2010 óta minden év  június negyedikén Trianonra emlékezik az ország, amit most egy dallal is megfejeltek. Zenebloggerünk röviden kritikát is ír róla.

 

Három évvel ezelőtt hozott törvényt az Országgyűlés arról, hogy június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának napját a Nemzeti Összetartozás Napjának nyilvánítja. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium idén megfejelte mindezt egy hivatalos dallal is, amiben nem csak tehetségkutatókból ismert énekesek – Antal Tímea, Bencsik Tamara, Baricz Gergő és Kállay-Saunders András -, de Csizmadia Anna népdalénekesnő és Gergely Éva is fejhallgatót öltenek, hogy a Magyar Rádió gyermekkórusával együtt énekeljék: „álmodtam egy barackfáról.” A dal zeneszerzője az egykori Back II Black szaxofonistája, Bársony Bálint.

Pozitív üzenetet kíván hordozni
A KIM társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Balatoni Mónika azt mondta, hogy a nap ugyan egy fájdalmas történelmi pillanatról szól, az Összetartozás Dalát mégis pozitív üzenetet hordozónak szánták. Ezért az idei ünnepnapon este hatkor az egész országot közös éneklésre buzdítják (és ehhez még a kottát is közzétették a kormány vonatkozó weboldalán), és egyébként nem csak a közszolgálati csatornákon csendül fel a szám, de a Parlament kupolacsarnokában is a Szentegyházi Gyermekkórussal, illetve Szabadkán a zuglói Szent István Király Zenekar kórusának előadásában.

A 444.hu ügyesen lehalászta a dalt és közzétette a YouTube-on, bár kissé érthetetlen, hogy a kormány miért nem tette meg ezt maga, és miért csak saját oldalán hozta nyilvánosságra egy beágyazhatatlan videóval. De ez már részletkérdés, hiszen itt van, és mindenki nézheti, hallgathatja:

A dalról egyébként Kodály Zoltánt megidézve így írnak a kormányzati portálon: az ismert zeneművelő „hitt a közös éneklés léleknemesítő erejében. A zene nonverbális kommunikációs eszköz: ahová a szavak már nem érnek el, oda a zenén keresztül vezet az út. A dal megérinti az ember lelkét, vigasztalni tud, képes örömet fakasztani maga körül és saját maga számára. Kodály Zoltán máig vitathatatlan zenepedagógiai elképzeléseinek középpontjában az éneklés közösségi élményének megélése áll. A fenti gondolat ihlette az idei Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából született zeneművet.”

Ez itt pedig zenebloggerünk szakemberi állásfoglalása a dalról és a hozzá rögzített videóról.

A kezdő képsorok egy szokásosan ásítozós, puszta időkitöltésre szánt vasárnap délelőtti M1-es ifjúsági matinéműsort idéznek a kilencvenes évek elejéről, egy alternatív Cim-Cim-Cimborát (ráadásul úgyszintén iskolából kifelé szaladó gyerekekkel, plágiumgyanú?!), de némi derűs lálálázással gyorsan eljutunk egy alternatív We Are The World-ig („mind egyek vagyunk”, ugye), ahol a stúdió falai között élik meg az énekesek a bennük feltóduló érzelmeket, illetve tapsolva örülnek a gyerekekkel együtt annak, hogy együtt dobban szívük a Föld szívével.

A felfelé ívelő, boldogítóra szabott melódia a „kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek” sornál csúcsosodik ki, és egészen eddig azt hinné az ember, hogy maradunk ezen a habkönnyűen kiénekelhető, semmitmondóan súlytalan vonalon, mígnem a második perc környékén váratlanul mélyre zuhanunk, és a kötelező népdalos kikacsintást követően egyenesen olyan kortárs popzenei előadók idéződnek meg, mint az egyik legjelentősebb hipszterbetevőnek számító Panda Bear (egyik jelentős és hasonló összhangzattani magaslatokba repítő dala itt hallgatható).

Ebből egyébként valami óriási is kisülhetne, de sajnos csak Bársony Bálint sül ki, aki a világ legtenyérbemászóbb szaxofonszólójával kerget ki a szobából, azzal a negédesen giccses fajtával, amit a rendszerváltás utáni évek Képújságja alatt hallhatott a tévénéző. Ezután a maradék dalra fakadás már tényleg csak felüdíthet, ez azonban még nem magyarázza meg azt, hogy egy ilyen majálisos hangszerelésű, sok vizet nem kavaró, harmatgyenge zenével milyen formában tud erősödni a kötelék a határon túliakkal, illetve hogy mi az istent akar jelenteni az az áldott jó barackfa. http://www.nyugat.hu