Emil KaloA mi vonatunk már elment….
Kb. tiz éve rokonaim, barátaim tártsaságában mondottam ezt.Azóta is többször „szememre hányják”ha bármit kezdeményezek.Akkor az én csillagom még ragyogott-osztályvezető főorvos voltam,ők nyugdijasok-de éreztem,hogy a változtatáshoz,mi már kevesek vagyunk.Ebben igazam volt.De amit még én sem tudok elfogadni,hogy nem csak feleslegesek lettünk hanem már nem kivánatosak is.Nyugdijat kapunk,eü.ellátást is amit a ma dolgozók fizetnek ki „helyettünk”.Könyörgöm amit én/mi befizettünk azt hová tették?A nyugdíj fenntarthatóságára félretett magánynyugdíjt „ellopták”.Nekem semmi jogom a panaszra.Se szegény se gazdag nem vagyok.Gyerekeim hál’ Istennek túl nőttek rajtunk.Napi másfél órát úszunk hetente pár könyvet elolvasok,a régieket előszedem,utazgatunk országon belül és kivűl,fákat ültetek,kertemet művelem,kapcsolataimat ápolom, tv ben sporteseményeket megnézem,időnként jó filmeket kiválasztok,szóval gazdag életet élünk ,de hiányérzetem van.A társadalm semmiféle igényt nem tart a tapasztalatomra tudásomra munkámra,sőt egyre inkább-finoman fogalmazok-perszóna non grata vagyok.Ez igy egy kicsit durva.A vonatunk nem csak elment,hanem szándékosan itthagyott.Remélem a gyerekeim unokáim jó vonatra szálltak.