időnket a TV és a számítógép adta lehetőségek tárháza. Az 50-es években a hétvége hangulatát minden szombat este a rádióban hallható különböző színházi előadások, vagy kabaré műsorok adták, amelyet mindannyian alig vártunk, mert igen színvonalasnak és szórakoztatónak is voltak mondhatóak.
Folytatása következik: Továbbiakban is még az 50-es évek (4.)
Előző fejezetek leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán a blognevemen.
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)