„Kezdetben vala ez a kiáltás, s a sötét vizek fölött a reménytelenség és harag lebegett.”
Kosztolányi Dezső
Ezt trombitálja a fülünkbe minden nap a tévé, a rádió, a hentes és a miniszterelnök. Ezt sóhajtja az árat emelő napszámos, és a nemzet napszámosa, a tanárember, akinek fizetését ennek ürügyén nem emelik évtizedek óta: válság van!
1979-ben szereztem diplomát, és első munkahelyemhez ebben az évben jutottam, és akkor hallottam először az akkori igazgatótól, hogy csak ennyi meg ennyit tud fizetni, mert „restrikcó” van. Erről előtte nem hallottam, arról igen, hogy a fekete himlőbe (variola vera) belehaltak páran Belgrád közelében, de a torokgyíknak és a tuberkulózisnak is megtalálták már gyógyszerét… Akkor milyen járványos betegség ez a restrikció? Rest voltam megkérdezni az igazgatótól, ami a számon volt, hogy: mi az öreganyád térgye bajod van?, és ha lázzal is jár a súlyos restrikciód, fordulj orvoshoz. Aztán megtanították velem, mi az a restrikció. Azt jelenti, hogy most még egy kicsit rossz lesz, de aztán majd nagyon jó lesz, mert mindenki érdemei szerint… És közös lesz a vagyon, és testvériség és egység lesz, ezért most csak ennyit tudnak fizetni, mert… És évtizedekig nehezen kerekedett ki a kézenfekvő magyarázat, hogy mindez miért, és főleg meddig. Aztán 2008-ban jött a felmentő sereg; mint sokaknak a mennyei manna, jött az undok indok: hja, válság van, most csak ennyit, és most összébb kell húznunk a derékszíjat. És örültek! Nem tudni miért örültek, talán, mert egy találékony és mindenkivel megetethető magyarázatot adhattak arra, hogy most éppen miért szar nekünk.
De mi lesz, ha egyszer tényleg vége lesz a válságnak? Ha ezek az emberek végleg elvesztik ezt a kopasz mentséget. Ha neadjisten már fél év múlva eljövend a jólét, térdig járunk a válságnélküliségben…? Akkor mire hivatkoznak majd! Hogy: Hja, válság után vagyunk… ezért most csak ennyit meg ennyit… Vagy, jobb esetben az igazgató nyájas mosollyal közli: vége a válságnak, duplájára emelem a fizetésedet!
Ki kell azonban ábrándítsalak Barátom, és előre figyelmeztetnem kell téged, hogy ez utóbbi mondatot talán évtizedek múlva sem hallod.
Egyéni válságomról már sokat írtam mostanában, ezt most kerülném. Nem egyéni válság az, hogy manapság a bóvli a menő, nem a művészet; hogy a színházjegyek ára miatt sok néző nélkülözi a színházat; sok színműintézet gatyásodott le, és gatyaletolós színvonalra süllyedt. Hogy kevés könyvet vesznek, ezért nehézségben a könyvpiac. (Nem tartom teljesen helytállónak Jack London ama kijelentését, hogy „könyvet írni nem nehéz, csak eladni művészet.” Pedig ő ezt száz évvel ezelőtt mondta. Könyvet írni, és eladni egyaránt munka. Utóbbi főleg nehéz manapság.)
Tehát az én minden tevékenységem, minden, amihez értek, a válság epicentrumába tartozik. Nem is remélem, hogy bármi is fennmarad belőlem; a színészet a pillanat művészete, a könyveket pedig, amiket írtam, szétrágják majd az egerek… De van valami, ami talán évtizedek múlva is fennmarad; egyetlen alkotásom, amin úgy látszik, nem fog majd az idő. Meg is mondom, mi ez.
De ehhez el kell mesélnem, hogy a múlt hét végén a vajdasági Tanyaszínház előadását néztem, mely szabadtéri színháznak alapító tagja voltam harmincöt évvel ezelőtt. Pár évig minden nyáron felléptem, aztán múltak az évtizedek, és már régen nem voltam a közelükben sem. Most, mint mondottam, elmentem a bemutatóra. És amikor a fiatal színészek az utcán hirdették az előadást, és azt énekelték: „Engedelmet kérünk most a mulattatásra…” Akkor elszorult a szívem. Mert ezt a dalt én írtam harmincöt évvel ezelőtt. És harmincöt éven keresztül minden évben ezzel hirdették az előadást, ezzel a dallal csalogatták a közönséget… De már tíz évvel később sem tudta senki, hogy ki szerezte a dalt. Csak énekelték, nemzedékről nemzedékre adták, szájról szájra járt az én harmincöt évvel ezelőtti dalom szövege; énekelték a szerzeményem dallamát.
Mondom: elérzékenyültem. De nem szóltam senkinek erről, pedig sok régi ismerőssel találkoztam. És lehet, hogy egyetlen művem ez a dal, ami valóban túlél engem. Nem tudják majd akkor sem a szerző nevét, talán népdalnak gondolják… De éneklik. És ez a fontos.
Calvero