Gíroszos a gíroszos hátán – meddig
véd a jogvédő – arabok, kínaiak és színesek.
Távol áll tőlem mindenféle idegen gyűlölet. Még maga a gyűlölet is idegen. Volt időm megszokni mióta lehullt a vasfüggöny s kinyílt a nagyvilág a sárgákat, a színeseket és a világ minden nációját. Mégis megrettenek Budapesten a Józsefvárosban ahol ma már a kínaiak és a vietnamiak uralják a kereskedelmet.
A belvárosban egymást érik a kínai és az indiai éttermek, az arab gíroszosok, a török mézeskalácsosok. A prostituáltak piacán is teljesen nemzetközi a kínálat, akadnak thai nők – a pedofilok kedvence – alig néznek ki tizenkét éveseknek. A fekete lányok se jelentenek már különlegességet legfeljebb ha a nemi beteg gondozóban futunk össze velük. Legközelebb.
Ismétlem a fene bánja, ha már ők itt érzik jól magukat hát jöjjenek. Igazából a szerencsétlenek zöme valamilyen háború vagy éhínség elől menekül hozzánk. Nevezzük őket gazdasági menekülteknek – csak tudnám, hogy minket minként tartanak számon Németországban és Angliában. Ahol ma már cirka negyedmillió magyar fiatal keresi a boldogulását, s egyre kevesebb a remény a haza térésükre. Legfeljebb csak a választások idejére számíthatunk rájuk.
A miskolci Kazinczy utcai kép, az itt látható portálok beszédesek. Egymásba érnek az arab telefonosok és a büfések. Az utóbbiak forgalma meglehetősen csekély – ritkán látok ezekben vendégeket mégis újabbak kértek már nyitási engedélyt. Irakban a régi rezsimben havi 400 dollárt fizettek azoknak a férfiaknak akik idegenben alapítottak valamilyen vállalkozást. Ma már aligha hiszem, hogy ez a rendelkezés élne még.
Azzal zárok amivel nyitottam – semmi gondom az idegenekkel, remélem nekik sincs velünk – csak ez a téma meglehetősen sikamlós. A nagyszájú jogvédők időnként maguk is beleesnek ebbe a csapdába. Akkor amikor a csemetéjük vagy az unokájuk bemutatja a családnak a sárga vagy bármilyen színes bőrű kedvesét. Óh, ha akkor láthatnám a képüket.
szantograf.hu