– Imre bácsi mennyire

 elégedett mostanában?

 

– Mivel fiam…

– Úgy általában. Amit megfogalmazott, követelt, mind beteljesült. Kimentek az oroszok…

–  Azok ki. Egyedül maradtunk. Magunkban. Jól el is vagyunk.

–  Nem lettünk semlegesek, de függetlenek vagyunk.

-Azok vagyunk. Már a valutaalaptól se függünk. Kész Hawwai..

–  Többpártrendszer, mintha ezt is szerettük volna.

–   Túl is teljesítettük. Talán a kevesebb most több lenne. Az egy polgárra jutó pártok számában világelsők lettünk. Mint a giliszták úgy gyarapodnak. S mindegyik mást akar, s mindentől el szeretne határolódni. Sokan lettek. Lassan minden pártszékház falán ott lesz a tábla – tagokat keresünk…

– Tudja Imre bácsi nem volt könnyű nekünk. Az egyik szomszédunk Nagy Imre bácsi a földszinten nem anyakönyvezhette a fiát, maga után. Lebeszélték, mondták legyen János – nehezen tudta kimagyarázni magát – végül Szent István után lett Pista gyerek.

–         Hallottam ilyenekről még a száműzetésem idején is. Ez legyen a legnagyobb bajuk.

– Imre bácsi megjárta Moszkvát és Romániát –hol volt jobb?

– Egy kutya. Mindenütt jó, de legjobb itthon.

– Unalmas lehet itt a hídon álldogálni egész nap.

– Áh, ne sajnáljon, kifejezetten szórakoztató. Jönnek a turisták, a japánok és a kínaiak, sorra fotozkodnak velem. Még meg is simogatnak. ilyenkor feláll a szőr a hátamon.

– Tudják, hogy mit keres itt, kivel is fényképezkednek?

-Fogalmuk sincs, de nekik olyan muris, ahogyan ezen a göröngyös hídon feljönnek és balról, jobbról belém karolnak. Kérdezősködnek, hogy ki lehetek. A legmurisabb az volt, amikor egy amerikai Chaplinnek egy másik meg egy filmbéli egy gátőrnek nézett. Csak azért mert a hídon állok.

– Miért tartja a fejét balra?

–  Tudja, konokul baloldali vagyok. Ezt csak a poén kedvéért mondtam. Csak azért mert a szemembe sütne a délelőtti nap.  Meg már ezt a nagy felbontást se bírom nézni, ami itt, megy a Kossuth téren. Csak már egyszer végre legyen ennek a nagy felfordulásnak. Állítólag az 1944-es állapotok szerint újítják fel a teret. Engem ugyan ez nagyon aggaszt – miért pont az 1944-est szemelték ki. Csaknem ez volt a legjobb évünk?

–  Ne tessék ezen idegeskedni. Azt tudja e Imre bácsi, hogy minden párt magát tűzi a zászlajára. Most ezen a fényes ünnepen is magát idézik majd.

– Vagy kiforgatják a szavaimat. Ez nekem nem új, megszoktam a bírósági tárgyaláson.

– A fáma szerint itt a népnek a  Kossuth téren úgy mondta anno, hogy elvtársaim – s akkor kipfújjolták.

–  Csak kíváncsi voltam figyelnek e. Figyeltek, egyébként is rájárt a nyelvem, akkoriban így szólítottuk egymást. Ha urazom őket akkor meg azért  fütyülnek. Ma már én is maradnék a kedves barátaimnál… erre nem tudtak volna pántlikát fűzni.

– Ki a kedvence a mai politikusok közül.

–  Ne provokáljon. ha tudnék, se mondanék ilyet. Balról nehéz is lenne a választás, jobbról meg csak egy lenne. No, meg ha nem jót válaszolok én is mehetek József Attila után a rakpartra, úszó dinnyehéjakat számolni. Keblemre ölelném az összest. Jól mutatnánk.

– Akkor legalább csak annyit – mit üzen a mai politikusoknak.

– Nagyon vigyázzanak magukra. S adjanak hálát a Jóistennek, hogy ma már nincs halálbüntetés. Különben egyék, meg amit főztek.

–  Rossz napja van Imre bácsinak.

–  Lehet, de már ideje, hogy arrébb álljon – látja, mennyien szeretnének velem még fotózkodni. Na, minden jót. Máskor meg előre, írásba kérem a kérdéseit. Ez a szokás megtanulhatná már.

– Köszönöm.

szantograf.hu