Enikő ReviczkiBükki Hegyi Maraton beszámolóm, mert megígértem…

 

Mivel már tavaly is nagyon tetszett ez a verseny,idén sem hagyhattam ki.Bár akkor csak egy kört mentem.
Idén a maratont tűztem ki célul, ami 4 kör teljesítése, lesz ami lesz…
Szombaton 5kor kelés, 2 óra vezetés, és mire a rajtban álltam durván elkapott az izgalom. Remegett kezem lábam. Több mint 300an indultunk 3 távon. Szét sem néztem, csak magamra figyeltem, később láttam mennyi ismerős van a mezőnyben.
Rajt után az első kilikben megcsapott a meleg, a pára, és az erdőbe érve vált bizonyossá, hogy a talajviszonyok igen erősek. Sok helyen libasor alakult ki, ha előztem vagy mocsárban, vagy derékig érő csalántengerben találtam magam. A durva lefelékben kockáztattam, iszonyúan csúszott az az iszapos ragacsos maszlag.
Az első körből beérve ( itt nagyon meglepett hogy mennyien állnak sorfalat,és drukkolnak, kerepelnek, tapsolnak. Sajnos kevés versenyen tapasztalható ez..de remélem változni fog :)) éljeneztek, hogy én vagyok az első női beérkező. Na ennek fele sem tréfa, nekilódultam, pillanatok alatt magas pulzussal tekertem, ami gyorsan fejen is vágott.
A 3. kör közepén elhatároztam, hogy kiállok, nincs tovább. A gyomorfájástól,és a melegtől szédelegtem. Erőtlen voltam, és belefáradtam a saját magam biztatásába-na még ezt az emelkedőt fusd meg, na még ezt…
A legnagyobb mélypontomban előzött meg Carlos, irigykedve néztem ahogy távolodik. Beértem a pontra,és szerencsémre ott voltak Millersék, Marcsiék, akik biztattak,hogy menjek neki az utolsó körnek. Nulla kedvvel, hisztisen indultam el, majd hamarosan lendületes futólépésekre váltottam. Azért is, mert iszonyú intenzív égi áldás hullott a nyakamba, és mérlegeltem, vagy teljesen átfagyok, vagy tolom neki. Jó hogy egyedül voltam, mert hisztis lettem, a pontőrtől sírós hangon kérdeztem, hogy sok van méééég?? Holott tudtam..és azt is, hogy még meg kell másznom az utolsó „hegyet” amin folyt a sár a lábam alatt,és minden lépésnél térdre akart kényszeríteni..dühömben erőre kaptam, Lara Croftnak éreztem magam, már semmi sem érdekelt, akár egy vaddisznócsorda is támadhatott volna rám, velük is szembe szálltam volna.
Éééés végre megláttam a célkaput. Megpróbáltam kicsit kiegyenesedni, és emberi formát ölteni, ami igen nehéz volt teljesen elázva, sárosan, és csaláncsípésektől feldagadt lábakkal ( nem éppen angolkisasszony voltam ) .
A beérkezés több okból is felejthetetlen marad..egyrészt szalaggal vártak, másrészt ennek a srácaim is szemtanúi voltak. Miattuk is megcsináltam…
Nem tudom Csaba hogy csinálta ezt a pályát, de nehezebbnek éreztem a Mátrabércnél. Miskolc előtt le a kalappal, nagyon jó volt a szervezés, az ellátás, a terepfutók száma igen magas, na és ami nekem nagyon szimpi, hogy mindenki TAPSOLT..mert ők tudják, hogy TAPSOLNI LEHET 😀 és a versenyzőknek bekiabálni is, mert nagyon jó érzés. Nekem dopping.
Nagyon köszi barátnőimnek ( Edit, Edina ) a kíséretet, a frissítést, és az egész hétvégét!!
Ezen a versenyen nem másokkal, hanem magammal versenyeztem, és megint megfogadtam, hogy soha többet ezt a pályát..jövőre újra itt 😀