Álmomban Erőss Zsolt voltam. Feltámadtam  – vagyis, a csuda tudja, én nem úgy éltem meg, mintha meghaltam volna, egyszerűen csak aludtam egy jót. És most felkeltem. Letakarítottam magamról a szikrázó, érintetlen havat, amivel betakaróztam, és elindultam lefelé a hegyről. Az expedíciós társaim már nem voltak az alaptáborban, és tudtam, hogy Pétert sem találom ott, hát továbbmentem Katmanduba. Ott repülőgépre szálltam, hogy hazainduljak. No, ha nem is teljesen haza, Székelyföldre, de Magyarországra.
Magyarországra, a tízmillió futballedző, a tízmillió politikus és tízmillió magashegyi alpinista országába.  
Megérkezve ráébredtem, hogy valami igazsága mégiscsak lehet azoknak, akik halottnak vélnek. Fura dolgot éreztem: mindentudó lettem… Anélkül, hogy egyetlen újságot elolvastam volna, egyetlen tévériportot megnéztem volna vagy egyetlen internetes oldalt fellapoztam volna, pontosan tudtam, hogy ki, mikor, mit nyilatkozott rólam. A halálomról, az életemről, a hivatásomról, a feleségemről, a gyermekeimről, sőt, a feleségem és gyermekeim életéről. Meg elsősorban arról, hogy én, Erőss Zsolt, milyen ember, milyen férj, milyen apa és milyen hegymászó vagyok.
Gondoltam, ha már úgyis halott vagyok, igazán ráérek, felkeresem őket és elbeszélgetek velük. Egyesével. No, nem mintha neheztelnék rájuk, félre ne értsetek. Inkább segíteni szerettem volna nekik, és egyben igen kíváncsi is voltam, vajon mi teszi őket ennyire nyomasztóan boldogtalanná, hogy úgy érzik, a saját életük csak akkor teljesedhet ki, ha úton-útfélen pálcát törnek valaki másé felett, ha elmondhatják, hogy annak a másvalakinek milyennek kellene lennie és hogyan kellene élnie – őszerintük. Érdekelt, miért nem találták meg – és ha még nem találták meg, miért nem keresik szüntelenül – azt a dolgot, ami az ő életüket is teljessé tehetné, azt, ami nekem a hegyek voltak, azt, ami megtölthetné őket boldogsággal és elégedettséggel, ugyanakkor örök elégedetlenséggel is, amiből mindig többet akarnának, amivel sosem érnék be. És akkor talán nem mások életéről akarnák megmondani, hogy milyen vagy milyennek kellene lennie, mert lenne sajátjuk, ami kitölti őket.
Szóval, elkezdtem ezt a vándorutat szerte az országban. Mióta felfogtam, hogy szellem vagyok, az utazás kifejezetten szórakoztat. Sok helyen megfordultam tehát, és sok emberrel beszéltem.
Ott volt ez az asszony, Miskolcról. Ő azt írta rólam, nincs bennem felelősségérzet a családommal szemben és nem vagyok apa. Illedelmes szellemként megvártam, míg befejezi a vacsoráját, valami zsíros tésztát evett tepertővel és kenyérrel. Megvártam azt is, míg cigarettára gyújt, majd egy újabbra, mert ideges lett attól, hogy a férje a kocsmából hívta fel, hogy még nem jön haza. Mindentudónak lenni nagy teher. Ezt az asszonyt is sajnáltam, amikor el kellett mondanom neki, hogy nyolc és fél évvel fog kevesebbet élni amiatt az étel miatt, amit eddig megevett és a cigaretták miatt, amiket eddig elszívott. Az több mint 3100 olyan vacsora, amit már nem fog a gyermekeivel elkölteni, holott megtehetné. Megkérdeztem, hogy felelőtlennek érzi-e magát emiatt a családjával szemben.
Szinte ugyanezt írta rólam az a budapesti áruszállító is, aki hozzátette, megérti a hóbortomat, de onnantól kezdve, hogy az első gyerekem megszületett, már nem kellett volna visszamennem hegyet mászni. Meg kellett volna tanulnom rangsorolni, írta. Emlékeztettem rá, hogy orvosa tanácsára ő is rangsorolt, amikor szilveszter éjszakáján megfogadta, elkezd kocogni járni. Azóta még egy métert nem futott, holott már május vége van, és nem messze lakik a Margitszigettől. Megkérdeztem, nem figyelmeztette-e az orvosa a kóros elhízás veszélyeire, és arra, hogy az érrendszere kritikus állapotban van. Az orvosok mindenfélét mondanak, legyintett, és különben is, néha estig is dolgozik, mikor jutna ideje a sportra? Azt válaszoltam, hogy még négy éve van rá, hogy valahogy találjon rá időt, ekkor kapja ugyanis a végzetes elzáródást, ami tizenhét évvel szakítja ki korábban a felesége karjaiból, mint ami egyébként megadatott volna neki. Rangsoroljon, tanácsoltam búcsúzóul.
A kedves solymári asszonnyal, aki egy Facebook-hozzászólásban azt írta, az apa nélkül felnövő gyermekek komoly hátránnyal indulnak az életben, és én az önzésem miatt nem leszek ott, hogy példát mutassak az enyéimnek, igen jót beszélgettünk kezdetben. Aztán sírva fakadt, amikor elmeséltem neki, hogy a most még kicsi fia és lánya milyen társat fog választani magának az életben (először, majd később újra és újra), és, hogy az egésznek a hátterében az a családmodell fog állni, amelyben ő éveken át tűrte, hogy a férje uralkodjon rajta, tűrte a szeretőket, a fizikai bántalmazást és a lelki megaláztatást. Megkérdeztem, önzőnek tartja-e magát amiatt, hogy a látható jólétért és a gyermekei, úgymond, „biztonságáért” cserébe feladta annak a lehetőségét, hogy a gyerekek olyan családban nőjenek fel, ahol ismerik a szeretet és a tisztelet fogalmát, és valódi – ha nem is vér szerinti – apa van mellettük.
Szinte mindegyik látogatásom ugyanúgy zárult, könnyekkel, fogadkozással, bocsánatkérésekkel. Nem úgy gondolták. Egyikük sem úgy gondolta. Mintha meglepné őket, hogy Hilda, a feleségem élő személy, aki blogokat és kommenteket is olvashat. Mintha nem gondolnák, hogy Gerdának és Csomának továbbra is apjuk vagyok. És, hogy milyen példát hagytam rájuk, azt majd eldöntik ők, amikor felnőttek.
Nem értem az embereket. A hegyeket, azokat értem. Ott a dolgoknak van értelmük.
Örülök neki, hogy végül a hegyek öltek meg, és nem az emberek, mert az emberek kegyetlenek. A természet nem az.