Úgy általában az 50-es évek első fele a „Rákosi korszak”, akik nem éltek még ekkor, azok el sem tudják képzelni azt az időszakot, mert gyökeresen más volt a gondolkozás, az életvitel, a lehetőségek és minden más egyéb is, az akkori szegényes, igen szigorú és beszabályozott direktívák által.
Miskolc, mint az ország második legnépesebb városa, a későbbiekben az ipar fellegvára, amelyet az 50-es évek elején rohamosan kezdtek felfejleszteni, valóban dinamikus fejlődésnek indult. Mindenkinek volt munkája, amely szigorúan kötelező is volt, szerény de biztos keresete, nem kellett senkinek sem rettegnie a munkahelyének elvesztése miatt, napi 8 órás munkaidő heti 6 munkanappal, államilag garantált biztos nyugdíja, ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás, nem voltak a mai korra jellemző óriási társadalmi és szociális jellegű különbségek a lakosság körében, egyformán szolid, szegényes körülmények között éltünk. Ekkoriban még nem épültek lakások, minden az Állam kezében volt, nem voltak eladó lakások sem, ekkoriban jönnek létre a társbérletek a kettéosztott állami lakások révén (amely a lehető legrosszabb megoldások közé tartozott, idegen családok egymás melletti életre kényszerítve, egy korábbi nagyobb, megosztott lakás révén), nincs lakáshitel rendszer, állami karbantartás sem létezik, s mindezek mellett a munkavédelem színvonala is igen alacsony. 1949-1953 között, a háború utáni egyik legnehezebb gazdasági és ideológiai korszakban erőteljesen megugrott a gyermekszületések száma is, Ratkó Anna az akkori népjóléti, majd egészségügyi miniszter és a kormány döntése alapján. Ekkoriban minden megfogant magzatnak kötelezően meg kellett születnie. Erőteljesen tiltva volt az abortusz, de amely orvos ezt titokban mégis elvégezte, azt az orvosi pályától örökre eltiltották és igen szigorú büntetésben is részesítették, akár börtönbüntetéssel is. Nem léteztek még ekkoriban a fogamzásgátló gyógyszerek sem. Igen nagy tömegben születtek ebben az időszakban gyermekek, ha kívánták a szülők, ha nem, a háború évei alatt sok százezer elhunyt honfitársunk „utánpótlására”.
Ezekben az években Miskolc általános megjelenése is még a háború előtti panorámáját nyújtotta, aki ezekben az években elhagyta a várost és csak most térne ide vissza, nem ismerné fel régi városát. Ekkor még jellemzően látható volt egy nyüzsgő belváros, sétáló embertömeggel, de elhanyagolt külsejű szürke épületekkel, utakkal, igen gyér utcai forgalommal, régi, azóta már lebontott kis sikátorszerű utcácskákkal, a város több pontján nyomornegyedekkel és cigány kolóniákkal. A városon átfolyó elszíneződött, büdös, kátrányszagú Szinva patakkal, és az akkoriban még létező (ma már lefedett és ezáltal már láthatatlan) a várost sok helyen átszelő, kanyargó Pece patak vékony érben csörgedező pocsolyaszerű vizével, és az ezeket a patakokat átszelő sok kis híddal. A közterületeken sok eldobált szemét volt, de mindezek az emberek fegyelmezetlenségéből adódtak, mert a háztartási hulladék rendszeres elszállítása már ekkoriban is működött. A város meghatározó képét és a fő munkalehetőséget az L.K.M. és a diósgyőri gépgyár alkották, ahol is összességében több mint 30.000 embernek és családjaiknak nyújtott megélhetést. Három műszakban folyt a termelés, reggel 6-kor, 14 órakor és este 22 órakor az egész várost átható öblös dudahang jelezte a munkakezdést, ill a az akkori műszak befejezését. A nyikorgó, csattogó, öreg, akkoriban még nyitott peronú villamosokon még a lépcsőkön is fürtökben lógó embertömeg utazott a munkahelyeire a műszakkezdés időszakában. Régi típusú, kicsi ablakokú, egyterű, alig szellőztethető autóbuszok, és a biciklivel kerekezők voltak az ekkori éveknek a jellemző utazási lehetőségei. A forgalom ekkoriban még nem igazán volt dinamikusnak mondható, magántulajdonú személy autók sem léteztek (egy-két nagy pozíciójú embert kivéve), csak az állami hivatalok személyautói közlekedtek. Gyakran lehetett látni még a belvárosban is, lovaskocsival szállító fuvarozókat. Az utcai közvilágítás halovány, ostorlámpák fénycsövekkel, amiket szintén ezekben az években építettek ki.
Miskolc legszebb részei közé tartozott már akkor is a Görgey Artúr utca és a Csabai kapu, ahol is az úttest mindkét oldalán vadgesztenyefasor szegélyezte a járdát. A májusi virágzáskor rózsaszínű, fehér és piros virágfürtjeik gyönyörködtették a szemet, és sűrű buja lombozatuk a nyári hőségben megóvtak a nap tüzétől, oxigéndúsabbá téve a levegőt. Ma sem értem, hogy ahol nem építették át a későbbiekben ezt az útszakaszt, ott miért kellet kivágni ezt a szépséges fasort? – De ami még elgondolkoztatóbb, hogy az átalakított terület mentén miért nem ültettek helyettük újabbakat?
A 60-as évek elejéig (bár 1952-től mindent államosítottak) még léteztek a kicsi magánszférák: a pékek, a suszterek, a szabók, a kisboltosok, különböző mesteremberek és stb, akiknél jó minőségű árút, olcsó javítást, foltozást és átalakítási munkát lehetett igénybe venni. Ekkoriban még nem dobtunk el semmit, hanem megjavítattuk, mert erre voltunk rákényszerülve. Ennek az időszaknak a hangulatára volt jellemző a szenes, aki teherautóval szállította ki a szenet a megrendelőknek, lezúdította a házak elé ha nem tudott befordulni az udvarra, majd onnan kellett a család tagjainak kosarakban becipelnie a pincéjébe. Hisz ekkoriban még a szénfűtés volt a jellemző cserép, vagy a vaskályhában. Ma már nem létezik, de ekkor még lovaskocsival járta az utcákat a szódavizes és a jeges is, akik kiabálásaikkal jelezték, hogy épp arra járnak, lehet tőlük vásárolni. Gyermekkorom „réme” a drótos volt, akik többnyire tót legények voltak, rossz magyar beszéddel, és már messziről lehetett hallani a kiabálásukat „drótozás-foltozás”, vagyis kilyukadt konyhai edényeket foltoztak, forrasztottak. Kicsi koromban a szüleim vele fenyegettek, ha nem viselkedtem jól, hogy „odaadunk a drótosnak”, ha nem leszel jó! Természetesen egy darabig nagyon jó voltam, mert nagyon féltem tőlük, a nem igazán bizalomgerjesztő kinézetük miatt. Kiváló nevelési forma volt!
Kora este a belvárosban a rikkancsfiúk kiabálásaitól volt hangos az utca, akik az Esti Hírlap újság megvásárlására és a legfrissebb hírekre hívták fel az ott sétálók figyelmét. Ekkoriban még volt tiszte és érdeklődési köre is az újságolvasásnak, mint a rádión kívül az egyetlen hírforrás. Még ha sok esetben valótlanságot is írtak le. De nem így van ez még ma is, a médiák széles körében?
Hiába volt ez az időszak nagyon kemény és rettegéssel is telített, volt a városnak egyfajta hangulata, lüktető ereje, szemben a mai közönyös, rideg és letargikus viselkedésformával szemben. Volt ekkor még igen kemény közbiztonság is, nem kellett tartanunk attól, hogy leütnek, kirabolnak, vagy akár még meg is ölhetnek az utcán, mert épp akkor, épp ott jártunk. Az emberek jobban odafigyeltek egymásra, segítettek egymáson amiben csak tudtak, az emberi közönynek még csak nyoma sem volt.
Ami a jelenben már sokszor igen bosszantó, akkoriban még odafigyeltek arra, hogy bőven voltak utcai illemhelyek is, ha valakire az intézkedései, vásárlásai, vagy csak a sétálgatása közben rájött a szükség. Ma már ez az alapvető emberi szükséglet igen nagy gondot okoz, nemcsak az utcán, hanem egy postán, egy bankban, ahol néha igen sok időt kell várakoznunk, de ez a nyomasztó problémánk megoldhatatlan marad.
S, hogy hogyan teltek a napjaink a szabadidőnkben? Nagyon sok szórakozóhely Éttermek, Presszók, Sörözők, Kiskocsmák voltak sűrűn a belvárosban, és a város más pontjain is, ahol aki ezt igényelte az meg is találta a számára alkalmas helyet. Amiről én tudok még gyerekként pld. a Szemere utcán, volt egy rossz hírű bár a „Pálma” (ami emlékeim szerint a mai I.T.C. székház helyén volt), s aminek a háttér szolgáltatásai igen sejtelmesek voltak, és elítélendőnek kikiáltott volt az akkori közbeszédben. Ide az éjszakai bulikra csak kevés ember juthatott be, vagyis csak a „kiválasztottak”, az akkori időkben. De nyilván akadt ilyen több is a városban, még ha ezek akkor már tiltott ténykedésnek is minősültek.
Filmszínházak is bőségesen voltak városszerte, mint az akkori fő szórakozási lehetőség, s maga a nagy Színház is, aminek a látogatottsága nagyon népszerű volt. Ezenkívül a sportolás adta lehetőségek, vagy csak azoknak a megtekintése, na és hát a nyári időben főleg a tapolcai, vagy az akkori nevén még Villanytelepi strand látogatása (a mai Selyemréti), amely mindannyiunk számára felejthetetlen és üdítő szórakozás volt. S, voltak Éttermek, kerthelyiségek, ahol táncolni, vagy aki csak ezt akarta az az élőzenét hallgatta iszogatás közben. Vasárnap délelőtt és ebéd után pedig a Széchenyi utcán való korzózás, ahol sok ismerős találkozhatott, üdvözölték egymást, az utcán vásárolható sósperecet, vagy nyáron a főtt kukoricát, fagylaltot majszolva.
Majd az 50-es évek első felének rendkívül kemény és rettegett időszaka után, amikor is az emberek fellázadtak az elnyomás, a félelem, a bezártság, a szegénység és több más jellegű problémák miatt, kitört az 56-os forradalom, amelyre itt már nem szeretnék kitérni, hisz előző sorozatomban (a „Miskolci nosztalgikus séták”) két fejezetben is részletesen írtam erről a tragikus eseményről („Rettegés, élelmiszerhiány, eltévedt golyók” és „A konyhaablakunkból…”stb). S, akit ez egyáltalán érdekel, ott megtalálhatja (ezen újság oldalán a blogoldalamon, a blognevemen) erről a szomorúan befejeződött történelmi időszakról szóló, és az akkor átélt gyermekkori történéseimet.
Az 56-os események után pedig elkezdődött már egy kissé más világ, az un. fellazulás időszaka, amely már a következő fejezeteim témája lesz.
Remélem a továbbiakban is velem tartanak majd ebben az „Időutazásban”.
Folytatása következik: Az 50-es évek vége, a 60-as évek eleje.
Előző fejezetek leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)