Ficsku PálAvagy ez nem a MiVízünk.
Vagyis a vizesek, akik abból élnek, hogy az emberek használják a vizet, most megakadályozzák, hogy más használja a vizet.
Szeptember 14-én Miskolctapolca bezárt. Több száz turistát csaptak be. Többségük valószínűleg soha többé nem jön még csak Miskolc környékére sem. A világhírű Barlangfürdő ugyanis, mindenféle előzetes értesítés nélkül, házibuli miatt zárva tartott. Menekülő útvonal nem volt. A diósgyőri vár felújítás miatt zárva van. A lillafüredi vízesést, függőkertet, barlangot nem lehet megtekinteni, felújítás miatt. Amikorra a felújítás befejeződik, a tervek szerint a vár Magyarországon egyedülálló tényleges és virtuális élményt fog majd adni, a most bezárt (kizárt) emberek biztosan nem fognak visszajönni. Lett volna ugyan még egy alternatív program, most zajlik a városban a Cinefest, de nem hinném, hogy a lengyel nyugdíjas csoport dél-koreai kísérleti filmeket szeretne nézni szombat délelőtt.
A MiVíz Zrt. ugyanis családi napot rendezett. Pont az ősz utolsó, talán még élvezhető hétvégéjén. Nincs azzal semmi baj, ha egy vállalat szeretné meghálálni a dolgozóinak a munkájukat, csak tegye úgy, hogy az ne legyen más, tisztességes emberek kárára, ráadásul olyanokéra, akikből élnek. A házibuliról ugyanis nem tudott senki. Azok legalábbis, akik itt rekedtek, nem. Én is véletlenül tudtam meg.
Este üldögéltem a Négy Évszak nevű kis étterem teraszán (négy piros kockás abroszú asztal bent, előtte kicsi fedett terasz, feketerigók és mókusok), az anyaméhben játszódó mjűzikelemen pepecseltem, amikor megjelent előttem Soma alias Spitzer Gyöngyi. Fürdőtáska volt az oldalán. Kikapcsolódni, pihenni jött. Épp ide, kérdezem, itt nincs semmi, mondom az olyan ember értetlenkedésével, akinek ez a természeti csoda, a fürdő, természetes. Sajnos nekem, a gyógykezelések miatt, mindennapi. De hát a világon több ilyen hely nincs, mondja. Ebben egyetértünk. Beszélgetünk, itt adják a legjobb egri bort, régen találkoztunk. Régen jelent meg könyved, mondja, valóban, a legutolsó a Gyerekgyár 2006-ban, annak a bemutatóját Pesten, a Gödörben három nőre bíztam. Sisso, Albert Györgyi és Soma beszélgettek róla. Elmondom a tervemet A házibuli az anyalyukban című mjűzikelemről, néz, azt mondja, ő is ezt élte át. Amikor a barlang egy mélyebb, sötétebb zugában a falnak nyomta a testét, születés előtti állapotban volt. Úgy látszik, ma mindenki az anyaméhről gondolkodik, nevetünk, holnap kipróbálom megint, mondja. Nem hinném, szól közbe Bandi, a tulaj, aki hallotta az utolsó mondatokat. Holnap zárva lesz a barlang. Zártkörű rendezvény. Az lehetetlen, a fürdő januárban minden évben három hétre bezár, karbantartás miatt, azon kívül csak szenteste van zárva. Ki zárathat be egy fürdőt? Soma visszamegy megkérdezni. Valami mivíz, legalábbis ezt mondta a biztonsági őr. Elbúcsúzunk, kapok három mágikus csípést a karomra, ettől jobban fogok majd írni.
A Barlangfürdő felé megyek haza, záróra van, szállingóznak ki a fürdőzők. Sehol egy értesítés, hogy másnap zárva lesz.
Pedig ide távolról jönnek az emberek. Magyarok, szlovákok, lengyelek, ukránok. A magyarok többnyire három napra. Péntek délelőtt érkeznek, délután fürdés, és a terv, hogy szombaton egész nap a fürdőben lesznek. Vasárnap délelőtt megint, aztán este irány haza. Pedig a víz hideg, különösebb gyógyító ereje, legalábbis a környék gyógyfürdőihez (Bogács, Zsóry, Egerszalók) nincsen, mégis akár a külső, akár a belső látvány orbitális. Kint a zöldellő, leomló hegyoldal, a sziklából zuhogó víz, bent a barlang homálya, misztikus zugai és a csillagterem. A barlangba zárt visszhangzó űr.
Mégis sikerült itt mindent elrontani.
Reggel hétkor felhívok néhány tapolcai panziót, érdeklődöm, tudnak-e arról, hogy ma nem lesz nyitva a Barlangfürdő. Négyből háromban nem tudták, nem kaptak semmilyen értesítést. Elindulok a fürdő felé, a kisboltban veszek kuglófot, letelepedek a bejárat melletti padra, piknikezek. A bejáraton semmilyen értesítés nincs. Egy molinó ugyan reklámozza a mivízet, de még mindig semmi. Megjelenik két lengyel család, mindig a lengyelek jönnek legkorábban, hogy bent a legjobb pihenőágyakat foglalják le, ácsingóznak egy kicsit, otthagyják a nagymamát, aztán elmennek sétálni. Fél kilenckor megjelenik két lány, kiragasztanak egy apró plakátot, hogy ma zártkörű rendezvény miatt a fürdő zárva tart, az éjszakai fürdőzés is szünetel. Kicsi a plakát, faszmagasságban van, egynyelvű, magyar. Na én most rúgnám ki a mivíz kommunikációs igazgatóját, ha létezik olyan.
Lassan érkeznek a külföldiek, jön két magyar család is, még nincs kilenc óra, nem veszik észre a kéttenyérnyi feliratot. Megjönnek a bulizók is. A bejárat melletti, amúgy a kórházhoz vezető ösvényen lopakodnak. Nem nehéz elvenniük a gyerekek elől a helyet.
Beszélek egy szervezővel, hogy mi ez, mondja, hogy családi nap, egyébként benne volt az Észak-Magyarországban (ez egy helyi napilapszerű) meg a miskolci tévében. A nemamivizünkesek egyre többen jönnek, feltűnő, hogy sokuknál nincs fürdőtáska, gondolom, az ingyen virsli meg az ingyen sör elég lesz napi programnak.
Elmúlik kilenc óra, már nyitni kéne a fürdőnek, egyre többen várakoznak a bejárat előtt. Tájékoztatás semmi. Megsajnálom a lengyel családot, odamegyek hozzájuk, mondom, hogy ma zárva van. Néznek, mint lengyel az új kapura, értetlenkednek. Próbálom elmagyarázni, hogy a vizesek, akik abból élnek, hogy az emberek használják a vizet, most megakadályozzák, hogy más használja a vizet, tehát a talajból feltörő forrásvíz nem a mi vizünk, hanem a MiVízé, vagyis az ő vizük. Látom, hogy a férfi köpne egy nagyot, de kulturált ember, egyébként is lengyel magyar két jó barát. Krakkó mellől jöttek, szemerkél az eső, mehetnek vissza a panzióba, Miskolc ugyanis bezárva.
A bezártságot, mint tapolcai érzést már tegnap este érzékelhettem. A pizzéria teraszán töltöttem ki a napi tippmixszelvényeimet, amikor megszólít egy házaspár, Kismarosról jöttek, kérdezik, mit lehet itt csinálni. Nem igazán értem, mert aki idejön, az többnyire fürödni akar. Mondják, hogy aznap érkeztek, gondolták, megnézik előbb a várost, aztán majd szombaton fürdenek. Elmentek a várba, zárva volt. Meg akarták nézni a vízesést, zárva volt. Próbálok velük viccelni, hogy a vízesés csak napnyugtától napkeltéig működik, nappal zárva van. A férfiban bizsereghet már néhány korsó borsodi, mert röhög, és böködi az asszonyt, hogy mondtam, hogy csak nappal van zárva. De akkor se jövök többet Miskolcra, mondja, aztán azt kérdezi, hol lehet itt este táncolni. Tapolca este zárva van, mondom, de a parkban táncolhat, ha visz hozzá kisrádiót. Ösztönből meghív egy sörre, beszélgetünk a fociról, az asszony unatkozik, ezt lehet itt csinálni. Gondolom, milyen boldog lesz, ha ma még fürödni se tud.
Újabb családot vadászok le. Két gyerekkel állnak értetlenül, a kisebbik sír. Vagy csak piszmog. Nézik a surranó pályán osonó vizeseket, nem értik, miért nem juthatnak vízhez. Ez ma Szahara, mondom. Volt itt valaha egy Oázis presszó, de felgyújtották. Kecskemétről jöttek, tegnap jót fürödtek, a világ nyolcadik csodája ez a hely. Nem tudták, hogy ma nincs nyitva. Mondom nekik, hogy állítólag benne volt az Északban a házibuli. Néz rám a nő, aztán kényszeredetten nevet, Kecskeméten májusban nem lehet szeptemberi Északot olvasni. Májusban foglalták le a szállást.
Tervezni, azt lehet. Egy család általában megtervezi előre az évét. Mikor mennek nyaralni, hova, mennyiből. Az általam megkérdezett emberek nagy része hetekkel, hónapokkal előre foglalták le a szállást. Valóban nem olvastak májusban Északot. Egy vállalatnak is kell tudnia, hogy szeptember 13-án családi napot tartanak. Fel lehet tenni az internetre, és akkor azon a hétvégén üresek lesznek a panziók. Egyszerű dolog. Egyébként nagyon szépek voltak a cicák a csupasz nő körül.
p.s.: A mivíz kommunikációjáról. Az Emmy házam kerítésén találtam egy szétázott értesítőt az alábbi szöveggel. „Nem találtam itthon, a vízóra állását adja le a posta melletti zöldségesnél.”
Vasárnap fürödtem egy jót. A kecskeméti család is ott volt, a kismarosiak is. A lengyeleket nem láttam. Annyian voltak.