A napokban említettem Céline- t, akitől az egész huszadik század írói tanultak. És aki azok közé a remekírók közé tartozott, akik sosem kaptak Nobel-díjat. Mások kapták meg helyette. (Nem szorosan ide tartozó történet, hogy a Szindbád után kijárt volna Latinovitsnak  a Kossuth-díj, de politikai okból nem kaphatta meg. Helyette Dajka Margit kapott díjat abból a filmből. És akkor Dajka odament Latinovitshoz, és elmesélte a két unokájától kihallgatott beszélgetést; a gyerekek egy-egy tábla csokit kaptak, s miután a kisebbik megette a sajátját, megkérdezte a nagyobbikat: megehetem neked a csokidat? És Dajka is ezt kérdezte Latinovitstól: Zoli, megehetem neked a díjadat?) 

 

Sem Latinovits, sem Céline nem kapott soha díjat. Amikor 1901-ben kiosztották az első irodalmi Nobel-díjat, egy olyan író kapta meg, akinek a nevét már tíz évvel később sem ismerte senki. És Tolsztoj még élt akkor!, a maga embertelen mennyiségű életművével. Még hat évig élt, hat alkalom lett volna neki díjat adni. Sosem kapta meg. Akik „megették helyette” a díjakat, a feledés vízesésébe zuhantak. (( Halála előtt kb. egy évvel Tolsztoj felült egy vonatra, elhagyta a családját, és elutazott meghalni. (De ez nem tartozik szorosan a témához)).

A huszadik században sok nagy magyar író helyett „ették meg” a nekik járó díjakat. Pl. ama írónő helyett, akit annak idején fel is terjesztettek, de nem kapta meg a Nobelt, aztán a politika siettetett őt elfeledtetni. Manapság utcát akartak róla elnevezni Pesten, de Tarlós, a rá nehezedő nyomás hatására nem akarja engedélyezni. Az ismert nagyok közül is: Móricz, Kosztolányi, és még vagy százan… Olyan, ma már ismeretlen remekírók is, mint a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Rónay György, kinek költészete és prózája csiszolt gyémánt, s ma már csak az irodalom iránt érdeklődő csodabogarak számára ismerős a neve. De, mielőtt félremagyaráznák jegyzetemet: a Sorstalanságot – bár szerintem egyenetlen a színvonala-, jó regénynek tartom, Kertészt pedig kiváló írónak.

A kilencvenes évek végén a fél világ arról beszélt, hogy a következő Nobel-díjas Esterházy Péter lesz. 2002-ben Kertész Imre megkapta a Sortalanságra, amit a Magvető Kiadó hajdani igazgatója, Kardos György olyan rossznak tartott, hogy ki sem akarta adni. Aztán a hetvenes években kiadta, de a kutya sem ugatta meg. Erre regényre kapott később Kertész Imre Nobel-díjat, s lett világhírű író. Tőle én sok mindent elolvastam a Kaddis-tól a Gályanaplóig, s főleg az utóbbi nagyon tetszett (sok írónak a naplója képezi életműve csúcsát, Márainak is… Karinthy Ferenc így nyilatkozott erről: „Attól tartok, hogy a naplóm lesz életem legfontosabb műve.”) Ezt a személyes műfajt ma idegenül blognak hívják.

A Sortalanság jó regény. De szerintem méretében, mélységében, értékében elmarad a Harmonia Celestis-től, Esterházy családregényétől.

De ahogy a mondás tartja: a díjakat nem kapják, hanem adják.

És lévén a napló műfaji sajátja az aktualitás, elmondanám, hogy sokszor eszembe jut Erőss Zsolt. A hős fiú is, de Zsolt többször. És eszembe jut Hemingway mottója a Kilimandzsáró hava első oldaláról, hogy a hóhatár felett találtak egy kimúlt párducot, s nem tudták, hogyan került ötezer méter fölé egy olyan lény, melynek az nem élettere. Zsolt nyolcezer felett találta meg a számára legmegfelelőbb halált. Amikor a feleségét megkérdezték, jó helyen van-e a férje ott, a kemény és erős nő azt mondta: igen. Ezért sokan megrótták őt, még anyám is. Akik Erőssné erős mondatát nem érik, nem érhetik az egész mozgató motívumát, a szenvedélyt. A szenvedély sajátossága, hogy nem lehet ellenállni neki. Még a káros szenvedélyekre is érvényes ez. (Fél éve nem iszom, de kb. havonta visszaesem egy-két napra, lehetőleg a legrosszabb pillanatokban. A vadászatra pedig – ami nem káros szenvedélyem, sőt a legtöbb örömöt az erdőtől és hegyektől kaptam-, minden percben gondolok; de ez most a gyakorlatban nem időszerű, ezért írtam róla két regényt, hogy képzeletben a szenvedélyemnek élhessek.)

Az alkoholról is elkezdem írni egy regényt, Szesztestvér lenne a címe, de elakadtam, nem tudom érdemében megfogni a témát. Abba is hagytam az írást; megvárom, hogy fejben összeálljon a majdani regény. Bizonyítandó, hogy milyen rosszul kezdtem, idemásolom az első oldalt, amiből látszik, mennyire elvesztem a részletekben, s milyen messze kerültem a lényegtől: a szenvedélytől.

SZESZTESTVÉR

Ott volt az asztalon. Fonott korsóban.

Apám aznap főzette ki a pálinkát Kopunoviccsal. Egész nyáron gyűjtötte a cefrének való gyümölcsöt, már korán reggel kiment a kertbe, és harmatos fűből összeszedte a hullott szilvát, körtét, barackot, mielőtt a seregélyek kikezdenék. Műanyag vödörbe szedte, hogy a túlérett gyümölcs leve se menjen veszendőbe. Miután behozta, leült a hokedlira, lába közé helyezte a vödröt, mellé három tiszta edényt. Darabig nézte. Olyan szakértő szemmel nézte, ahogy a sebészorvos méri fel a beteg állapotát a műtét előtt. Elővette a bicskáját; míves csontnyelű bicskája volt, mint minden csantavéri férfiembernek, akik kicsit is fontosnak tartja csantavéri kivoltukat. Lehajolt, kivett a vödörből egy szem körtét. Közelről nézte, abban a korszakában még nem viselt szemüveget, de már rövidlátó volt, csak még nem vette ezt tudomásul. Nézte, forgatta. Aztán belevágott. Úgy markolta a bicskát, hogy hüvelykujját megtámasztotta a pengén, másik kezében a körte, és az ütődött, vagy bármilyen okból sérült részt egy mozdulattal kikanyarította a gyümölcs testéből, s ezzel a műtét meg is történt. Beledobta a tiszta edénybe. Fogta a következőt, s ha az szilva volt, akkor két ujjal tartotta, olyan gyöngéden, mintha hímporos szárnyú lepkét fogott volna, mert a túlérett szilva bőre könnyen felhasad, s kifolyik belőle a lé. A szilvát is alaposan megnézte, és egy másik edénybe tette. Ugyanígy a barackot egy harmadik edénybe.

Délig ezzel foglalatoskodott. Csak a szép, egészséges gyümölcsöt tette a cefrébe. Amikor megtelt minden hordó, többet már nem szabad hozzátenni, csak rendszeresen kevergetni, naponta legalább háromszor. És amikor forrásnak indul, az attól számított nyolcadik napon belül kifőzni.

Ekkor eljött Csafanyiga, a fuvaros, a szekéren üres hordók, azokba átmeregettük a cefrét, s vittük főzetni. Felöntöttük a rézüstökbe. Ettől kezdve könnyebb feladatok: a tűzrevaló behordása, a tűz rendszeres táplálása csutkával vagy hasábfával, hogy a tüzes víz egyenletesen induljon meg csorogni. Ha túl erős a tűz, odaég a cefre, oda az egész. És közben keverni. Egy fogantyúval egyenletesen forgatni. Közben beszélgetni a másik üstnél ülő szomszéddal az idei termésről, hogy a szárazság… meg a tavaszi fagy… amikor még virágjában volt a leendő gyümölcs…

És a helyiséget belengi a finom gyümölcspálinka illata, ami kristálycukrot nem látott, csak ami eredendően benne volt a gyümölcs testében. És amikor vékonyan megindul csorogni… Akkor kell csak igazán vigyázni, hogy egyenletesen forogjon az üstben a keverőlapát.

Másfél óra alatt lecsorog az először főzött szesz, tiszta, mint a szenteltvíz; átönteni a kisebbik rézüstbe, és bő egy óra múlva lecsorog másodszor is a gyümölcslé, amit már pálinkának hívhatunk. Az első másfél decit, azt a zöldes folyadékot, az un. rézelejét külön edénybe felfogni, mert az mérgező, de alkalmas bokaficamok ütések és daganatok borogatására. A másodszor lefőtt pálinkát fokolóval néhányszor ellenőrizni, és ha eléri a huszonegy-huszonkét fokot, akkor külön edénybe gyűjteni a hígabb lét, ami majd a következő cefrébe kerül.

A pálinkával megkínáltuk a mellettünk tevékenykedő szomszédot, aztán korsókba töltöttük.

Otthon az előszoba asztalára tettük.

Ott volt az asztalon. Fonott korsóban. Akkor fogtam a kisebbik korsót. Meghúztam. Életemben először. Tizenhat éves voltam ekkor.

(Ezt a firkálmányt talán eladhatom a pálinkafőzők kézikönyvének kiadványához. De nem szépirodalmi alkotásként.)

Calvero