Kancsendzönga: a teljes történet

Kollár Lajos, az expedíció  vezetője. Végig ő tartotta a kapcsolatot a két magyar hegymászóval, és ő volt az, aki utoljára beszélt velük.

„A Kancsendzönga mászása elképesztően hosszú és nagy mászás” – kezdte a beszámolóját. Szerinte mindkét hegymászó kiváló állapotban volt és a körülmények is ideálisnak tűntek, nagyon jó volt például az idő.

Kiss Péternek ez volt az első nyolcezrese, de ez egyáltalán nem látszott rajta. „Peti zseniális állapotban volt. Ő valóban nem volt 5 ezer méternél magasabban, de kiválóan akklimatizálódott a kezdeti nehézségek ellenére. Elképesztő intelligenciával és technikai tudással mászott 27 évesen.” Kollár Lajos azt mondta, ma is elsőként válogatná be.

Az első problémát egyébként épp a jó idő okozta. Sokak szerint túlságosan lentről indultak a csúcstámadásra. Kollár Lajos megerősítette, hogy Erőss Zsolték valóban nem a 4-es táborban táboroztak le előtte, hanem valamivel lejjebb. „Majdnem fél órát szinte veszekedtünk a rádióban” -mondta erről. Erőss Zsolt azzal érvelt, hogy 32 fok volt a hegyen. „El kellett dönteniük, hogy szétégetik magukat, elképesztő energiát vesz el a meleg, ha feljebb mennek 2-300 méterrel.” Végül Kollár beleegyezett, maradjanak. 

Miután elindultak a csúcs felé, az is kiderült, a serpák nem csinálták meg azt a biztosítókötelet, amit a többi hegymászó csapatnak megígértek. A felső csúcsszakasz 300 méterét ugyanis a serpáknak ki kellett volna kötelezniük a megállapodás szerint. 8200 métertől felfelé egy keskeny, veszélyes, csúszós szakasz van, és a lefelé jövetel biztonsága érdekében lett volna szükség a kötelekre. A magyarok ezért fizettek is, 400 dollárt, hiába. „A kedvük és az önbizalmuk fogyott el” – mondta erről Kollár. Carlos Soria, a spanyol mászó ekkor úgy döntött, visszafordul. A többi csapat ment tovább. 

A mászók folyamatosan tartották az expedíció vezetőjével a kapcsolatot. „Peti tőlem azt az utasítást kapta, hogy felfelé menetben minden két órában jelentkezzen be.” Szinte percnyi pontossággal meg is tette a felfelé vezető úton.

A harmadik gond 8100 méternél jelentkezett. Megrekedtek, másfél órát kellett tanakodni, hogyan tovább. Ezzel sok időt vesztettek, ennek ellenére ismét a folytatás mellett döntöttek. „Figyelj ide Lalikám, összeállunk néhányan. Nem fogunk visszafordulni, mert jól érezzük magunkat. Azért jöttünk ide, hogy ezt a csúcsot megmásszuk” – magyarázta rádión Erőss. Ezzel Kollár is egyetértett, úgy gondolta, akármennyire hosszú az út, ha nincs nyomós ok rá, ne forduljanak vissza.

Kiss Péter végül 18-20 perccel hamarabb ért fel a csúcsra. Ott bevárták egymást. Bár már este hat óra volt, elindultak lefelé. „Sokan voltak. Érezték magukban az erőt.” Erőss Zsolt azt mondta, „Lalikám, össze tudom magam szedni.” Peti még átvette Zsolttól a telefont, annyit mondott, fázik a keze. Az időjárás is fantasztikusan kitartott. Egy dzsekiben voltak, az is elég volt.

Eltelt 2 óra, mire ismét megszólalt Kollár Lajos telefonja. „Lalikám, annyira elgyengültem, hogy nem tudok tovább menni. Nem is tudom, hogy mennyire meglepett. Tényleg meglepett, ezt be kell valljam, soha ilyet a Zsolt nem mondott. Hallottam már, hogy nagyon fáradt, 10 éve expedíciózunk együtt, szinte minden mozdulatát ismerem, minden szinten. Legalábbis rádiószinten biztos, meg egyébként is.”

Hosszan beszélgettek, vagy 10 percig. „Zsolt, tudod, hogy ez mit jelent? Tudom. Valamilyen szinten eléggé tiszta volt. Az történt, hogyha egyet mozdult, úgy felcsúszott a pulzusa, hogy azt hitte, menten vége van. És akkor ült és nézett maga elé.” 8300 méter körül lehettek. Ez a veszélyzóna, ahol éjszaka mínusz 30 fok van. Kollár Lajos arra gondolt, ha valaki kibírja, az Zsolt, de az biztos, hogy jönnie kell. Abban maradtak, 20 perc-fél óránként beszélnek egymással.

De közben senki sem tudta, hol lehet Kiss Péter, akit ekkor már egyáltalán nem lehetett elérni rádión. Az is kérdés volt, merre van a többi mászó. „Zsolt mondta, hogy ő látja, hogy a többiek 150-160 méterrel lejjebb vannak, látja a lámpák fényét, ő próbál jelezni is a lámpával, de nem veszik észre és nem állnak meg. Zsolt egyedül maradt. Petire nagyon haragudtam, bevallom őszintén, hogy hogy hagyhatta így egyedül, de mindegy. Arra is gondoltam, hogy sajnos Zsoltnak itt vége. Tehát ha ő ilyen állapotba kerül ebben a magasságban, ezzel lehet ideig-óráig még cicázni, lehet csúszkálni, de veszélyes helyen van, az a rámpa, illetve az a jégfolyosó, amin le kell menni, az nehéz. Egy koordinálatlan mozgású legyengült mászónak a percei meg vannak számlálva. Ha nem csúszik ki, de mondjuk nem mozdul, ott fagy meg.”

Erőss Zsoltnak elég nagy hálózsákja volt, Kollár azt javasolta, bújjon bele. 20 perc múlva ismét jelentkezett. „Azt mondta, te figyelj, most ejtettem le a zsákom. Ez nagyon szíven ütött engem.” Ha leejti a zsákját, azt azt jelenti, hogy nincs koordinált mozgása. Közben Péterről semmit sem lehetett tudni. 8100 méteren jelentkezett be utoljára saját magától.

Kicsit később ismét beszéltek. „Zsolt azt mondta, hogy kicsit kipihentem magam, elindulok lefelé. Én ennek örültem, mert ha valaki elalszik, vagy lecsökkennek az életfunkciók, menthetetlenül vége van.”

„Négy óra fél ötkor bejelentkezett megint, hogy kicsit lejjebb került. Petiről tudsz valamit? Azt mondja, hát itt van. Életemben sokszor lepődtem már meg, de ezen meglepődtem.” Zsolt kezdett eléggé összefüggéstelen lenni. Őt kellett nyugodt és működőképes állapotba hozni. Kiss Péter átvette a telefont: „Lalikám itt vagyok Zsozsónál, te csak ne izgulj, kicsit szar állapotban van, de majd megmasszírozom a lábát, rendbe hozunk és elindulunk lassan lefelé. Életemben ilyen boldogságot nem éreztem.” 

Ekkor úgy 8100 méteren járhattak, reggel fél hat volt. Kollár Lajos közben megpróbált segítséget szerezni, de nem volt könnyű dolga. A 2-es tábort közben elvitte a lavina, ráadásul egy serpa és egy koreai mászó kicsúszott és meghalt. 

A rámpán a két magyar hegymászó elindult lefelé. Aztán bekövetkezett a tragédia. „Jött egy pici köd, eltakarta ezt a részt, és egy óra múlva, amikor felreppent a fátyol, már csak Zsoltot láttuk. Zsolt teljesen összefüggéstelenül beszélt. Azt tudta, hogy bajban van, azt is tudta, én tudatosítottam, hogy mindenképpen le kell érnie a rámpa végére és el kell érnie valahogy a 4-es tábort, ott már lesz segítség. Kérdeztem tőle, hogy hol van Peti, azt mondta, hogy sajnos az a baj, hogy nem látok, de szerintem előttem van és leért.”

Erőss Zsolt ekkorra teljesen lemerült fizikailag. Bár éjszaka jobban érezte magát, utána megint visszazuhant. Jelentették lentről, hogy leült. „Beszéltem Zsolttal, azt mondta, hogy nem megy tovább, neki aludnia kell. Azt mondtam, igazad van, nyugodtan aludjál, baromira jó idő van, egész nap az lesz, aludjál, pihend ki magad. Petiért aggódtam, hol van. Ez 11 körül volt.”

Fél 2 körül Zsolt bejelentkezett, egész jó hangon. „Lalikám, egész jól vagyok, pihentem, én elindulok. Azt mondtam, 2 óra alatt leérsz, még pihenj kicsit. Nagyon jó idő volt, sütött a nap. Beleegyezett. 3-kor felhívtam, ébresztettem. Felébredt. Azt mondta, megpróbálok menni. Ekkor hallottam utoljára.”

8050 méter körül ismét köd ereszkedett a hegyre. Többet nem lehetett látni. „Este pontosan tudtam, hogy Zsoltot elveszítettük, mert még egy éjszakát nem lehet kibírni.”

Kiss Péterről semmit sem tudtak, rádión lehetetlen volt elérni, de azért reménykedtek. Végül a serpák fotóin azonosította Kollár Lajos a hegymászó holttestét. „Kiderült, hogy hajnalban észrevette, hogy Zsolt nincs és megfordult és visszament. Élete nagy őrülete, de fantasztikus emberi teljesítmény. Az egyik serpa azt mondta, hogy azt hitte, megbolondult, mert ilyet nem szoktak emberek. 8100 méternél nem fordul vissza mászó. Peti nem bolondult meg, egész egyszerűen visszament Zsoltért. Rendkívül tisztelem érte.”

400 métert zuhanhatott, miután valószínűleg megcsúszott a jégfolyosóban. A fotókon egy vonalban van a koreaiak, egy serpa és Kiss Péter holtteste, meg egy oxigénpalack. „Az a vonal, ami problémát jelentett, és egy nagyon fáradt, botladozó embernek ez tragédia. De Peti a bajtársiasság és a segítőkészség áldozata lett. Fantasztikus, amit csinált.”

Kollár Lajos azt mondja, Erőss Zsoltnak voltak tiszta pillanatai, amikor elemezhették a helyzetet. Ekkor ő is úgy gondolta, túl kevés folyadékot vitt magával. „Fél vagy egy liter folyadékon múlt. Zsolt nagyon kevés folyadékot vitt magával, mint mindig, hogy ne kelljen annyit cipelnie. Itt többet kellett volna.” A dehidratáció miatt a szaruhártyák és a nyálkahártyák is befagynak. Emiatt Erőss Zsolt gyakran panaszkodott arra az utolsó órákban, hogy nem lát. „Ez az egyik pillanatról a másikra letaglózás, én azt hiszem, ezt a szót is használta, mintha letaglóztak volna, a folyadékhiány miatt lehetett. Ott lett elcseszve valami.”

Erőss Zsoltról semmit sem tudni. Soha többet nem jelentkezett be, nem látta senki. „Egészen biztos végelgyengülésben valahol le van kuporodva és ott van” – így gondolja Kollár Lajos.

A 4bakancs.com által készített telefoninterjúkat ITT HALLGATHATJÁTOK MEG