A levegő beszívását és kifújását  önmagában még nem hívják életnek. Bereczki-Csák Helga jegyzete

 

Ami anyánk utolsó tolófájása és az utolsó kenet között van, az nemcsak felelősség-, hanem kockázatvállalás is. Hát hogyne, el lehet lézengeni, gyenge oldalszélben néhány uborkás szendviccsel is át lehet utazni a földi léten, elnyűni közben pár cipőt, nézelődni erre-arra. Meg lehet úszni komolyabb ütközések, néhány halovány különbékével úgy, hogy közben tartósabb érzelmeket csak 20 dekánként veszünk ki a fagyasztóból. Helyt lehet állni – kell is –, más kérdés, hogy az emberi-erkölcsi-állampolgári és mindenféle kikezdhetetlenséget valaki majd megköszöni-e, ha a műsor a végéhez ér. Ugye nem… A mai ember az élettől ugyanis sokkal jobban fél, mint a haláltól.

Ha ez alatt az elég sóher módon ránk kimért idő alatt a másiknak nem a testét kívánnánk, ismernénk, tapogatnánk, szeretnénk, hanem inkább a belsejét, ami sokkal több hajszínnél, arcvonásnál és gesztusoknál, könnyebb lenne elfogadni a halált. Az Erőss Zsoltét is. Most azért tartunk itt – sokan még mindig kétkedve, remélve –, mert nincs test. És valószínűleg sose lesz. Erőss Zsolt nem a ravatalon marad meg bennünk, hanem a magaslati napsütéstől megpirított arccal, amint a fáradtságtól félholtan nevet a kamerába. Mi ez, ha nem szerencse dolga?

Tökéletesen súlytalan, hogy ki hogyan ítéli meg az ő hozzáállását és választását. Nem mérvadó, hogy valaki anyaként fúj rá, mert itt hagyott két gyereket, vagy olyan hülyézi le, aki azért is megdicséri magát, ha az Éjjel-nappal Budapest közben nagy műgonddal törli ki a seggét. Mindez – véleménynyilvánítás, nemzeti gyász, felhajtás, gyertyagyújtás, csarnokelnevezés – Erőss Zsoltot életében se érdekelte volna, mert amit véghezvitt, nem misszió volt, nem csoda, nem erőfitogtatás. Hanem a saját dolga. Egy igazi férfié, aki tudja, hol a helye. Lehet, hogy nem jól tette és nem jól tudta, de ez az ő igazsága, az ő önzése, az ő szenvedélye, nevezzük akárminek: az ő egyetlen egy élete volt. És a levegő beszívását, kifújását önmagában még nem hívják életnek.

Aki más szabadságát megkérdőjelezi, az önmaga rabja. Aki felveti, hogy Erőss Zsolt mit a fenét keresett a hegyen, azt mégse bántsák! Csendes szavakkal mondják el neki, hogy a mindenki örömét és mámorát kereste. Azokat a ritka, felszabadult pillanatokat, amik után nagy, gyomortájékról jövő sóhaj szakad ki belőlünk, és tör utat magának. És ott, valahol fönt az emberiség boldog pillanatai biztosan össze vannak gyűjtve. Ők azt keresték a hegyen. Meg is találták. Szerettek volna valamennyit visszahozni belőle. De nem sikerült. Ennyit a meséről.

Vannak kivételes emberi teljesítmények. Erőss Zsolt leugatása, eltűnésének, vérképének és özvegye lelki állapotának firtatása nem tartozik közéjük. Pedig még egy darabig ez lesz: igénytelen szakértők és még annál is igénytelenebb bejátszások és még annál is igénytelenebb kommentelők a két hegymászó halálát és az azt megelőző döntéseit magyarázzák. Mit magyarázzák!? Közlik.

Mi az anyátok van? Mesterséges neuronokként titeket magukkal vittek az agyukban? Vagy ott álltatok mikrofonnal a 2-es hóbucka mögött, mikor közeledtek? Bárki ott volt velük a hegyen, hogy most mindenki ennyire okos? Nem jönnek vissza. Ezen nincs mit magyarázni. Ezt nem kell megérteni, nem kell analizálni, nem kell elvakarni, mint egy hát közepére nőtt pattanást. Bőven elég, hogy fáj.

Erőss Zsolt nem hős volt. Boldog ember.

Keresett valamit. Elment érte. Megtalálta. Ő legalább.

A műlába nyomába se érhetünk.

Bereczki-Csák Helga