Miskolc város története, hétköznapjai egy átlagember szemén keresztül, a felszabadulástól napjainkig.
Továbbiakban is még, az 50-es évek.
Az 50-es években is már lehetőség volt, sőt talán sokkal inkább mint ma már (a mai szülőknek anyagi értelemben igen nagy gondot okoz), hogy a dolgozók gyerekeinek a szakszervezetek 2 hetes gyermeküdültetéseket szerveztek az ország több pontján, igen kedvezményes, megfizethető áron. Az akkori szakszervezetek tevékenysége ki is merült mindezekben és talán még a segélyezésben vettek részt, de nemigazán képviselték a munkavállalók érdekeit, emellett mindenki számára kötelező is volt a tagság. Így jutottam el többször is az apám munkahelye az L.K.M. által a nyári iskolai szünetekben a balatoni Fonyód-ligetre, Balatonalmádiba és Siófokra is. A Tiszai Pályaudvar előtt volt a találkozó, ahol tanári kíséretet és felügyeletet adtak mellénk. Egy turnusban kb 40-50 gyermek volt. Nem voltam túl vidám, mert el kellett hagynom az otthonomat, szeretett szüleimet és az öcsikémet is, vagyis legszívesebben el sem mentem volna. Minden gyerek és kísérő idegen volt, kb eltelt 1 jó hét mire kezdtem megszokni és megismerni a társaságot és barátságokat is kötni. Nehezen megnyíló, kissé elvont gyermek lévén ennyi idő kellett ahhoz, hogy „felengedjek” és kezdjem jól is érezni magam. Mire ez igazán megtörtént, már szinte letelt a 2 hét is és jöttünk haza.
Ekkoriban a vasút is még a „gyermekkorát” élte, csak gőzmozdonyok üzemeltek, 4-5 órába is telt amíg Miskolcról leértünk a Balatonhoz. Minden „eperfánál” megállt a vonat és bizonyos időközönként vízzel kellett feltölteni a járműre épített tartályokat (erre meghatározott helyeken az állomásokon volt lehetőség), hisz gőzüzemű volt. A fűtők nagyon keményen dolgoztak, lapátolták a szenet a mozdony kazánjába, nem is beszélve az ottani forróságról, amelyet el kellett viselniük. A vagonok nyitott ablakain át ahogy zakatolt a vonat, becsapódott az égésnél keletkezett füstgáz, és bizony a korom is sokszor. Erős sivítást idézett elő az időnkénti fáradt gőz kiáramlása a kéményekből. Erre az időszakra valóban jellemző volt annak a magyar népdalnak az üzenete, amelyet a szocializmus idején gyakran énekeltettek velünk, hogy „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak. Egy a jelszó tartós béke, állj közénk és harcolj érte… stb”.
Ezekben a balatoni gyermektáborokban szigorú, majdnem katonai fegyelem volt, pontosan beszabályozva az időnk nagy részét. Ez főleg a sátortáboros üdültetésre volt jellemző. Zenés hangszórón keresztüli korai ébresztés (reggel 6 óra), amikor is még az álmosságtól alig ténferegtünk, zászlófelvonás, üdvözlő beszéd, reggeli torna, tisztálkodás, majd a reggelizés és utána fürdőzés a Balatonban, vagy sétálás a faluban. Délben az ebéd, amely után kötelező volt a 2 órás csendes pihenő, s utána megint fürdőzés a tóban. Vacsora és este a tábortűz mellett énekeltünk, Ki Mit Tud? fellépéseket szerveztek, amelyeken igen jókat mulattunk egyes gyermekek bátorságán, hogy egyáltalán ki mertek állni a közösség elé a „tudományukkal”. Ilyenekben jómagam soha nem vettem részt, mert nem szerettem a nyilvánosság előtt szerepelni, bármennyire is erőltették volna ezt, nem tettem meg!
Végül is ha visszagondolok, kedves gyermekkori élmények voltak mindezek. Amíg az apám nem lett beteg, addig minden nyáron családos üdüléseken vettünk részt, szintén az L.K.M. jóvoltából Siófokon. Majd csak ezután mentem a gyermektáborokba már csak egyedül, drága apám 1959-ben bekövetkezett haláláig. S Vele együtt akkor, félig én is meghaltam, amely tragikus esemény a jövőre vetítve sok mindenben megváltoztatta az életem.
Ezek az emlékeim nem Miskolc városához köthetőek, nézzék el ezt nekem, de próbálom bemutatni Önöknek az akkori évek társadalmi jellemzőit, lehetőségeit és a hétköznapi életet is, amely az akkori magyarság, de a többi szocialista országok életére is ugyanezek vonatkoztathatóak.
Mindezek, mint utólag tudjuk már csupa kirakatpolitikának nevezhetőek, mert nem volt meg mögöttük a szükséges gazdasági háttér, azaz az akkori, ma is sokak által emlegetett 3,60 Ft-os kenyérnek sem annyiba került az előállítási költsége, hanem jóval többe. De szükséges volt az emberek elkápráztatása és ezáltal a szocializmus felértékelése. Mindezeket a lehetőségeket már akkor is a nyugati bankok kölcsöneiből tudták csak fedezni. S már itt elkezdődött az országunk mélyrepülése az eladósodás felé, majd a folytatása is ez lett, amely a mai napig is mindannyiunk vállán óriási teherként nehezedik, és még az unokáink is fizetni fogják.
Az apám fizetése középvezetőként 1959-ben 2200- Ft volt, amelyből négyen éltünk, igen szerény körülmények között. De végül is ez minden akkori családra jellemző volt. Nem számított ez rossz fizetésnek akkor, hisz voltak akik ennél sokkal kevesebb pénzt kaptak a munkájukért. És természetesen ekkoriban a párttagság is kötelező volt mindenki számára, gondolom az apám is az volt, mert annak kellett lennie. De ezt nem tudom biztosan, hisz ilyesmiről otthon soha nem beszélgettünk.
Azt viszont tudom, hogy hívő katolikus volt, Ő tanított meg imádkozni engem is, és minden vasárnap reggel kellett mennem a 9 órás gyermekmisére a Mindszenti templomba. Majd jött az első áldozás és a későbbiekben a bérmálkozás is. Az egyházak ebben az időben nagyon el voltak nyomva, tiltották is, de aki akart azért a hitét gyakorolhatta, felvállalva az ezzel járó felelősséget is. Apám sokat szenvedett az Ő valódi és a muszáj ideológia miatt.
Ekkoriban vezették be az un. Békekölcsönöket, amelyeket kötelező volt mindenkinek a béréhez viszonyítva éveken keresztül megvásárolni. Ezzel is segítve a szocializmus építését. Az apámnak is volt belőle bőségesen és már régen meghalt, amikor a 60-as évek közepe táján fizették ki, ekkor lehetett beváltani a jogosultaknak a legutolsók ellenértékét. Erre az időszakra volt még igen jellemző a jó munkájuk elismerése és az őszinte kommunista ideológiájuk alapján az un élmunkások, a „sztahanovisták” elnevezés, ami igencsak kiemelkedő titulus volt. Ők igazi kommunista érzelmű személyek voltak, akiket a „Dicsőség táblán” is jegyeztek. Ma már mindezek valóban igen nevetséges és gyermeteg gondolatvilág volt.
Őszinte szívvel ajánlom mindazoknak akik még nem látták az 1969-ben készült, Bacsó Péter magyar filmrendező kiváló filmszatíráját „A Tanú”-t, amelyben az azóta már elhunyt Kállai Ferenc nagyszerű színészünk főszereplésével, őszintén és hűen bemutatja ezt az 50-es évek elejét, a Rákosi féle korszakot. Mivel én is átéltem már ezt az időszakot, igaz hogy gyermekként, de az ebben a filmben foglaltak mindenben megegyeznek az akkori valósággal. Jól fognak szórakozni rajta.
1949-ben megalakult a K.G.S.T. a Tervgazdaság (szemben a mostani Piacgazdasággal), amely révén létrehozták az 5 éves és a 3 éves tervet, s ebben meghatározták többek között az ország ezen időszak alatt elvégzendő teendőit, s ezek természetesen mindig „sikeresen” zárultak is. De azóta már azt is tudjuk, hogy ez gazdasági forma és maga a szocialista rendszer is megbukott világszerte, mert egyszerűen nem a valós életlehetőségeken alapult. Hogy a mai Piacgazdaság mennyire sikeres a mindennapi életünkben, ez egy jóval későbbi téma lesz.
A N.A.T.O. megalakulása után a keleti blokkban 1955-ben létrehozták a Varsói Szerződés Paktumot, amelybe tömörültek a szocialista országok, ellen-védelemként. S ekkor kezdődött el a világban a Hidegháborús időszak, amely hosszú évtizedeken keresztül tartott, és több esetben is közel állt a világ egy borzalmas, újabb, és végsőnek is nevezhető világháború kitöréséhez.
Ezeket az eseményeket és a velejáró gondolataimat azért írtam le, hogy mindazoknak betekintést adjak erről az időről akik még nem éltek ekkor, hogy jobban rá tudjak világítani az akkori életre, és mindezek alapján háttér információként tudjam a városunk, Miskolc életét is bemutatni. Mindezek a történések rányomták a bélyeget a mi városunk fejlődésére, és problémáira is.
Folytatása következik: Továbbra is az ötvenes évek. (5.)
Előző fejezetek leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)