A felsőoktatás átalakítás stratégiai irányai és soron következő lépései

 

1. Általános megfontolások

A felsőoktatás és a diplomaszerzés egyéni és össztársadalmi értéke, fontossága és nemzetstratégiai jelentősége kétségbevonhatatlan. Az OECD „Education at a Glance 2012”, című kiadványa bemutatja, hogy a diplomások életútra vetített jövedeleme minden OECD országban lényegesen magasabb mint azoké akik nem rendelkeznek felsőfokú végzettséggel. Ez a diplomás jövedelemprémium Magyarországon kimagaslóan nagy (250% körüli). A munkanélküliség a diplomások körében lényegesen alacsonyabb, míg a foglalkoztatottság lényegesen nagyobb. Ez a trend annak ellenére sem változik, hogy az elmúlt két évtizedben sokszorosára nőtt a felsőoktatásban résztvevő fiatalok részvételi aránya és így a diplomások társadalmon belüli aránya. Az OECD országokban a diplomások jövedelmi, munkaerőpiaci helyzete a 2009-es válság hatására vagy nem romlott, vagy a legkevésbé romlott. A munkaerőpiac folyamatosan változó elvárásaihoz a diplomások képesek a leginkább és a legrugalmasabban alkalmazkodni, ugyanis ők tudnak leginkább bármit a legrövidebb idő alatt a legmagasabb szinten megtanulni, elsajátítani.

Közismert, hogy a megbetegedési, halálozási mutatók a diplomások körében messze a legkedvezőbbek. A diplomások egészségesebben, jobb életminőségben és hosszabb ideig élnek. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők magasabb életjövedelme, az igen alacsony munkanélküliségi- és magas foglalkoztatottsági mutatói azt is jelentik, hogy a diplomások lényegesen nagyobb mértékben járulnak hozzá a nemzetstratégiai jelentőségű jóléti rendszerek (nyugdíj, társadalmi egészségbiztosítás, szociális ellátórendszer) fenntartásához, miközben jobb egészségi állapotuk, megbetegedési és halálozási mutatóik révén lényegesen kevésbé terhelik e jóléti rendszereket. A közpénzekből a diploma szerzésre történő ráfordítások nagy átlagban 8-9 szeresen térülnek meg.

A felsőoktatás, – mint a legfontosabb gazdasági növekedési tényező – szerepét számos empirikus tény is igazolja: „A felsőoktatás ….. mára nélkülözhetetlen a gazdasági növekedés szempontjából is, vagyis a felsőoktatás vált a gazdasági növekedés motorjává”. A tartós növekedés a tudásfelhalmozásból, a technológiai fejlődésből és az innovációból származik: „az OECD országokban érdemes megkülönböztetni a közoktatás és a felsőoktatás hatását. …… a felsőoktatás bizonyult az egyes országok, illetőleg régiók közötti gazdasági különbségek legfőbb magyarázó-változójának.”. „Az a legfőbb különbség a fizikai- és a tudástőke között, hogy utóbbi esetében a határhozamok nem csökkenőek.” Azaz a tudástőke újabb és újabb egységnyi növekedése nem csökkenti az egy egységnyi növekedésre jutó határ-hasznot.

A tudástőke és a felsőoktatás meghatározó szerepének a felismerése az Európai Uniós szintű politikákban is tükröződik:

  • A cél az, hogy “…az EU okos, fenntartható és befogadó gazdasággá váljon magas foglalkoztatás, termelékenység és társadalmi kohézió mellett.“ (Europe, 2020).

  • “A tudás az a kulcstényező, amivel Európa biztosítani tudja versenyképességét a globalizált világban, amelyben mások olcsó munkaerejükkel és/vagy nyersanyagaikkal versenyeznek.” (Mid-term review of Lisbon strategy, 2005).

  • „Az Európai Unió a világ legversenyképesebb és a legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává kíván válni, ami lehetővé teszi a fenntartható gazdasági növekedést illetve több és jobb munkahelyet teremt nagyobb társadalmi kohézió mellett.” (Lisbon Treaty, 2009).

Mindezek miatt a felsőoktatás mind az egyén, mind a társadalom és a nemzetgazdaság egésze szempontjából stratégiai jelentőségű ágazat. Ezért nem meglepő módon a világ fejlett országaiban a felsőoktatásban való részvétel az elmúlt két évtizedben megsokszorozódott, folyamatosan növekszik és semmi nem utal arra, hogy ez a trend kifulladna, vagy akár mérséklődne. Ha egy ország a fejlett országok sorában akar maradni és nemzetközi versenyképességét meg akarja őrizni, akkor olyan hosszabb távon is fenntartható felsőoktatási rendszert kell működtetnie, amelyben egyidejűleg és egymással összhangban érvényesülnek a hatékonysággal, a széleskörű hozzáféréssel, a minőséggel és a kellően nagy mérettel és részvételi aránnyal kapcsolatos célok.

A magyar felsőoktatásban a részvételi arány (20-25%) nemzetközi összehasonlításban alacsony. Ezért az a fontos munkaerőpiaci cél, hogy elegendő számú szakképzett – nem diplomás – munkaerő is rendelkezésre álljon, nem valósítható meg az OECD átlaghoz képest alacsony felsőoktatási részvételi arány további csökkentésével, azaz a továbbtanulni vágyó és arra alkalmas fiatalok felsőoktatásból való kiszorításával. Ehelyett arra kell törekedni, hogy a mindenkori releváns (18-25 éves) korosztály felsőoktatásban részt nem vevő – jelenleg – 75-80%-a körében növekedjen a szakképzésben való részvételi arány. Logikailag is téves minden olyan következtetés, amely a jelenleg létező magyar felsőoktatási rendszer egyes működési anomáliái kapcsán a továbbtanulás és a felsőoktatás fontosságát, szükségességét kérdőjelezi meg. A jelenleg létező rendszer, illetve egyes intézményeinek működési anomáliái nem a felsőoktatás és a továbbtanulás fontosságának megkérdőjelezését teszik jogossá, hanem a jelenlegi felsőoktatási rendszer és finanszírozás stratégiai szintű átalakításához adnak támpontokat és indokokat.

Az elmúlt években számos kritika fogalmazódott meg a magyar felsőoktatási rendszerrel szemben, amelyek közül jónéhány jogos és felsőoktatáspolitikai szintű beavatkozásokat igényel. Ezek mentén jelölhetőek ki a felsőoktatás átalakítás stratégiai irányai, továbbá ezen stratégiai irányok mentén határozhatóak meg a 2014 májusáig tartó időszak cselekvési területei és átalakítási lépései. A főbb cselekvési területek és átalakítás soronkövetkező lépéseinek meghatározásakor figyelemmel kell lenni arra, hogy e rövid távú lépések

  1. összhangban legyenek egy a XXI. század követelményeinek megfelelő felsőoktatási rendszer kialakítására irányuló, hosszabb távú – a szakmai, finanszírozási és fenntarthatósági szempontokat egymással összehangolt módon kezelő – stratégiával,

  2. egy ilyen stratégia releváns megvalósítási lépéseit jelentsék, és megfeleljenek a politikai, az adminisztratív és technikai megvalósíthatóság követelményeinek,

  3. jelentős részük 2014 májusáig végigvihető legyen, vagy legalábbis érdemi és tartós változást eredményező folyamatokat indítson el.

A fenti megfontolások miatt a jelen írás a felsőoktatás átalakításával elérni kívánt célállapot főbb jellemzőinek fényében vázolja fel a felsőoktatással kapcsolatos alapvető célrendszert, valamint az átalakítás legfontosabb stratégiai irányait és a soronkövetkező időszakban megteendő legfontosabbnak tűnő lépéseket. Ugyanakkor a jelen írás – részben műfaji, részben terjedelmi okok miatt – tudatosan nem tér ki számos a felsőoktatás egésze, vagy annak egyes szereplői szempontjából fontos olyan problématerületre, amelyek rendezésére – az átalakítási lépések egymásraépülésének logikájából eredően – és az átalakítás soronkövetkező lépéseinek sikeres megvalósítását követően kerülhet sor a jelen anyagban felvázolt stratégiai irányoknak megfelelően. Így a jelen írás nem tér ki számos olyan kérdésre, mint például az oktatói, kutatói életpálya modell, az oktatói minőség, a Bolognai rendszer esetleges revíziójának a részletei.

 

2. Egy a XXI. század követelményeinek megfelelő felsőoktatási rendszer – mint az átalakításokkal elérni kívánt célállapot – főbb jellemzői

A fő cél, hogy egy olyan hosszabb távon is fenntartható felsőoktatási rendszer jöjjön létre, amelynek főbb jellemzői a következők:

  1. Általánosan hozzáférhető, mert minden tehetséges, a felsőoktatásban tanulni vágyó és arra képes fiatal számára biztosítja a bejutás és diploma szerzés lehetőségét saját maga és családja anyagi teherviselőképességétől függetlenül.

  2. Össztársadalmilag hatékony szinten finanszírozott.

  3. Hatékony és minőségelvű forrás elosztási mechanizmussal működik, amelyben a tervezési mechanizmusok és a minőségelvű versenymechanizmusok megfelelő és össztársadalmilag hatékony és optimális végeredményhez vezetnek szabályozott és kiszámítható keretek között.

  4. Kellően nagy méretű és képes egyidejűleg megfelelő minőséget nyújtani. Nemzetközileg is versenyképes intézményei vannak, amelyek külföldi hallgatók számára is vonzó kínálatot és képzést képesek nyújtani.

  5. Kellően érzékenyen reagál a társadalom, a gazdaság, a munkaerőpiac és az egyének (hallgatók) szükségleteire, elvárásaira és igényeire, továbbá a jelenleginél még jobban megfelel ezen szükségleteknek, ideértve a képzési programok adekvát voltát, korszerűségét, és képzési módszerek megfelelőségét, korszerűségét, valamint a kutatás, fejlesztés és innováció motorjaként a piaci, gazdasági szereplőkkel való együttműködést.

  6. A XXI. század követeleményeinek megfelelően kellően differenciált, mind intézménytípusok, mind a képzési kínálat vonatkozásában, ugyanakkor rugalmas, átjárható képzési rendszere és programjai révén biztosítja, hogy a rendszer rugalmatlanságából adódó lemorzsolódási és hatékonysági veszteség minimális legyen.

  7. Az akadémiai autonómia, az oktatás, kutatás szabadsága és a közpénzekkel történő professzionális, átlátható és felelős gazdálkodás, valamint a megfelelő tulajdonosi kontroll összeegyeztetésével működik. Működése és gazdálkodása fenntartható, stabil, biztonságos, kiszámítható mind az egyének, mind az intézmények szempontjából;

  8. Az új finanszírozási és gazdálkodási rendszerben a bevételekkel való felelős és átlátható gazdálkodás, a szakmai és gazdálkodási szempontok összehangolása, a források intézményen belüli optimális felhasználása a felsőoktatási intézmények professzionális menedzsmentje és a választott akadémiai vezetői közötti megfelelő együttműködésben kell megvalósuljon, a képzési, tudományos és egyéb szakmai szempontok, valamint a bevételekkel való felelős, átlátható és professzionális gazdálkodás összeegyeztetésével.

  1. 2.1. Hozzáférés

Minden tehetséges, tanulni vágyó és arra alkalmas, a felsőoktatásba való bejutás és a diplomaszerzés követelményeit teljesíteni tudó fiatal számára azonos eséllyel hozzáférhető felsőoktatás, amely az egyén és a közösség között létrejövő kölcsönös felelősségvállaláson alapul. A hozzáférési probléma kulcsa, hogy a felsőoktatásban való részvétel a tanulás és a hallgatói lét időszakában – minden erre igényt tartó – fiatal számára fizetésmentes legyen. Aki teljesíti a felvételi- és az egyetemek/főiskolák által előírt tanulási követelményeket és igényli az állami ösztöndíjat, vállalja annak feltételeit, annak az állami ösztöndíj révén, aki nem igényli az állami ösztöndíjat de igényli a jövedelemarányos törlesztésű Diákhitel-2-t annak a Diákhitel-2 révén. A hallgatói léttel kapcsolatos költségekhez minden hallgató igénybe veheti a jövedelemarányos törlesztésű Diákhitel-1-et, az állami ösztöndíjasok emellett a hallgatói normatívából finanszírozott tanulmányi- és szociális ösztöndíjakhoz is hozzájutnak.

Az állami ösztöndíj és a Diákhitel-2 rendszerek bevezetésével kapcsolatos kritikák kapcsán meg kell jegyezni, hogy a felsőoktatási részvétel elmúlt két évtizedben tapasztalt megsokszorozódása minden fejlett országban elsőként az egy főre jutó (fajlagos finanszírozás) arányos lecsökkenésével járt, ami a minőség erodálódását, csökkenését eredményezte. Azokban az országokban ahol ragaszkodtak az ingyenes felsőoktatás fenntartásához, a költségvetési korlátok előbb utóbb a hallgatói létszámok mesterséges korlátozásához is vezettek. Más országokban általános tandíjrendszert vezettek be. Magyarországon az elmúlt 20 év során minden tandíj bevezetési kísérlet megbukott. Viszont számos más országgal ellentétben lehetőség nyílott az – elsősorban fiskális okok és költségvetési korlátok miatt meghatározott számú – államilag finanszírozott helyre be nem jutott fiatal számára, hogy költségtérítéses hallgatóként tanuljanak. Az „ingyenes” felsőoktatásban az elmúlt 12-15 évben a költségtérítéses hallgatók az összes hallgató közel 50%-át tették ki, miközben a költségtérítéses státusz logikájából adódóan semmiféle állami támogatásban nem részesültek. A Diákhitel-2 bevezetésével az a lényegi változás, hogy a hallgatók azon közel 50%-a számára, aki eddig is költségtérítési díjat fizetett, a kormány egy olyan jövedelemarányos törlesztésű diákhitel konstrukciót vezetett be, amely teljes egészében fedezi a fizetendő költségtérítési díjakat, így e hallgatónak sem kell hallgatóként a költségtérítési díj előteremtésével foglalkozniuk. Erre a fedezetet a diploma révén megnövekvő jövőbeni jövedelmük nyújtja.

    1. 2.2. Makro szintű elosztás hatékonysága

A fontos kérdés az elosztás makro-szintű hatékonyságának a szempontjából az, hogy más szektorokhoz képest a felsőoktatás GDP arányos finanszírozása és GDP arányos költségvetési ráfordítása össztársadalmi szempontból optimális-e. Ennek pontos meghatározása metodikai problémákba ütközik, ugyanakkor irányadó, hogy a felsőoktatásra történő GDP arányos költségvetési ráfordítások szintje az OECD országokban 1-1,2% körüli érték. Emellett a nem-költségvetési ráfordítások szintje az európai térség országaiban 0,2-0,4% körüli, az európai térségen kívüli országokban pedig 1-1,5% körüli. A különbség tehát a nem költségvetési források mértékében van. A nem-költségvetési források tekintetében három ténnyel fontos szembesülni:

  1. A XXI. századi felsőoktatási rendszerek legfőbb fenntarthatósági és finanszírozási problémája, hogy egyrészt az adóverseny, másrészt a más jóléti szektorok fenntartásával kapcsolatos költségvetési nyomás, harmadrészt a nagy részvételi arány fenntartását eredményező kényszerek miatt a társadalmilag és nemzetgazdaságilag minimálisan szükséges méretű felsőoktatás is lényegesen nagyobb annál, mint amit kizárólag csak közpénzekből finanszírozni lehetne. Ez a probléma nem a 2009-es válsággal állt elő, korábban is létezett, a válság csak felerősítette hatását és nyilvánvalóvá tette létezését.

  2. A globális versenyben a versenytársnak számító régiókban a költségvetési ráfordítással legalább azonos méretű a nem költségvetési ráfordítások szintje.

  3. Magyarországon le kellene zárni az immár két évtizede zajló, meglehetősen álságos „tandíjvitát”, merthogy a valóság az, hogy majdnem minden második hallgató immár 12-15 éve igen jelentős költségtérítési díjat fizet. Ehhez eddig ezek a hallgatók semmilyen segítséget nem kaptak. A 2012-ben bevezetett Diákhitel-2 viszont biztosítja, hogy az eleve költségtérítéses hallgatók költségtérítési díjukat teljes mértékben jövőbeli, a diploma révén megnövekedett életjövedelmük egy részének a jelenbe történő átcsoportosításával finanszírozhassák. Ezátal 2012 szeptembere óta a hallgatók ezen közel fele számára is ingyenessé vált a felsőoktatás annak igénybevétele időszakában.

  1. A makro szintű elosztás hatékonyságának a javítása érdekében két fontos cél fogalmazható meg:

  1. Középtávon, a válság lecsengésével és az ország gazdasági teljesítményének javulásával belátható időn belül érje el a magyar felsőoktatás GDP arányos költségvetési ráfordítási szint tekintetében az OECD országokban szokásos 1-1,2% körüli értéket.

  2. Rövid távon, lehetőség szerint már a soron következő akadémiai évtől kezdve, – különös tekintettel arra, hogy bevezetésre került és működik a költségtérítéses hallgatók költségtérítési díjait teljes mértékben fedező Diákhitel-2 rendszer – minden olyan mesterséges, adminisztratív akadály, mesterséges kapacitászabályozás kerüljön megszüntetésre (deregulálásra), amely bármilyen módon korlátozza a költségtérítéses hallgatók felvételét. A költségtérítéses hallgatók felvételének természetes korlátja az intézmény valós fizikai és oktatói kapacitása, illetőleg az, hogy egyáltalán milyen képzési programok indítására, oktatására képes és alkalmas. Az elv az, hogy ha az állam a korábban említett nyilvánvaló makrogazdasági okok miatt nem tud megfelelő finanszírozást biztosítani az intézmények számára, akkor mesterséges kapacitás szabályozásokkal és más mesterséges eszközökkel legalább ne gátolja őket abban, hogy költségtérítéses hallgatók képzése révén bevételekre tehessenek szert.

  1. 2.3. A felsőoktatási rendszeren belüli elosztás hatékonysága

E téren három szint, illetve kérdéskör különböztethető meg

  1. A felsőoktatás rendelkezésére álló források megosztása

  1. képzés

  2. tudományművelés, kutatás és fejlesztés és

  3. intézményfenntartás között

  1. A képzés finanszírozásra rendelkezésre álló források képzési területek közötti megosztása

  2. Az egyes képzési területek finanszírozására rendelkezésre álló források megoszlása intézmények között és ezek együtteseként a képzési források megosztása intézmények, karok, szakok, képzési programok között.

    1. 2.3.1. A felsőoktatás rendelkezésére álló források megosztása: képzés, tudományművelés és intézményfenntartás

Fontos látni, hogy az eltérő finanszírozási csatornákon érkező források mindegyike ösztönző hatásokat hordoz, és az intézményekre ezen ösztönző hatások együttes eredője hat. Ezért az egyes finanszírozási csatornák közötti arányok meghatározása mellett fontos annak biztosítása is, hogy az egyes elkülönült ösztönző hatások egymással összehangolt, szinergikus módon a finanszírozó által kívánatosnak tartott irányban hassanak az intézményekre. Ha például a minőségi képzés és a minőségi kutatás ösztönzése a cél és a képzési és kutatási csatornákon keresztül érkező pénzek kapcsán az ezzel kapcsolatos ösztönző hatások jól megtervezett módon a kívánatos, minőség ösztönző irányba hatnak, de például egy intézmény fenntartási csatornán kevésbé átlátható paraméterek mentén, netán kijárásos alapon jelentős forráshoz lehet jutni, akkor ez a példa szerinti intézményfenntartási forrás egymagában képes kioltani mindenféle kívánatosnak tartott minőségi, eredményességi és teljesítmény elvű ösztönző hatást.

Elvileg is megkérdőjelezhető az, ha adott intézmény intézményfenntartás, vagy intézményfejlesztés címén azért juthat többletforráshoz, mert neki különösen drágán fenntartható, üzemeltethető ingatlanjai vannak. A korábbi intézményfenntartásra elkülönített forrásokat célszerűen a – megfelelő modellszámítások után meghatározott és pontosított – kutatási és a képzési normatívák közötti megosztásnak megfelelő arányokban be kell olvasztani a kutatási és a képzési finanszírozásba, azzal, hogy a meglévő kutatási kapacitások fenntartását a kutatási finanszírozásból, a képzési kapacitások fenntartását pedig a képzési finanszírozásból gazdálkodja ki az intézmény. Ez természetesen azt is igényli, hogy mind a kutatási, mind a képzési finanszírozás egy irányba ható minőségi ösztönzőket hordozzon magában és megfelelően differenciált legyen. A kíválósági kormány rendelet alapján a 2012/13 akadémiai évtől kezdődően 3 évre meg lett határozva, hogy mely intézmények részesülnek az e rendelet alapján allokált forrásokból. Ezen 3 éves kötelezettségvállalás érintetlenül hagyása mellett, a kíválósági és kutatási forrásokból részesülő intézmények köre az új rendszerben – a stratégia elfogadását követően elvégzett részletes moellszámítások alapján meghatározott kíválósági, kutatási források mértékének függvényében – bővülhet.

Az intézmények a tavalyi év során jelentős erőfeszítéseket téve elkészítették az akkori felsőoktatás irányítás által kért, igényelt Intézmény Fejlesztési Terveiket (tovűbbiakban: IFT), amelyek azonban végül nem kerültek felhasználásra a finanszírozásban. Ezek az IFT-k fontos középtávú stratégiai fejlesztési dokumentumok és számos fontos információt hordoznak az intézmények jelenlegi működéséről és jövőbeli fejlesztési elképzeléseikről. A képzési szerkezet átalakítás, az intézménytípusok szerinti differenciálás, egy megfelelően differenciált képzés finanszírozás kialakítása és számos más fontos felsőoktatáspolitikai döntés megalapozásához célszerű és fontos az IFT-ket és a bennük lévő információkat is felhasználni.

A képzés finanszírozása az Állami Ösztöndíjrendszeren keresztül történik (részleteit lásd később). A fentieknek megfelelően az Állami Ösztöndíjakra rendelkezésre álló forrástömegbe be kell vonni a korábbi intézményfenntartási források arányos részét.

  1. A fentieknek megfelelőn a finanszírozás a következő csatornákon és módokon történik a jövőben:

  1. Állami Ösztöndíj, képzés finanszírozás: a felsőoktatás finanszírozási források hallgatói normatívával csökkentett részének – részletes modellszámítások alapján meghatározott – megfelelő aránya az Állami Ösztöndíjakon keresztül jut el az intézményekhez, azzal, hogy az oktatási kapacitások fenntartásához is e forrás nyújt fedezetet.

  2. Kíválósági rendelet alapján, kutatás és a kíválóság szempontjából fontos funkciók fenntartásának finanszírozása: a felsőoktatás finanszírozási források hallgatói normatívával csökkentett részének – részletes modellszámítások alapján meghatározott – megfelelő aránya a kiemelt- és kutató egyetemekre/főiskolákra, illetve kutatásfinanszírozásra fordítódik azzal, hogy a már meglévő kutatási kapacitások, továbbá a kíválóság szempontjából figyelembe vett/veendő egyéb funkciók fenntartásához is e forrás nyújt fedezetet.

  3. A közoktatási finanszírozást kiegészítő fenntartói támogatás a felsőoktatási intézmények fenntartásában lévő gyakorlóiskoláknak, a közoktatási feladatokon túlmutató speciális, a tanárképzéssel kapcsolatos funkcióinak fenntarthatósága érdekében.

  4. PPP finanszírozás, PPP és adósságkonszolidáció. A PPP finanszírozáshoz és adósságkonszolidációhoz nyújtott állami támogatások esetén is fontos a finanszírozás összhangba hozása a felsőoktatáspolitikai, és intézményhálózatfejlesztési célokkal. (lásd később). Ezek finanszírozása elkülönült csatornn keresztül történik. Fontos lenne a jelenlegi 47%-os állami PPP finanszírozási hozzájárulásnak a kibővítése olymódon, hogy az állam a PPP-k teljes beruházási költségének a finanszírozásához nyújtson támogatást. Ilymódon az intézményekre csak a folyó működési költségek rájuk eső részének a finanszírozási terhe hárulna, ami értékelhetővé tenné az intézmény valós működési hatékonyságát. Ez az elválasztás azért lenne fontos, mert így a felsőoktatási intézmények működési kiadásait nem terhelnék és nem torzítanák olyan beruházási típusú költségek, amelyek valójában az intézményi vagyon gyarapodása miatt jelentkeznek és mint ilyen nem a működést, hanem a vagyon tulajdonosát az államot kellene terheljék.

  5. új kutatási, képzési programokhoz, projektekhez, kapacitások létrehozásához az intézmények pályázati úton juthatnak, a meglévő pályázati programok szabályai, logikája szerint. A pályázatokhoz az önrész biztosítása tekintetében az állam támogatást nyújthat, abban az esetben ha felsőoktatáspolitika és/vagy tudománypolitikai szempontból kívánatosnak tartja az adott intézmény adott fejlesztését és az összhangban van az intézmény tavaly benyújtott Intézményfejlesztési Tervével. Az önrész támogatás odaítélése során fontos szempont, hogy a döntés összhangban legyen a felsőoktatási intézményi hálózatfejlesztési elképzelésekkel, és a támogatás a stratégiai és felsőoktatáspolitikkai szempontból fontos területekre és intézményekre koncentráljon, továbbá, hogy a létrejövő többlet kapacitások hosszabb távon is fenntarthatóak legyenek.

    1. 2.3.2. Képzés finanszírozás és az Állami Ösztöndíj

A képzés finanszírozásával kapcsolatos feladatok és kérdések két szinten jelentkeznek. Amint világos, hogy az adott évi költségvetésben mekkora forrás áll rendelkezésre a képzés finanszírozásra két alapvető kérdésre kell választ adni:

  1. az első – összkormányzati szinten eldöntendő – kérdés az, hogy a források (jelen esetben állami ösztöndíjak) milyen arányban oszoljanak meg az egyes képzési területek között, azaz a rendszer szintjén milyen legyen az optimális „product-mix”. A korábbi időszakban ez volt a keretszámok képzési területenkénti meghatározásának a folyamata. Tekintettel az egyes képzés típusok költségeinek bizonyos technológiai jellegzetességek miatti eltéréseire, a továbbiakban sem kerülhető meg a tervezés ezen a szinten: a költségvetés zártsága miatt vagy a költségvetés ismeretében kell tervezni a képzés típusonkénti keretszámokat, vagy – a keretszámok eltörlésére vonatkozó 2012 őszén meghozott kormányzati döntés következményeként – az elmúlt évek felvételi és beiratkozási statisztikái, továbbá megfelelő munkaerőpiaci és nemzetgazdasági prioritások alapján kell megbecsülni a várható felvételi jelentkezések és beiratkozások számát és képzés típusonkénti megoszlását és ennek alapján kell tervezni a 2014 évi felsőoktatási költségvetést.

  2. a második kérdés, hogy hogyan történik meg az adott képzési területek vonatkozásában a források (esetünkben állami ösztöndíjak) allokációja az egyes intézmények, karok között. Ezen képzési területeken belüli allokációs döntések együttes eredőjeként határozódik meg a források intézmények, karok, szakok, képzési programok közötti allokációja.

Elsősorban a képzés finanszírozásra, de valójában a felsőoktatás teljes finanszírozására vonatkozóan a miniszterelnök több nyilatkozatában, beszédében is világos és egyértelmű iránymutatást adott:

„…. ma ezer és tízezer szám vannak olyan diplomás fiatalok, akiknek van egy papír a kezükben, és azt hiszik, az ér valamit, holott az a keserű realitás, hogy a papír nem ér semmit a munkaerőpiacon. Ezért sürgős a beavatkozás, mert mindez rossz pályára állítja a fiatalokat, és rossz társadalmi folyamatokat eredményez … meg kell tudni mondani, milyen képzésnek van értelme, milyennek nincs, melyik ad a munkaerőpiacon használható tudást, melyik nem.”

„…. a kormány nem a falakat akarja finanszírozni, hanem a hallgatókat, vagyis mi nem abban vagyunk érdekeltek, hogy bizonyos intézmények működjenek, hanem abban, hogy a diákoknak befolyásuk legyen (….) arra, melyik főiskola, egyetem jó és melyik nem, melyik maradjon talpon és melyik nem.”

„… látni fogjuk, hogy melyik egyetemre, főiskolára mennyien jelentkeztek, és mennyien kerültek be, és látni fogjuk, hogy mely egyetemeket és főiskolákat kerülik. Utóbbiakat nem fogja támogatni a kabinet a jövőben… ”

Fontos alaposabban elemezni a fenti, miniszterelnöki iránymutatásokat, mert alapvető, mélyreható változtatási elvárást és modernizációs fordulatot jelentenek a felsőoktatás finanszírozás átalakításában, a két évtizede működő nem kellően hatékony és nem minőségelvű központi tervezésen és kijárásos lobbizáson, valamint kézivezérlésen és osztogatáson alapuló régi finanszírozási rendszer leváltására vonatkozó egyértelmű elvárás megfogalmazásával.

A miniszterelnök fent idézett mondatai, elvárásai a felsőoktatáspolitika nyelvére lefordítva a következőket jelentik:

  1. A kormány az intézményi férőhelyek finanszírozása helyett a jövőben közvetlenül a hallgatókat akarja finanszírozni az Állami Ösztöndíj révén. Az intézmények, karok, képzési programok finanszírozása attól függne, hogy mennyire képesek elegendő számú hallgatót magukhoz vonzani. Ez pedig az adott intézmény adott képzési programjának a minőségétől, a megszerzett diplomával való munkaerőpiaci elhelyezkedési lehetőségektől és általában a hallgatói és munkaerőpiaci szükségleteknek, igényeknek való megfeleléstől függ. Ez a képzési források intézmények, karok, szakok közötti allokációjában az eddigi központi tervezési eljárások, azaz intézményekre, karokra, szakokra lebontott keretszám meghatározás leváltását jelenti, a hallgatók választásain alapuló kvázi verseny és piaci elosztási mechanizmusokkal.

  2. Az állami ösztöndíj, és az, hogy az állam a továbbiakban a hallgatókon keresztül finanszírozza az intézményeket azt is jelenti, hogy a finanszírozás egysége az egy hallgatóra jutó állami ösztöndíj, azaz kikerülhetetlenül fennmarad a fejkvóta alapú finanszírozás. Ebből az is következik, hogy foglalkozni kell a fejkvóták meghatározásával, illetőleg az egyes képzési programok közötti minőségi és költségbéli különbségeket jól kifejező differenciálásával.

  3. Ez azt is jelenti, hogy a rendszer csak akkor kezelhető, csak akkor kiszámítható, tervezhető, átlátható ha az egyes képzési programokra jutó fejkvóta mértéke nem ötletszerűen, akár hallgatónként, vagy intézményenként változik, hanem jogszabályban rögzített módon kerül meghatározásra.

  4. A hallgatók (a felsőoktatást igénybevevők) döntésein, választásain alapuló kvázi piaci és kvázi versenymechanizmusokon alapuló allokációs mechanizmusok eredménye annál jobb

    1. minél diverzifikáltabb a kínálat és minél diverzifikáltabbak az egyéni igények (ez a XXI. századi felsőoktatás egyik fő jellemzője)

    2. minél jobb az egyének informáltsága az adott képzésről, az alternatívákról, saját igényeiről és szükségleteiről, és az adott döntés következményeiről

    3. minél könnyebben, egyszerűbben és olcsóbban javíthatóak ezek az információk, illetőleg minél könnyebben, egyszerűbben, gyorsabban és olcsóbban szerezhetőek be ezek az információk

    4. minél kisebbek a rossz döntés egyéni költségei, illetőleg minél kevésbé visszafordíthatatlanok, korrigálhatatlanok egy esetleges rossz döntés egyéni következményei, költségei.

  5. Fontos érteni, hogy a központi tervezés versus hallgatók/felvételizők választása dilemmában nem releváns az, hogy vajon minden hallgató/felvételiző minden esetben, mindig 100%-osan tökéletes döntést hoz-e. A fő kérdés az, hogy még akkor is ha vannak egyének akik rossz döntést hoznak, az ő döntéseik összessége alapján kialkuló allokációs mintázat, vagy a központi tervező-e az, akinek a döntései össztársadalmi szinten jobb minőségű allokációs mintázatot eredményeznek-e. A szakirodalom alátámasztja a miniszterelnök ezzel kapcsolatos iránymutatását: az összes felvételiző, hallgató összes jó és rossz döntése együttesen összehasonlíthatatlanul jobb minőségű allokációhoz vezet, mint egy olyan mindentudónak feltételezett központi tervező döntése, akinek kb 40 évre előre olyan részletességgel kellene látnia a jövőt – egy olyan világban, amelyben egyedül szinte csak a változás és a kiszámíthatatlanság az állandó –, hogy nemcsak nagy szakterületekre vonatkozóan, de intézményre, karra, szakra vonatkozóan is megtudja mondani, hogy melyik intézmény, melyik képzési programjára most éppen mennyi hallgatót kell fel venni azért mert az elkövetkező 40 évben folyamatosan pontosan ilyen összetételben lesz szükség diplomásokra munkaerőpiaci előrejelzések alapján.

  6. Egy olyan rendszerben, amelyben a képzési programok, intézmények közötti allokáció nagymértékben a hallgatók, felvételizők választásain, döntésein alapul fontos az „információs szmog” csökkentése, azaz a képzési kínálat jó értelemben vett tisztítása annak érdekében, hogy a felvételizők eleve ne is választhassanak előre belátható módon zsákutcákat, tévpályákat jelentő képzéseket. Ez a fajta racionalizálás, profiltisztítás például a következőkre vontakoztatható:

    1. az azonos, vagy nagymértékben azonos tartalmú de más elnevezésű szakok („szinoníma szakok”) összevonása

    2. a „cipőt a cipőboltban” és a „suszter maradjon a kaptafánál” elv érvényesítése, azaz adott képzési profilú képzési programot azonos profilú kar folytathasson csak, illetőleg adott képzés csak a neki megfelelő szintű és megfelelő szamélyi, tárgyi, feltételekkel rendelkező intéményben lehessen folytatható (pl.: ne lehessen agrárkaron bölcsészképzést folytatni, kiváltképp olyan egyetemen ne aki bölcsészkarral is rendelkezik, vagy adott kis főiskola ne indíthasson olyan képzési programot, amely nyilvánalóan tudományegyetemi hátteret igényel stb.)

    3. azon képzési programok beazonosítása, ahol a Diplomás Pályakövetési Rendszer adatai, illetve a Diákhitel-1 12 éves törlesztési adatbázisából kinyerhető adatok alapján az látható, hogy az ott végzettek a hasonló képzettséggel rendelkezőkhöz képest szisztematikusan kevésbé tudnak elhelyezkedni, keresetük alacsonyabb, munkanélküliségük magasabb stb.

    4. azon képzési programok megszüntetése, ahová nem jelentkeznek diákok, illetőleg méretgazdaságossági szempontból nem elegendő számban jelentkeznek hallgatók.

    5. Bsc és Msc programok korrekciója, ami főképp a Bsc programokból az Msc szintű tartalmak, modulok Msc szintre való vitelét jelenti

  7. A miniszterelnök korábban idézett mondata ki is jelöli a központi tervezés helyét és jövőbeli szerepét a rendszerben: elsősorban a képzési profilok tisztítása, képzési szerkezet átalakítása, intézményhálózat fejlesztése. Ezenfelül szükségképpen és kikerülhetetlenül fenn marad a központi tervezés szerepe a minőségi ösztönzőket is tartalmazó differenciált és súlyozott fejkvóták kialakításában, folyamatos „karbantartásában”, illetőleg a források képzési területek közötti rendszerszintű meghatározásában és e téren a társadalmi, gazdasági, egyéni szükségletek és kormányzati preferenciák érvényesítésében, továbbá a képzési programok minőségének ellenőrzésében.

  8. Az intézmények és képzési programok közötti forrásallokációban a hallgatók, felvételizők választásainak, döntéseinek az előtérbe helyezése mellett a miniszterelnök korábban idézett szavai azt is jelentik, hogy más állami forrásokat sem szándékozik a kormány azon intézményeknek juttatni, amelyet a hallgatók elkerülnek. Ennek különösen a PPP finanszírozáshoz adott állami források tekintetében van jelentősége. A PPP-kkel kapcsolatos állami finanszírozást is célszerűen azon intézményekre kellene koncentrálni, ahova a felvételizők jelentős számban jelentkeznek, illetőleg a PPP-khez adott állami támogatást is célszerű lenne ennek megfelelően differenciálni. Még akkor is, ha jól ismert, hogy épp a PPP programok általános jellemzői alapján, pontosan azok az intézmények vannak a PPP-ik finanszírozásával a legnagyobb bajban, akiket elkerülnek a hallgatók, merthogy a PPP-k finanszírozási terve a hallgatóktól származó bevételeken alapult.

  9. A fenti megfontolások mentén viszonylag rövid úton megoldódna az intézményhálózat korszerűsítésével, a képzési programok racionalizálásával, a képzési szerkezet átalakításával és a szűkös felsőoktatási források hatékony és fókuszált koncentrálásával kapcsolatos számos égető probléma. Adósság konszolidációs, PPP finanszírozási és EU-s pályázati önrész finanszírozási forrásokat célszerűen nem lenne szabad olyan intézumények számára folyósítani, amelyeket „elkerülik” a hallgatók.

  10. A miniszterelnök fent idézett mondatai alapján, valamint a „keretszámok eltörlésére” vonatkozó kormány döntés alapján az is világos, hogy nincs helye semmiféle bújtatott, a magyar nyelv hajlékonyságával visszaélő és más néven elnevezett de facto intézményi szintű keretszám szabályozásnak, pl. kapacitás meghatározásnak az átalakuló felsőoktatási rendszerben. Ezért, valamint az intézmények saját bevétel termelő képességének a helyreállítása érdekében el kell törölni mindenféle intézményi szintű mesterséges kapacitáskorlátozást. Az intézményekbe felvételiző és felvett állami ösztöndíjas és költségtérítéses hallgatóknak a jövőben csak az intézmény természetes kapacitáskorlátai és a józan ész szabhassanak határt.

A fentiek alapján a továbbiakban is fenn kell tartani a központi tervezési mechanizmusokat a képzési területek arányainak meghatározásában, az intézményhálózat fejlesztésében és racionalizálásában, továbbá a képzési szerkezet, és képzési programok racionalizálásában, átalakításában, valamint az intézmény típusonként, képzési szintenként és képzési területenként differenciált állami ösztöndíjak (differenciált és súlyozott fejkvóták) – megfelelő modell számítások alapján történő – meghatározásában és folyamatos karbantartásában. E tervezésbe a munkaerőpiaci, gazdasági társadalmi és nemzetgazdasági szempontok mellett, kellő súllyal kell figyelembe venni a felvételizők preferenciáit, választásait. Ugyanakkor eleget kell tenni annak az egyértelmű miniszterelnöki iránymutatásnak, hogy az adott képzési területeken belül az intézmények közötti forrás allokációban alapvetően a felvételizők preferenciái, választásai érvényesüljenek, azzal, hogy a minél jobb minőségű egyéni döntések érdekében megfelelő információt kell szolgáltatni a felvételizők (és szüleik számára). Fontos és szükséges továbbá a képzési kínálat tisztítása, az információs zaj és „szmog” eliminálása, valamint a képzési programok belső rugalmasságának, átjárhatóságának a növelése, a rugalmatlan és átjárhatatlan „csőképzések” felszámolása.

    1. 2.3.3. Állami ösztöndíj, mint képzési területenként, képzési szintenként és intézmény típusonként differenciált, súlyozott és minőségi szempontokat érvényesítő fejkvóta

A korábbi normatív képzés finanszírozást az az alapvető kritika érte, hogy minőségellenes volt, mert a hallgatói létszám mennyiségi növelését ösztönözte a minőségi oktatás helyett. A cél az, hogy az állami ösztöndíj rendszerre való átállással a finanszírozásban a minőségi szempontok érvényesüljenek, a finanszírozás differenciált legyen a minőség szerint is, továbbá minőségi ösztönzőket hordozzon.

A minőség, mint az egyéni, társadalmi, munkaerőpiaci szükségleteknek való minél jobb megfelelés képessége leginkább a hallgatók/felvételizők választásain alapuló forrás elosztási mechanizmusok bevezetésével ösztönözhető, feltéve, hogy megfelelő információk állnak rendelkezésre az egyes intézmények, egyes képzési programjairól és a végzettek munkaerőpiaci és karrier lehetőségeiről.

A régi normatív finanszírozási rendszerben nem a „normativitás” miatt nem érvényesültek a minőségi szempontok. A normativitás ugyanis azt jelenti, hogy a finanszírozás jogszabályban meghatározott módon, bárki által átlátható, előre kiszámítható, reprodukálható módon és minden érintettre egyöntetű szabályrendszer szerint történik. Ennek ellentéte a nem jogszabályban meghatározott, nem ellenőrizhető, nem átlátható, előre nem kiszámítható, mindenkire eltérő módon érvényes és önkényes alapon történő finanszírozás lenne. Ez nyilvánvalóan nem cél és nem lehet cél, mert bizonyosan nem a modernizáció és a minőségi ösztönzés irányába mutat. A régi rendszerben azért nem érvényesültek a minőségi és eredményességi szempontok, mert a finanszírozás volumene végső soron nem a hallgatói és munkaerőpiaci igényeknek, hanem a döntéshozóknak való megfeleléstől, a lobbi potenciáltól függött – azaz azért, mert a régi normatívnak mondott rendszer számos elemében valójában nem volt normatív. Az ú.n. intézményfenntartási normatíva és az intézményi szintű keretszám meghatározás révén a másik két finanszírozási csatorna bármely minőségelvű ösztönző hatását neutralizálni lehetett és ez rendre meg is történt az elmúlt 20 évben. Ezért ha nem akarjuk a kisgyermeket kiönteni a mosdóvíz helyett, akkor bizony óvatosan kell bánni a normatív rendszerre vonatkozó kritikákkal. Egyetlen reális alternatíva lehetne, az ha az intézmények egy bázisfinanszírozás alapján egy konkrét összeget kapnának feladataik ellátására. Ezzel azonban elvész minden minőségelvű financiális ösztönzési lehetőség, sőt egy ilyen rendszer maga lenne a kijárásos lobbizás melegágya és teljes mértékben ellenérdekeltté tenné az intézményeket a hallgatói és munkaerőpiaci igényeknek való megfelelésben, (ugyanis nulla hallgató esetén ad absurdum ugyanakkora bevételre lehet szert tenni (költségek nélkül), mint sok ezer hallgató képzése esetén.)

A régi képzési normatíva, illetve fejkvóta viszonylag kevés finanszírozási kategóriával dolgozott. A fejkvóta jellegből eredően átalánydíjat fizetett és a kevés kategória – noha egyszerűen átlátható volt – azt eredményezte, hogy azonos finanszírozási kategóriába kerültek, azaz azonos mértékű fejkvótával voltak finanszírozva nem azonos kategóriába tartozó intézmények, illetve képzési programok. Ez azonos finanszírozási kategóriába tartozó, de valójában nem azonos minőségű képzési programok esetén, a minőségi képzések szisztematikus alulfinanszírozásához, míg az alacsonyabb minőségű programok szisztematikus túlfinanszírozásához vezetett. E problémán azonban nem a normatív finanszírozási rendszer „leváltásával” lehet segíteni, hanem a fejkvóták differenciáltabbá tételével annak érdekében, hogy a nem azonos minőségi és költség kategóriába tartozó képzések a finanszírozás szempontjából se tartozzanak egy kategóriába.

  1. Az állami ösztöndíjakat, mint fejkvótákat a minőség érdekében az alábbi szempontok szerint kell differenciáltabbá tenni:

  1. A Magyar Tudományos Akadémia által alkalmazott tudományterületi besorolást vesszük alapul, kiegészítve egyes, az MTA tudományterületi besorolása szempontjából irreleváns, de a felsőoktatás szempontjából fontos kategóriával (pl.: óvópedagógus, tanító képzés).

  2. Képzési területenként, – de megfeleltetve az MTA fentiek szerint kibővített tudományterületi besorolási rendszerének – mert az egyes képzések, technológiai adottságok miatt is eltérő költségekkel járnak. A régi normatív finanszírozási rendszer tapasztalatai egy szempontból bizonyosan hasznosíthatóak: még ha nyilvánvaló is, hogy az egyes fejkvóták nem fejezték ki az adott képzés valós önköltségét, ugyanakkor az új, differenciáltabb állami ösztöndíj fejkvóták és ezek egymáshoz viszonyított arányai kialakításakor fontos kiértékelni és figyelembe régi képzési normatívákkal és képzési területenkénti arányaikkal kapcsolatos tapasztalatokat.

  3. „Science” versus „Profession”: az egyes képzési területhez tartozó szakok esetében meghatározandó, hogy – az MTA tudományterületi besorolását is alapulvéve – „science” (mert besorolható), vagy „profession” típusú-e. Ez a megkülönböztetés szintén fejkvóták differenciálásának egyik szempontja, az azonos csoporton belüli „drágább”, „közepes” és „olcsóbb” képzési programok közötti differenciáláskor .

  4. Intézménytípusonként: tudományegyetem, szakegyetem, szakfőiskola, helyi főiskola az új intézményhálózat fejlesztési koncepció szerint (l. később)

  5. Képzési szintenként (Bsc, Msc, PhD)

Az MTA – kiegészített – tudományterületi besorolási rendszere alapján, illetve ehhez rendelt képzési területenként lennének meghatározva a fejkvóták kategóriái, és ezek egymáshoz viszonyított arányai. Ezen alapkategóriák a „science versus profession” megkülönböztetés, illetve a Bsc/Msc szinteknek megfelelően differenciálásra kerülnének. Majd az ilymódon kialakított képzési/tudományterületenként és képzési szintenként differenciált „alap-kategóriák”-on belül intézménytípusonkénti differenciálás történne. Azaz egy adott képzési területnek megfelelő képzés alapfejkvótája más „kulccsal” lenne megszorozva ha azt tudományegyetem, szakegyetem, szakfőiskola, vagy helyi főiskola végzi. Ugyanakkor bizonyos kategóriájú képzéseket bizonyos intézmények eleve nem is végezhetnek (pl.: science kategóriájú Msc, vagy PhD kis helyi főiskola által). Ugyanakkor a rendszer „bemerevítésének” elkerülése érdekében megfontolandó, hogy egyes kimagaslóan jó minőségű képzési programok is részesülhessenek a magasabb intézményi katagóriának megfelelő finanszírozásból, indokolt és igazolható esetekben.

Az új, több szinten differenciált fejkvóta rendszer bizonyos normatív korlátozásokat is tartalmazna, az új intézményhálózati koncepcióval (l. később) összehangolt módon. Ugyanis „meg kell tudni mondani, milyen képzésnek van értelme, milyennek nincs, melyik ad a munkaerőpiacon használható tudást, melyik nem”, és ennek keretében sok más mellett azt is meg kell tudni mondani, hogy

  1. adott intézménytípus mitől az ami, mitől tudományegyetem egy tudományegyetem, mitől szakfőiskolaegy szakfőiskola stb. és, hogy

  2. adott intézménytípusban milyen képzésnek van értelme, milyennek nincs

  3. és ennek érdekében meg kell határozni az egyes képzési/tudományterületi besorolási rendszerbe tartozó programok „szakmai minimumfeltételeit”, azaz azt, hogy mely programok folytathatóak bármely intézmény típusban, mely programok azok, amelyek bizonyos intézménytípusokban nem folytathatóak.

A képzési programok racionalizálása, illetve a fenti pontban említett elvárás (értelmetlen képzések finanszírozásának megszüntetése) teljesítésének egyik fontos iránya, eljárása az intézményhálózati koncepciónak megfelelő, és az egyes képzési programokra vonatkozó szakmai (személyi, tárgyi, intézményi) minimumfeltételek meghatározása és a képzési programok ennek mentén történő racionalizálása. E téren azt is meg kell határozni, hogy intézménytípusonként, adott esetben intézményenként melyek azok a képzési programok, amelyek esetén a hallgatók állami ösztöndíjat vehetnek igénybe. Ez azért is fontos, mert nem feltétlenül adott képzési program, vagy szak az ami általában értelmetlen, netán értéktelen diplomát ad, hanem az adott képzésre valójában alkalmatlan intézmény által folytatott program.

A megfelelő differenciáló képességgel rendelkező és a minőséget és eredményességet is ösztönző, illetve elismerő differenciált fejkvóta rendszer megtervezése, kialakítása a jelenlegi állami ösztöndíjak, illetve költségtérítési díj mértékekre vonatkozó tapasztalatok megfelelő kiértékelésével és figyelembe vételével viszonylag gyorsan elvégezhető és az új rendszer bevezethető.

A rendszer további tökéletesítése, megszilárdítása érdekében, azonban szükséges első lépésben egy általánosan alkalmazható önköltségszámítási módszertan kidolgozása, ennek kötelező bevezetése, majd az intézményi adatszolgáltatások és más eljárások révén a képzési önköltségek meghatározása. Ez az önköltségszámítási gyakorlat, azonban nem lehet előfeltétele a jelenlegi rendszeren való változtatásnak, mert a jelenlegi, nem kellően differenciált és nem kellően átlátható, némiképp szétzilált finanszírozási rendszer azonnali beavatkozásra, reparálásra szorul. Meg kell jegyezni azt is, hogy az önköltségszámítások elsősorban a fentiek szerint differenciált fejkvóta rendszer megalapozottságának, folyamatos finomhangolásának a szempontjából fontosak, továbbá a költségtérítési díjak mértékének megalapozottsága miatt. Ugyanakkor illúzió lenne azt gondolni, hogy az állam azért fogja adott intézmény, adott képzését adott összeggel finanszírozni, mert az önköltségi számításból adott összegű eredmény jön ki. A költségvetési finanszírozás logikája ugyanis más, elsősorban a költségvetés teherviselőképessége, költségvetési és fiskális szepontok határozzák meg.

    1. 2.3.4. Lemorzsolódás – képzési szerkezet átalakítása

A felsőoktatási rendszer egyik legnagyobb hatékonysági és eredményességi veszteségét a képzésből kiesők, lemorzsolódó hallgatók jelentik. Az állami ösztöndíjrendszer bizonyos elvárásokat fogalmaz meg és ösztönzőket vezet be a lemorzsolódás hallgató oldalán jelentkező problémáinak a kezelésére. Ugyanakkor súlyos tévedés lenne, és a probléma túlzott leegyszerűsítését jelentené, ha bárki azt hinné, hogy kizárólag a hallgatók oldalán jelentkezik az összes olyan probléma, ami a nagy lemorzsolódási arányokhoz vezet. A lemorzsolódás mögött számos súlyos rendszerhiba, és rendszer szinten kezelendő probléma húzódik meg. A lemorzsolódásért teljes mértékben a hallgatókat okolni nemcsak igazságtalan és egyfajta „victim blaming” magatartás, de egyszersmind gondatlanság is, mert egy leegyszerűsítő, a hallgatókat okoló magyarázat egyszersmind alapot ad a valódi problémák feltárásának, megértésének és így az adekvát beavatkozások, intézkedések elmulasztására is. A képzésből történő kiesés, a lemorzsolódás mögött, több, nem a hallgató oldalán jelentkező probléma és rendszerhiba is meghúzódik:

  1. A képzési rendszer túlzottan és átláthatatlanul sok bemeneti ponttal rendelkezik. Az egyes képzési programok túlzottan „szűkek”, és az egyes képzési programok közötti átjárhatóság számos esetben rendkívül nehézkes, esetenként lehetetlen. Ráadásul számos képzési program egy, vagy nagyon kevés kimeneti ponttal rendelkezik, amely szinte egy az egyben definiálja az Msc szinten történő továbblépési lehetőségeket. Magyarán a képzési szerkezet átjárhatatlansága, rugalmatlansága azt is eredményezi, hogy a rendszer a rendkívül színes képzési kínálata ellenére gyakorlatilag egy zárt, merev falú csőben viszi végig az adott fiatalt azon a képzésen, amibe egyszer belépett. A problémát valójában nem önmagában a szakok nagy száma jelenti, mert ez a színes és gazdag képzési kínálat megfelel a XXI. század követelményeinek. A valódi probléma az, hogy szinte minden egyes szak egy-egy önálló bemeneti ponttal rendelkezik és sokszor a józan ész határait is meghaladó módon átjárhatatlan. Így az egyes csőszerű képzési programok mintegy csapdába ejtik a hallgatót. Ha valaki teljesen jogosan és életszerűen menet közben korrigálni szeretne eredeti szak, illetve képzési program választásán, akkor azt számos esetben csak úgy teheti meg, ha kilép a rendszerből, majd egy másik belépési ponton, újbóli felvételi vizsgát tesz és újra belép egy másik, szintén szűk, zárt, nem átjárható csőszerű képzésbe. Ez a merev, átjárhatatlan rendszer rendkívüli hatékonysági veszteségeket jelent, nem szolgálja sem a társadalom, sem a munkaerőpiac, sem a fiatalok, sem pedig az állam és az adófizetői közösség érdekeit. Ezt a képzésszervezési gyakorlatot fel kell számolni. Ez okozza azt a miniszterelnök által is említett problémát, hogy számos hallgató olyan helyen tanul amivel nem biztos, hogy sokra fog tudni menni a munkaerőpiacon, továbbá bizonyosan ez a merev, csőszerű és átjárhatatlan képzési rendszer az egyik mélyebben fekvő ok az igen jelentős lemorzsolódási ráták mögött. Ehelyett egy, a jelenleginél lényegesen kevesebb bemeneti ponttal, sok belső elágazódási, szakosodási lehetőséggel, nagy belső átjárhatósággal és rugalmassággal rendelkező rendszert kell kiakítani. Fontos lenne az intézményi adósság konszolidációs, struktúraátalakítási források egyik odaítélési feltételéül szabni a képzési szerkezet ilyen irányú átalakítását. Emellett megfontolandó az is, hogy a minőség szerint differenciált magasabb szorzóval korrigált fejkvótával csak olyan képzési programok és karok kerüljenek finanszírozásra, amelyek igazolni tudják a képzési rendszerük ilyen irányú átalakítását, értelmesen redukálták bemeneti pontjaik számát, biztosították a rugalmas, átjárható, számos belső elágazódási ponttal rendelkező képzési programok működését.

  2. Rossz intézményi gyakorlatok, minőség félreértelmezése, vagy finanszírozási okok: vannak intézmények, vagy képzés típusok, ahol valamilyen furcsa ok miatt azt hiszik, hogy a képzésük akkor lesz minőségi ha minden évfolyamnak egy jelentős százalékát – pl.: a tanulmányi eredmények szempontjából alsó egyharmadba, 50%-ba eső hallgatók – kiszelektálják. Az ilyen rossz intézményi gyakorlatok visszaszorítása érdekében fontos lenne az ilyen intézmények, képzések beazonosítása, és e jelenség visszaszorítására a megfelelő eszközök alkalmazása.

    1. 2.4. Intézmény hálózat racionalizálása, fejlesztése

Az alacsony 5-8%-os részvételi aránnyal működő 20-30 évvel ezelőtti rendszerben is legfeljebb egy udvarias mítosz volt az, a számos intézkedés, finanszírozási és keretszám meghatározási döntés mögött meghúzódó előfeltételezés, amely a felsőoktatási rendszert és a benne lévő intézményeket, képzési programjaikat homogénnek, azonos fajsúlyúnak és azonos minőségűnek kezelte. Az elmúlt 2 évtizedben lezajlott változások, azaz a részvételi arány megsokszorozódása, a képzési kínálat diverzifikálódása mára teljes mértékben tarthatatlanná tette ezt az udvarias mítoszt.

Ugyanakkor ez számos súlyos hatékonysági probléma forrása is. Az intézmény hálózat szétaprózottsága egyben a források szétaprózottságához is vezet, továbbá ahhoz, hogy sok intézmény folytat kis volumenű, gazdaságtalan képzéseket. A felsőoktatáspolitikai irányvonalak gyakori változásai, a kiszámíthatatlanság párosulva a minőség kontrolljának a hiányával azt is eredményezte, hogy számos intézmény a „minden szinten szinte mindent” stratégiát követve próbál mindenféle képzési programot nyújtani annak reményében, hogy a szüntelenül változó felsőoktatáspolitika és a bizonytalan változó környezet kontextusában, majd mindig lesz éppen olyan képzési kapacitása, amely az aktuális irányvonalaknak a leginkáb megfelel. Ez számos valóban alacsony minőségű, gazdaságtalan programhoz és irracionális működéshez vezet (pl.: agrár intézményben indított bölcsészképzés, miközben a szomszédos egyetemnek bölcsész kara is van).

Az intézményhálózat szempontjából fontos egy stabilnak és kiszámíthatónak tekinthető, az egyes intézményi értékek megőrzését biztosító jövőkép felvázolása. Elsőként szakítani kell azzal az udvarias mítosszal, amely úgy tesz, mintha egy a világ vezető egyetemeivel partneri viszonyban lévő nagy tudományegyetem és egy pár száz vidéki kis főiskola ugyanazon homogénnek előfeltételezett felsőktatási rendszer azonos súlycsoportban lévő szereplője lenne.

A mai felsőoktatási intézmény hálózatban lévő intézmények az alábbi 4 csoport egyikébe sorolhatóak be, a besorolásnak megfelelően differenciált és számukra is megfelelő szereppel:

  1. Nemzeti Tudományegyetemek: országos hatókörrel, kellően nagy számú tudományterületen működve, jelentős kutatási eredményekkel, tudományos potenciállal és minőséggel, továbbá nagy reputációjú, jó munkaerőpiaci pozíciókat adó képzési programokkal. A teljesség igénye nélkül, ilyen intézményekre példa lehet, Debrecen, Szeged, Pécs, ELTE….. Ezen intézmények esetében az alapvető stratégiai célkitűzés, hogy a 2014-2020 EU tervezési és költségvetési időszak végére, megfelelő programok, projektek, fejlesztések révén kerüljenek be világ élvonalába tartozó intézmények közé (TOP 200 program).

  2. Szakegyetemek: néhány képzési területen regionális, vagy több régióra kiterjedő, esetenként akár országos hatókörrel bírnak, saját szakterületükön kiemelkedő tudományos eredményekkel is rendelkeznek, azonban képzési és tudományos profiljuk viszonylag szűk, ezáltal egyedül – saját szűkebb szakterületeiket leszámítva – nincs esélyük intézményként világ élvonalához tartozni a nemzetközi minősítési, besorolási szempontok alapján. A teljesség igénye nélkül példaként a Miskolci, Veszprémi, Győri egyetemek említhetőek meg….

  3. Szakfőiskolák: néhány képzési területen regionális, vagy több régióra kiterjedő, esetenként akár országos hatókörrel bírnak. Képzésük sokkal inkább gyakorlat orientált. Saját szakterületükön esetenként kiemelkedő tudományos eredményekkel is rendelkeznek, azonban képzési és tudományos profiljuk viszonylag szűk. Működésük nemzetgazdasági, munkaerőpiaci szempontból is jelentős gyakorlatorientált képzési programjaik révén.

  4. Helyi, illetve Kistérségi főiskolák: szerepük elsősorban helyi és vidékfejlesztési szempontból jelentős. Saját székhelyükön, illetőleg annak vonzáskörzetében szellemi és intellektuális központot jelentenek, hiányuk elsősorban a helyi közösség és a helyi vidékfejlesztési érdekek szempontjából jelentene problémát. Valójában ez az az intézménycsoport, amelybe számos kisméretű vidéki főiskola tartozik. Ezen intézménycsoport esetében sajátos módon keverednek teljesen jogos és legitim vidékfejlesztési érdekek, hiszen ezen intézmények rendkívül fontosak a helyi közösségek szempontjából, és a felsőoktatáspolitikai szempontok. Felsőoktatáspolitikai szempontból ugyanis az alapvető cél az lenne, hogy minden egyes tehetséges, tanulni vágyó és arra alkalmas fiatal a számára legjobb minőségű képzést nyújtó intézménybe kerüljön be, nem pedig az, hogy valahova bekerüljön. Ezért felsőoktatáspolitikai szempontból aggályos az, ha egy adott tehetséges fiatal azért nem kerül be egy képességei szerint számára megfelelő sokkal magasabb szintű képzést nyújtani képes nagy intézménybe, mert valakinek a vidékfejlesztési érdekek és szempontok miatt fontos kis vidéki főiskolák kapacitásait is fel kell tölteni.

Az alapvető cél az, hogy a fiatalok a képességeiknek leginkább megfelelő képzőhelyekre jussanak be, amely számukra a lehető legjobb végzés utáni munkaerőpiaci és karrierlehetőségeket biztosítja. Ugyanakkor a kisebb helyi jelentőségű főiskolák szerepét meg kell és meg is lehet találni az átalakuló felsőoktatási rendszerben. A vidékfejlesztési és felsőoktatáspolitikai érdekek és szempontok összeegyeztetésének egyik lehetséges módja az lehet, ha e kisebb főiskolák számukra megfelelő feladatokat, szerepeket kapnak, amelyek révén helyi kultúrális és szellemi központ jellegük és szerepük megmarad, érdemben hozzá tudnak járulni szűkebb környezetük fejlődéséhez, felemelkedéséhez. A teljessség igénye nélkül az alábbi feladatokat, funkciókat láthatnák el ezek kisebb, vidéki főiskolák:

  1. olyan szakemberek képzése, amelyek iránti igény elsősorban helyi szinten jelentkezik, felsőfokú képzettséget igényel, a képzés helyben is végezhető és magának a hallgatónak is kedvező ha nem kell több évre egy nagyvárosba költöznie a végzettség megszerzéséért. Ilyen képzés lehet például az óvopedagógus, tanító képzés…

  2. helyi munkaerőpiaci és egyéni képzési igényeket kielégítő szakképzések, felsőoktatási szakképzések

  3. e kisebb főiskoláknak talán a legfontosabb és a helyi közösségek felemelkedése szempontjából legértékesebb – elsőre talán meglepő – szerepe az lehetne, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel hozzájárujanak a saját helyi környezetükben lévő tehetséges gyermekek, fiatalok felkutatásához, tehetségük kibontakoztatásához, továbbtanulási ambícióik felkeltéséhez, a felsőoktatás hasznainak megismerttetéséhez, a felsőoktatásban való részvételtől való félelmek eloszlatásához, tanulmányi eredményeik javításához és a sikeres felvételi vizsgára való felkészítésükhöz.

A soron következő 2014-2020-as EU tervezési és költségvetési időszak másik kiemelt felsőoktatáspolitikai prioritása, akár vidékfejlesztési programokkal is összehangolt módon e kis vidéki főiskolák átalakítása, alkalmassá tétele ezekre a helyi közösségeket kiszolgáló, a helyi közösségek felemelkedését szolgáló szerepek és profilok, továbbá ezen kisebb főiskolák körül kialakított helyi társadalmi felemelkedési és társadalmi mobilitási programok megtervezése, működésbe hozása.

  1. A fentiek alapján az EU 2014-2020 tervezési és költségvetési időszakára két alapvető jelentőségű felsőoktatásfejlesztési prioritás és ezekből levezethető számos program fogalmazható meg:

(1) TOP 200 program, amelynek célja a legkíválóbb nemzeti tudományegyetemek felzárkóztatása a világ élvonalához a képzés és tudományművelés minőségének, eredményességének, hatékonyságának növelésével;

(2) Társadalmi felemelkedési program a helyi és kistérségi jelentőségű főiskolák körül megszervezve, amelynek célja, a hátrányosabb helyzetű helyi közösségek fiataljai felemelkedésének elősegítése, annak érdekében hogy bejuthassanak az ország, képességeiknek leginkább megfelelő legjobb felsőoktatási intézményeibe.

3. Működési hatékonyság: akadémiai autonómia, tulajdonosi és menedzsment szerepek, tulajdonosi kontroll, és professzionális menedzsment

Ez a terület az, amely jelenleg a legtöbb ellenérzést, indulatot és ellenkezést váltja ki a rendszer szereplőiből, és amely kérdés nem megfelelő kezelése esetén a leginkább a „hallgatói szerződéshez”, „röghözkötéshez” hasonló szimbolikus üggyé válhat. Pedig valójában teljesen egyszerű és természetes megfontolások és elvárások érvényesítéséről van szó. A feladat, illetőleg a megoldandó probléma, megvalósítandó funkció e téren

(i) Az akadémiai autonómia biztosítása, amely elsősorban az oktatás, kutatás és tudományművelés szabadsága, ezen keresztül a képzési és kutatási programok hitelessége szempontjából fontos;

(ii) A sok milliárdos, esetenként több tíz milliárdos költségvetéssel működő intézmények professzionális menedzsmentjének és gazdálkodásának a kialakítása, fejlesztése, illetőleg a jelenleg nagymértékben eltérő intézményi gyakorlatok egységesítése;

(iii) A tulajdonosi (fenntartói) kontroll, illetőleg a klasszikus „board of directors” szerepek erősítése.

A felsőoktatás és irányítási rendszere rendkívül komplex. Az intézményi szintű vezetés sokféle elméleti és gyakorlati tapasztalat egyidejű rendelkezésre állását igényli. A vezetői utánpótlás biztosításának (in)formális mechanizmusai intézményenként eltérők. A gazdaságirányítás korszerűsítése során szükségképpen – a szakmai teljesség jegyében – együttesen kell megvizsgálni a rektor, a kancellár, szenátus és a döntést előkészítő, végrehajtó és ellenőrző testületek viszonyát. Ugyanakkor ennek teljes körű szakmai átalakítása részben nem indokolt, részben a rendelkezésre álló idő keretek alapján nem is megvalósítható, ezért a főbb csomópontokat emeljük ki az átszervezés során, nem tévesztve szem előtt, hogy mindezeket a teljes felsőoktatás (ágazat)irányítás rendszerében szükséges értelmezni.

    1. Felügyelő Testület/Igazgató Tanács

A tulajdonosi kontroll szükségessége minden olyan esetben felmerül, amikor egy bizonyos méret felett, vagy bizonyos körülmények folytán a menedzsment és a tulajdonos személyében is elkülönül egymástól. A megoldandó probléma minden esetben az, hogy a tulajdonos a legkülönbözőbb eszközökkel, ösztönzőkkel biztosítani akarja, hogy a gazdálkodó szervezet napi működtetését, irányítását végző menedzsment a szervezetet a tulajdonos eredeti szándékainak, érdekeinek megfelelő módon vezeti, továbbá időben érzékelni szeretné, ha ez nem így lenne, azért, hogy menetközbeni, apróbb korrekciós lépésekkel megelőzhetőek legyenek a nagyobb konfliktusokkal, zavarokkal járó problémák. Ebben az értelemben egy a – klasszikus vállalatirányítási gyakorlatból jól ismert –, tulajdonosi érdekeket és kontrollt megjelenítő Felügyelő Testület, illetőleg Igazgató Tanács létrehozása, működtetése semmiképp sem nevezhető az egyetemi autonómia lábbal tiprásának, valójában teljes mértékben megfelel a világ fejlett országaiban szokásos klasszikus tulajdonosi kontroll funkcióknak.

A Felügyelő Testület/Igazgató Tanács fő funkciói, feladatai, jogosítványai:

  1. a tulajdonosi kontroll funkciókat jeleníti meg

  2. a felsőoktatás felügyeletében résztvevő minisztériumok (EMMI, NFM, NGM) delegált és kompetens, e faldatra felkészített képviselőkből áll, továbbá – erre vonatkozó döntés esetén – a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara képviselőjéből

  3. fő szerepe az éves költségvetés és éves beszámoló jóváhagyása, annak főhatósági jóváhagyása előtt, negyedéves beszámolók és szükség esetén évközbeni költségvetési korrekciók jóváhagyása

  4. stratégiai és intézményfejlesztési tervek jóváhagyása

  5. bizonyos jelentősebb értékhatárt meghaladó, vagy sok évre szóló fejlesztési projektek, programok, beruházási döntések elfogadása

  6. az intézmény vezetőinek kinevezésével, leváltásával kapcsolatos ügyekben véleményezés

  7. az intézmény vezetőinek javadalmazásával, jutalmazásával kapcsolatos ügyekben véleményezés

  8. a Felügyelő Testület/Igazgató Tanács ülésein részt vesz a Rektor, vagy megbízottja, valamint a gazdasági főigazgató

  9. mandátuma abban az értelemben kötött, hogy ad hoc, ötletszerű döntéseket nem hozhat, feladata az intézmény költségvetésének, stratégiájának és működésének a hivatalosan elfogadott felsőoktatáspolitika keretein belül értelmezhető kontrollja

    1. Professzionális menedzsment

Jelenleg is van a felsőoktatási intézményekben az állam által kinevezett és (jelenleg NGM) munkáltatásában álló felelős gazdasági igazgatója. A szabályozás hézagos és pontatlan volta miatt továbbá a létező jogszabályok nem kellő érvényesítése miatt nagymértékben eltérnek az intézményi gyakorlatok. Van olyan intézmény, amelyben az akadémiai vezetéssel történő legteljesebb együttműködésben a gazdasági igazgató, illetve főigazgató teljesen professzionális menedzsment rendszert és gazdálkodási rendszert működtet és de facto úgy működik mint az elképzelések szerinti kancellár.

A cél nem a kancellár, mint jelszó bevezetése, hanem a sok milliárdos költségvetéssel működő intézmények professzionális menedzsmentjének és gazdálkodásának megteremtése. Ezért a 2014-ig terjedő ciklusban javasolt a gazdasági főigazgatóra/igazgatóra vonatkozó jelenleg igen eltérő intézményi gyakorlatoknak a legjobb példák alapján történő egységesítése és ennek érdekében a jogszabályok megfelelő módosítása azzal, hogy ennek során érvényesíteni kell azt a szempontot is, hogy az intézmény gazdálkodási döntései minden esetben a szakmai, akadémiai alapfeladatok érdekében kell történjenek és az ezekkel kapcsolatos szempontok érvényesülését biztosítani kell.

A jelenleg létező és működő legjobb gyakorlatok, valamint a jelenleg ismert kimondottan rossz gyakorlatok alapján, a gazdasági igazgatókra vonatkozó szabályozás a következőképpen pontosítandó, a gadasági főigazgatók működésének legjobb gyakorlatok szerinti egységesítése érdekében:

  1. A gazdasági főigazgató felel az intézmény gazdasági, pénzügyi (ideértve a kontrollingot is) ügyeiért, az intézmény vagyongazdálkodásáért, ideértve a műszaki, létesítményhasznosítási, üzemeltetési kérdéseket is, továbbá az informatikai terület működéséért.

  2. Az államháztartási törvény és végrehajtási rendeletének megfelelően egy adott felsőoktatási intézmény mint költségvetési intézmény, egy gazdasági szervezettel rendelkezik. Ennek megfelelően a gazdasági főigazgató gyakorolja a gazdasági szervezet közalkalmazottai, azaz az (i) pontban említett területeken dolgozó közalkalmazottak felett a munkáltatói jogokat.

  3. A gazdasági főigazgató az intézmény gazdálkodásával, pénzügyeivel, vagyongazdálkodásával, informatikai területet érintő előterjesztések esetén ellenjegyzési joggal rendelkezik, az ilyen területeket érintő előterjesztéseket, csak gazdasági főigazgató ellenjegyzése esetén lehet a szenátus elé vinni.

  4. A gazdasági igazgató köteles olyan gazdálkodást folytatni, hogy az az elfogadott intézményi stratégia és költségvetés érvényesülését szolgálja.

Ahhoz, hogy a fenntartói felelősséget és jogköröket első helyen bíró EMMI kontrollálni tudja az állami felsőoktatási intézmények gazdálkodását, a hatályos szabályozás módosításával a gazdasági főigazgatók megbízásának és munkáltatásának jogkörét az EMMI-hez kell telepíteni az NGM-től. Az NGM nem rendelkezik fenntartói felelősséggel a felsőoktatást érintően; a központi költségvetési szervek gazdálkodásához kapcsolódó felelősségét és feladatait a költségvetési felügyelőkön, adott esetben kincstári biztosokon keresztül kell és tudja ellátni a gazdasági tárca. Megjegyzendő, hogy bár más szektorokban (elsősorban az egészségügyben) is működik a költségvetési felügyelői rendszer, azonban a gazdasági vezetők megbízása máshol sem az államháztartásért felelős tárca feladata.

    1. Rektorválasztás és az akadémiai autonómia

A Felügyelő Testület/Igazgató Tanács és a Professzionális Menedzsment fentiekben részletezett kialakításával és a jogosítványok, hatáskörök akadémiai autonómia szempontjaival való összehangolt kialakításával és bevezetésével egyidejűleg meg kell szilárdítani az akadémiai autonómia érvényesülésének a garanciáit is, ennek keretében – számos fontos, a későbbiekben kidolgozandó részletszabály mellett – vissza kell adni az egyetemi önkormányzati testületek (szenátus) rektorválasztási jogosítványát is.

    1. Megvalósítási, bevezetési szempontok a kancellári modell bevezetésével kapcsolatosan

A kancellári modell kialakítása fontos eszköz a felsőoktatás gazdálkodása megfelelő felügyeletéhez. A vonatkozó döntés szerint a kancellári modell bevezetése 2015. január 1-el történik. A kancellár-rendszert két lépésben célszerű bevezetni. Első lépésben 2013 őszén, a felsőoktatási törvény módosításával az alábbi lehetőségeket szükséges megteremteni:

  1. a Kormány által megbízott gazdasági főigazgatókra vonatkozó szabályozás pontosítása, a gazdasági főigazgatók működésének legjobb gyakorlatok szerinti egységesítése az előzőekben részletezettek szerint;

  2. A megfelelő fenntartói kontroll érdekében a gazdasági főigazgatók megbízása és munkáltatása jogkörének a felsőoktatásért felelős EMMI-hez telepítése;

  3. fenntartói testület kialakítása a gazdasági főigazgatók támogatása és a megfelelő fenntartói rálátás és kontroll érdekében.

Funkcionális értelemben és a lényegi működést tekintve ezzel a lépéssel gyakorlatilag létrehozásra kerül a kancellári rendszer, hiszen a kancellár megfelelő működéséhez szükséges jogosítványok így a mandátumban lévő gazdasági főigazgatók rendelkezésére állnak.

Egyidejűleg szükséges az akaémiai autonómia megszilárdítása érdekében az egyetemi/főiskolai önkormányzati testületet (szenátus) rektorválasztási jogosítványainak a helyreállítása is.

A majdani kancellárok szakmailag is megfelelő működéséhez egy olyan vezetőképzéssel egybekötött, akkreditált kancellári személyi keret kialakítása szükséges, amelyhez időre van szükség. Így 2015. január 1-től a fent felvázolt modell szerinti második lépcsőben az alábbi új elemek tehetik teljessé a kancellári rendszert:

  1. a főigazgatók mandátumának egységes megszüntetése, 2015. 01. 01-től mindenhol a Kormány által megbízott kancellárok működésének kezdete;

  2. a gazdasági főigazgatói tisztség átnevezése kancellárra (ehhez a fogalmat jogszabályi koherencia szempontából is át kell vezetni más vonatkozó jogszabályokban is);

  3. a vonatkozó politikai döntéstől függően a kancellárok megbízásának jogköre a felsőoktatásért felelős szaktárca javaslatára a Miniszterelnökhöz kerülhet;

  4. a fenntartói testület teljes, érdemi döntési jogkörrel megkezdheti működését a kancellárok mellett.

 

 

Budapest, 2013. május 22.