1968. jan. 1-én lépett életbe az Új Gazdasági Mechanizmus a Kádár-rendszer nagy gazdasági reform kísérlete, amely az alapvető célját a szocialista piacgazdaság létrehoztát végül is nem érte el, de mégis fontos változásokat hozott. Visszaszorult a tervgazdálkodás, amelyet csak az irányvonalak kialakításánál alkalmaztak. Egyszerűbb és hatékonyabb lett a központi elképzelések megvalósítása is. Fontos pontja volt a vállalati önállóság megteremtése.
Kissé szabadon engedték az árakat, a lakosság ezen keresztül érezte először a reformokat, azaz a korábbi 1960-1968 közötti évek 3%-a helyett már 1968-1970-ben 7,4%-al emelkedtek az árak. A reformokat ellenezték a Gáspár Sándor által vezetett szakszervezetek, majd a politikai elit is meghátrált. Nem volt szabad import, nem volt igazi verseny, az ország deviza és hitelhiányban szenvedett. A forint nem volt konvertibilis, így nem volt jó mérce a külföldi és a belföldi árak összehasonlítására. A bátrabb szakértők éppen ezért még 1967-ben javasolták a Nemzeti Valutaalapba és a Világbankba való belépést, amiről természetesen a Szovjetunió „lebeszélte” Magyarországot. Az 1970-es évek elején a gazdasági reform lefékeződött, a gazdaságpolitikában anélkül következett be a visszarendeződés, hogy kimondták volna az új gazdasági mechanizmus felfüggesztését. A újbóli központosítást az 1973-as olajválság és az azt követő recesszió hatásai is erősítették. Az elkötelezett politikai vezetőket leváltották és tovább folytatódott a fenntarthatatlan rendszer hosszú haldoklása.*
Ha ezekben az években végigsétáltunk a Széchenyi utcán, találkozhattunk néhány kiemelkedőnek számító üzlettel, vagy vendéglátóhellyel is, amelyek még a múltból maradtak reánk. Ilyen volt a Roráriusz Kávézó és Cukrászda, amely a mai Pátria helyén állt a 70-es évekbe ni lebontásáig, több más kisebb üzlettel együtt. 1946-ig Roráriusz Gyula bécsi cukrászmester tulajdonát képezte, s az ő nevével volt továbbra is fémjelezve. De az államosítás után is megtartotta az eredeti patináját és nívóját. A berendezése régi időket jellemző igazi kávéházi berendezés volt. Híres volt fínom fagylaltjáról, süteményeiről, egyedi kínálata volt a briós, amely elkészítésében szigorúan követte bécsi eredetijét. A vendégköre elsődlegesen miskolci újságírókból és írókból tevődött össze, és ezenkívül az igényesebb törzsközönség látogatta. Volt itt egy állandó zongorista is, aki a háttér finom zenei hangulatát adta. Nagyon-nagyon kár érte, azóta sincs a városnak hasonló, ilyen jellegű múltat idéző kávézója.
Hasonló kuriózumnak számított a Piva Cukrászda, (Széchenyi u. 39 vagy 41 szám alatt, ma már ez sem létezik), amelyet az olasz cukrászmester Piva Carlo üzemeltetett 1955-ig. Ő vezette be elsőként a fagylaltgépet, és a tölcséres fagylaltot is. Nem volt sikeres a magyarországi ténykedése a háború után, mert a Rákosi-rendszer üldözte őt is. Megvádolták csalással, börtönbe is zárták, majd 1959-es kiszabadulása után visszatért szülővárosába Milánóba, és soha többé nem tért vissza magyar földre. A fia itt halt meg Miskolcon, aki a Mindszenti temetőben, egy mai napig is szépen ápolt családi kriptában van eltemetve. De az ő távozása után, ez a cukrászda is megtartotta korábbi jellemzőit egészen 1992-ig, amikor a szintén olasz származású Bigatton érdekeltségévé vált, s mindezek után pár éven belül meg is szűnt.
A Capri Cukrászda szintén a város lakóinak kedvelt helye volt (Széchenyi u. 16 szám, szintén bezárt már), egyedi hangulatával, kicsi asztalkáival, finom termékeivel, udvarias kiszolgálásával, s igen finom krémeseivel. Amikor megkaptam az érettségi bizonyítványomat azon a „nagy napon” a családommal idejöttünk engem megünnepelni. Gyermek és ifjúkoromban minden vasárnap délután összegyűlt a nagycsalád az apai nagymamáméknál, s ilyenkor valamelyikünk mindég „szalajtva” lett ebbe a cukrászdába, krémesért. Szép emlékeim fűződnek ehhez.
Igen híres volt a Széchenyi utca 11-13 szám? alatt lévő Julius Meinl bécsi vállalkozó Kávé és Tea Üzlete is, amely természetesen ezekben az években már csak a köztudatban élt így. Eredeti varázslatos illat fogadta az oda belépőket, bár már rég nem volt a tulajdona nevezett vállalkozónak, hisz már állami kézben volt ez is. Nyugat Európa több más nagyvárosaiban és Budapesten is voltak érdekeltségei. Itt valóban olyan termékeket lehetett kapni, kimondottan delikátokat, finom csokoládékat, bonbonokat, drazsékat stb, amelyeket az összes többi üzletben nem. A Meinl név unikumnak számított mindenhol, és ezt az akkori rendszer be is tartotta, mert az árukínálata I. osztályú volt.
Az akkori ruházati boltok kínálata igen egyhangú és többnyire tucatszerű volt, de volt egy kivétel köztük a Modellház. Ez az üzlet a színházzal majdnem szemben az akkori Játékbolt mellett volt, ahol is már valóban „nyugati szemmel” nézve is divatos, és egyedi ruhakínálattal rendelkezett. Természetesen ezt csak kevesen engedhették meg maguknak a borsos áraik miatt. Olyan üzlet volt ez, amely hasonlított a mai butikokhoz. Volt egy anyai nagynéném, aki mivel nem volt gyermeke, anyagilag jól állt, szeretett divatosan öltözködni is, és ő mindég itt vásárolt magának. Sokszor „nyúztam ” őt, „hogyha meg tetszik majd unni ezt a ruhát, akkor tessék majd nekem adni”. Mivel az akkori testi adottságaink hasonlóak voltak (filigrán), így a ruha öröklése a későbbiekben nem okozott problémát. Természetesen viszonylag rövid időn belül néhány ruhát nekem ajándékozott, amely egy fiatal lánynak, főleg még azokban az években fergeteges örömöt okoztak.
Folytatása következik: Továbbra is a 60-as évek.
Remélem, hogy a továbbiakban is velem tartanak ebben a miskolci „Időutazásban”.
Előző fejezetek leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
*Forrás. (részben) HVG.HU
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)
Mit szól hozzá?
Hozzászólása itt, a cikk alatt fog megjelenni. Kérjük ne anyázzon, ne szídja a polgármestert, (nem mindenről ő tehet). ne szidja a magyar kisebbségeket, ne használjon közízlést sértő kifejezéseket. Nem megengedett a reklámcélú hozzászólás, valamint egy hozzászólás bemásolása egyszerre több cikkhez.