Állását kockáztatva nyilatkozott a post.factory hírblog dunaferres forrása, akinek szemüvegén át ezúttal a száraz tényeken túl a cégen belüli jelen krízishelyzetben uralkodó hangulatokra is fókuszálunk. Mindezt rövid, de lényeges – és általunk már korábban ismertetett antré után.
Dunaferr-ügyben egészen kis túlzással ötpercenként változnak a csapásirányok. Hol szimbolikusan, hol sorsdöntően. Ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani a történéssekkel. Márpedig kell, sőt kötelező mindenkinek, merthogy a dunaújvárosi vasgyár az ország GDP-jének bő egy százalékát termeli, a város kasszájába tőlük 3 milliárdnál is több landol iparűzési adó címszóval, és mindemellett a térség legnagyobb foglalkoztatójáról beszélünk. A város, de többet mondunk: az ország sorsa függ a komplexumon.
Mellékszál, de fontos mellékszál az is, hogy a vasmű teherszállítása leginkább vízen és vasúton bonyolódik, ez utóbbi az érintett társaság bevételének 14-18%-át jelenti a dunaújvárosi vasmű. (A korábban létező MAHART forgalmának pedig 60, sőt 65%-át generálta a Dunaferr). Akármilyen aspektusból közelítjük meg a jelenleg orosz-ukrán tulajdonú céget, világos: szükség van rá – bárki kezében is a kassza kulcsa.
KEMÉNY ÉLET, LOGIKA NÉLKÜL
A céget nemcsak jól ismerő, de jelenleg ott is dolgozó bennfentes anonimitását kötelességünk megőrizni – a post.factorynak kitálaló forrásunkról annyit árulhatunk csak el, hogy sok dologra rálát – és mostanság minél több összefüggést tár fel, annál rosszabbul érzi magát.
Ez utóbbi mondat lesz a kulcsa mai történetünknek: merthogy a cégcsoport forrásunk szerint „az orosz-ukrán tulajdon alatt is olyan, mintha egy nagy állami cég maradt volna itt a régmúltból – szervezetlen, felelőtlen, döntésképtelen, irracionális, szakmaiatlan működéssel, feldúlt struktúrával. Konkrétan egy harci övezet.” Egy terület, amelynek őrei csak a munkásokat és a kamionokat engedik be (majd ki), de a logikának már nem adnak zöld utat befelé – ez persze nem az ő hibájuk.
ÁTLÁTHATATLAN STRUKTÚRA
A Dunaferr szerkezeti struktúrája nem transzparens, magyarul jelenleg átláthatatlan. Történt, hogy egyszer egy magas beosztású alkalmazottnak kellett volna beszámolnia a vállalat szerkezetéről – mondja informátorom, aki maga is jelen volt a tanácstalan tanácskozáson – de még ő sem tudta feltérképezni saját cégét.
Forrásunk szerint „még a vezetők sem tudják, meddig érhet a kezük, miben dönthetnek és miben nem, meddig felelnek valamiért, és mikortól nem. Pontosan megszabott feladatkör? Na, ez az, ami nincs.”
Akad viszont például haveri alapú béremelés, lazsáló fehérgalléros, soha be nem járó vezető:
– Azt mindenki tudja, hogy a vasgyárnak van egy főembere, azt viszont senki sem, hogy ki lenne az. Mindenki, még a csúcsmenedzserek is utasítást hajtanak végre, mindenre bólogatni kell, máskülönben másnap már nem az övé az állás. A képlet ennyire egyszerű.
Nem véletlen az „állami vállalat” párhuzam: bár papíron magáncégről van szó, a korábbi elemzések visszatérő motívuma, hogy jelenleg sokkal inkább orosz állam-közeli cégként definiálható a Dunaferr.
Ahonnan forrásunk szerint egyre inkább eltűnik a valaha alaptényezőnek számító szakértelmiség, az a közép- és felsővezető réteg, amely képes (volt) szakmai alapon nemet mondani a vezérkarnak. Ködbe vesztek, eltűntek. Hallgatnak. Tűrnek.
Fejetlenségből nincs hiány – állítja határozottan forrásunk, aki egyébként azt is elárulta, nemcsak szemtanúja, de érintettje is volt egy-két konfliktusnak: „egyik nap azért hordtak le, mert túl messzire mentem, másnap azért, mert az, ami tegnap sok volt, ma kevésnek bizonyult.”
A jelen krízis egyik fontos eredője – és egyben hozadéka is –, hogy senki semmiért nem felelős; mindenki másra hárítja a döntések ódiumát és egyben a gondbajt.
PLETYKÁK ÉS DEZINFORMÁCIÓK
Forrásunk lesújtóan nyilatkozott a korábbi elemzésekben rendre visszatérő témáról, tételesen a házon belüli belső kommunikációról: miközben egy ilyen méretű, kapacitású és jelentőségű vállalat esetében joggal hihetnénk azt, hogy kifejezetten jól és hatékonyan működik, a valóság éppen ellenkező előjelű. „Senki nem tud semmiről, mégis mindenki tudni vél mindenről – átlátható szervezeti struktúra korrekt és követhető döntései helyett jórészt pletykák útján. A valódi információ elvész vagy a felismerhetetlenségig átalakul.”
Informátorunk szerint a jelen krízishelyzetben éppen a bizonytalanság a legfenyegetőbb tényező – ami a szó legszorosabb értelmében megmérgezi a mindennapokat:
– A hangulat? Bizonytalan. Mindenki az és mindenben. És ez éppen azért, mert a belső kommunikáció zavaros, rossz, sőt egyenesen pocsék. Valódi információk helyett pletykák formálnak egyfajta sajátos valóságot vasgyári berkekben.
A cég életébe kalauzoló forrásunk szerint amióta hivatalos lett a 890 fős elbocsátás a hírhedt ezerötszázból, azóta meglehetősen felforrósodott a hangulat házon belül is – ugyanakkor meglepően sokan gondolják magukat „védettnek”: ez egy sajátos dunaferres szakzsargon – kétes illúziók és hiú ábrándok talaján:
– A „védettség” egy valójában nem létező, de létezőnek tekintett státusz, ami azon alapul, hogy valaki valakinek a haverja, aki jó barátja szintén egy másik havernak a legfelső körökből – így a haver is, meg annak haverja is biztonságban van.
Ugyanakkor a bizonytalanságban az a legrosszabb, ha ezt még tovább fokozzák. Ilyen hatást váltottak ki a visszavásárlásról szóló hírek is.
Ennek kapcsán forrásunk megjegyezte: a jelenlegi 1500 munkavállaló „megmentése” ugyan szavazatokat hozhat a kormányzatnak, ám egy esetleges reprivatizációt követően meg kéne birkózni a működtetés, mégpedig lehetőleg a nyereséges működtetés nagy feladatával. Képlékeny acélpiaci környezetben, ráadásul a nagy globális szereplők mutatóihoz mérten csekély volumenű szereplőként.
Ebben az új helyzetben pedig nem 890, nem is 1500, hanem 7200 munkavállaló állása a tét. Ebből fakad, hogy bár sokan messiásként várják a „munkahelymentő” kormányzati lépéseket, van egy jelentős, kivált magasabban kvalifikált döntéshozó réteg a kapun belül, amely az utóbbi hetekben elbizonytalanodott a jövőt illetően.
2009, 2011, 2013
Szintén visszatérő motívuma a korábban megjelent elemzéseknek, hogy a vasgyár 2004-es privatizációja során ötéves foglalkoztatási moratórium született. 2009-ig az akkori kormányzat tehát egyben munkahelyet is vásároltatott az orosz – ukrán tulajdonossal. Forrásunk szerint azonban már ekkor prognosztizálható volt az, ami most történik.
A radikális mértékű elbocsátás ténye 2011 vége óta ismert a kapun belül a legfőbb döntéshozói körökben. A nagy bejelentést előkészítendő dr. Mezőközy András (szóvivő), és Szalkay István személyében a vállalthoz két – a cég optimálisabb, rentábilisabb, átláthatóbb és hatékonyabb működését elősegítő – tanácsadó szakember érkezett. Informátorunk szerint azzal a határozott céllal, hogy – amennyire és amilyen gyorsan csak lehet – rendet tegyenek a kisvárosnyi méretű komplexumban.
Ekkor lépett érvénybe az úgynevezett „önkéntes távozási program” is – ám a krízishelyzetet kezelésére szerződött, a Dunaferrt működő vállalattá varázsoló szakemberek bicskája azonban a vártnál is gyorsan beletört a cég sajátos, átláthatatlan rendszerébe. Magyarul: a leépítést sokkal korábban tervezték, ezt azonban nem sikerült keresztülverni a cégen – de a bomba 2009 óta ketyegett, 2011 végén élesedett, és most, 2013 nyarán robbant.
Tovább növeli viszont a krízist, hogy miközben elvben minden tömeges elbocsátásnak van egy forgatókönyve, metódusa, ami meghatározza az esetleges leépítések menetét – nálunk ezek a hagyományos képletek is megdőlni látszanak. A már említett „védettségi háló” miatt lényegében senkinek még csak halovány elképzelése sincs arról, kitől, hogyan, mikor válik meg a cég. Bennfentes forrásunk ugyanakkor kiemeli, a nagymértékű elbocsátás racionális döntésnek számít: állítása szerint a cég most jelenleg nagyjából 2000-2500 körüli szellemi munkással diszponál, ami sok, szakértői becslések szerint ezer fővel fennakadás nélkül elvégezhető az összes „fehérgalléros feladat”. (Forrásunk egy aránypárral érzékelteti a helyzet tarthatatlanságát: egy Dunaferrhez hasonló cégben a humán erőforrás 10-20 százalékát kell kitennie az úgynevezett fehérgallérosoknak. Jelenleg ez az arány irreálisan magas a vasgyárban: 30-35 százalékra rúg.)
Egyfelől tehát a döntés érthető, racionális. Másrészt viszont – a kivitelezést és a hatását tekintve – katasztrofális. Leginkább azért, mert a városvezetés – bár világosan tudta, hogy egyszer eljön ez a keménymenet 2009, illetve 2011 után, mégsem csábított újabb munkahelyet/befektetőt a városba. Ami nagyon szomorú tény.
Elkeserítő és mélyre hatolóan fájó tény az is, hogy – amint azt forrásunk is többször hangsúlyozta – a városvezetés egyáltalán nem ápol nemcsak hogy jó, de lényegében semmilyen érdemi viszonyt a Dunaferr vezérkarával.
A helyzet tehát példátlanul kusza – lényegében naponta változó hadállásokkal. Miközben az állítólagos veszteségek szimplán játékok a számokkal – ez olvasható a portfolio.hu rendkívül terjedelmes gazdasági elemzésében –, a Dunaferr szellemi kapacitása valóban túlterhelt. Miközben a szörnyű elbocsátási procedúrát már réges-régen tudni lehetett, a választásra izmozó kormánynak eredményt kell virítania egy lehetséges válsággócban (éppen a válságot elkerülendő). Ráadásul jelen állás szerint irracionális döntés lenne az orosz-ukrán gazdának megválni az újvárosi egységétől, merthogy termelési kapacitásának 25 százaléka itt realizálódik.
És akinek még ez is kevés: ha, tegyük fel, mégis sikerül nyélbe ütni egy üzletet – tekintetünket Paksra vetve könnyen beláthatjuk, hogy van az a volumen, amiért érdemes lemondani egy ilyen üzletágról –, még mindig ott a jövő nagy kérdése: ki működteti a gyárat? Ha ugyanis a magyar állam nem szakértői stábnak adja át a marsallbotot, akkor minden eddiginél nagyobb vihar söpörhet végig a térségen. Olyan, amilyet még ellenségeinknek sem kívánnánk.
Csatlakozz a post.factory hírblog facebook közösségéhez ITT
címlapkép: Németh Zsolt; további képeink: DO archív képtár
FIGYELEM! Mint ismeretes, ahány ember, annyi nézőpont. És ahány nézőpontból közelítünk meg egy adott dolgot, annyi féle kép rajzolódik ki róla. Ez az írás egyetlen – részemről anonimitását garantálva önkéntesen kitálaló forrás által szemléltetett helyzetkép summázata. A DO – post.factory mindenki számára lehetőséget biztosított és biztosít a továbbiakban is nyíltan szubjektív véleményének ismertetésére. Ha te is érintett vagy, és más véleményed van, másképp látod, vagy másképp is látod, vedd fel velünk a kapcsolatot ITT. http://postfactory.kinja.com