Megjött a front. (És a nők elleni erőszak

elleni tiltakozás napja. Elleni, elleni…! Kettős tagadás, vagy mi? Elleni a marha szokott. Találhatnának tömörebb elnevezést ennek az amúgy jogosan figyelemfelhívó akciónak. De nem is úgy, hogy monoklit festenek a falrament parlamentben.)

 

 

No, szóval a hidegfront. És ilyen takony időben az ember szeret elmenekülni a valóság elől a fikcióba: filmet néz, olvas… Én mindig az írásba menekültem a gyűlölnivaló valóság elől. Pedig a gyűlölet egyenlő az emberrel, olyan értelemben is ősi, mint a nők ősi foglakozása. A gyűlölet a művészember számára ugyanolyan fontos érzés, mint a szeretet. Mert ha nem volna az emberben az a kínok közt szerzett, nemes gyűlölet, akkor a művész olyan lenne, mint az a festő, akinek palettáján csak nyugalmas kék színek vannak, és hírből sem ismerné a rothadás zöldjét, és az ökölbe szorított kéz elfehéredését. Sok esetben a szerelmet követi a gyűlölet. A lelki térfogatot, amit előtte a rajongás töltött be, és amelyben egyik napról a másikra űr keletkezik, szinte a fizika törvényeinek megfelelően (közlekedő edények? közlekedő érzelmek?) betölti a gyűlölet. Ha maradunk a személyes szerelmi múltamnál, volt rá példa, hogy az amúgy nagyon szeretett nő foglalkozását gyűlöltem, mármint azt, hogy az üzleti világ alkalmazottja (hogy ne használjak erősebb szót.) A művészet ellentéte az üzlet, mert a művész gyűlöli a kommersz „alkotást”, márpedig a kommersz egyenlő az üzleti „alkotással”. De maradjunk Erosz érzelmi portáján. Visszatérve arra a régi esetre: mindent szerettem abban a nőben, egyedül a foglalkozását gyűlöltem, hogy egy amerikai mamutcégnek dolgozott sok pénzért, miközben az orvosi diplomájával embereket lett volna hivatott gyógyítani. (Kérdés persze, hogy az emberi faj rászolgált-e a gyógyításra; lehet-e s kell-e, mint fajt kigyógyítani pl. a gyűlöletből és az egyéb emberpusztító kollektív tulajdonságokból… De ezzel foglalkozzon Sartre.) Azt a nőt kitanítatta az ország és a szülei, hogy gyógyítson. És ő eladta a lelkét Mammonnak. Amíg szerelmes voltam belé, addig nem törődtem ilyen morális nyálveréssel. De amikor szakítottunk, a szerelem mély és széles terét elfoglalta a gyűlölet. Ami addig csak a személyiségének kis részét tette ki, az üzlet, megmérgezte és posványossá tette az összes vele kapcsolatos pozitív érzésemet. Esemesekkel gyaláztam, és minden alkalmat megragadtam, hogy megalázzam. Vagy egy másik eset: egy szeretett nőm valakije volt az a nő, aki sokkal alacsonyabb volt az átlagnál. És az emberrel foglalkozó minden tudomány szilárd állítása, hogy az átlagosnál sokkal kisebb emberekben az átlagosnál sokkal több gyűlölet rejtőzik, mint a „normális” méretűekben (már bocsánat.) És az a valaki hamar meggyűlölt, és én nem voltam elég bölcs ahhoz, hogy ne gyűlöljek vissza.

A szerelem öröm. Az együttélés már feladat. Utóbbi esetben pedig nem szabad győzelemre juttatni azt, hogy a másikban van egy dolog, amit gyűlölök, de ezer tulajdonsága, amit szeretek. Mert (idézet a Világélet című, most befejezett regényemből), „nem lehet biopsziával kicsippenteni azt, amit nem szeretünk, és csak azt tartani meg, amit szeretünk.” Úgy túl könnyű lenne az emberi élet. Rosalinda mondja (Ahogy tetszik), hogy szerelem türelmes. Meg még sok mást is mond erről, de most nincs kéznél Shakespeare könyv, hogy pontosan idézzek.

Így mennek taccsra a legnagyobb szerelmek, hogy az ezer szeretnivaló dolog közül akad egy, amit gyűlölünk kezdettől fogva. És nem vesszük időben észre, hogy csak két út van: vagy elfogadjuk azt a gyűlölnivalót, vagy időben szakítunk.

Ma, a nők elleni erőszak napján indokolt hangsúlyoznom, hogy harminc éve nem ütöttem meg nőt. Fizikailag nem bántalmaztam. (Lelkileg valószínűleg igen.) Harminc évvel ezelőtt adtam két pofont egy nőnek, mert szándékosan akart féltékennyé tenni. Tehát kiprovokálta a pofont. És meg is kapta, hiszen rajongásig szerettem. És abban a koromban még ostoba macho voltam.

Aztán a színészek. Sok évtizeden keresztül szerettem és tisztelem akkori pályatársaimat. Aztán, amikor saját hibámból elfordultak tőlem, egyszerre észrevettem a hibáikat, hogy: közhelyekben beszélnek; hogy behízelgő módom viselkednek; elmennek egészen a seggnyalásig, vagy, ahogy egy tanult kollégám hirdette cinikusan: „Ha kell buzi leszek, ha kell zsidó, csak a színészi pályám legyen töretlen.”

Ma már nem gyűlölöm őket, sem azokat a nőket.

Ahogy egy kommersz regényben írnák: békesség költözött belém.

Csak ez a kurva szél ne fújna odakint, és ne jönne a tél, és ne jönne az a front, amitől sajog a gerincem.

Mint egy megbékélt öregembernek a kályha mellett, pokrócba tekezgőzve.

Calvero