Tolna megye legszegényebb vidékén
egy háromszáz lelkes községben hét éve senki sem kapott rendszeres segélyt, mégsem zúgolódnak. A Heti Válasz megnézte, hogyan lehetséges ez. Egy szociális falugazdaság története.
A polgármester széttárja a karját, és nevet rajtunk. Azt mondja a mosolya: nem értenek maguk onnan a városból semmit. Mert itt van két állítás. 1. A környéken 20-30 százalékos a munkanélküliség. 2. Hiány van gyümölcsből, mert nagy az élőmunkaigénye, munkáskezet pedig alig kapni.
Azt hiszik, hogy ezek a tények ellentétben állnak egymással, hogy itt, Belecskán felborul a normál logika? Nem lehet egyszerre munkaerőhiány és -felesleg? Pedig a válságövezetek így működnek. És mi nemcsak értjük ezt, hanem ebből élünk. Így lehetséges, hogy bár a környéken hatalmas a munkanélküliség, a faluban egyetlen ember sem kap szociális segélyt. Immáron hét éve.
1998-ban kezdődött minden. Belecskára, ebbe a 300 lelkes Tolna megyei faluba vendég érkezett, egy kertészmérnök. Jakab Róbert, az állatorvosból lett polgármester (cikkindító fotónkon) arról panaszkodott régi ismerősének, hogy megszűnt az egykor virágzó termelőszövetkezet, a faluban 32 százalékos a munkanélküliség. A mintatehenészetből az új olasz tulajdonos kamionmosót akart kialakítani, a teheneket levágták, a 30 milliós fejőgépeket motorfűrésszel szabdaltatta fel, ám a marhák helyére nem fértek be a járgányok – hiábavaló volt a pusztítás.
A földekről is elbocsátották a parasztokat, mert az új tulajdonosok 30 hektáros táblákat hoznak létre – ahol korábban harmincan dolgoztak, ma egy traktoros is elég. Öt nap alatt felszántják, 15 nap alatt bevetik, aratásig még őt is elküldik munkanélküli-segélyre.
A kertészmérnökből is áradt a panasz. Tízezer eperpalántát rendeltek tőle, de mind a nyakán maradt. Óriási a kár, a szamócát ugyanis szeptemberben kell kiültetni, és akkor már május eleje volt, vagyis közelített az eperszüret ideje. Ki lenne az az őrült, aki megvenné tőle a fejletlen hajtásokat?
– Én – mondta a polgármester. – Ha elég jövőre kifizetnem.
A szamóca-hadművelet
Így kezdődött minden, ezzel a bolond ötlettel. A munkavédelmi felügyelőség hüledezhetett volna, ha tudja, hogy négy segélyezett és az önkormányzat két hivatalsegédje másnap estére mind a tízezer tövet elültette a községháza addig parlagon fekvő kertjébe. Aztán a polgármester pályázaton megnyerte a palánták árát.
Egy évvel később már 55 ezer forintot hozott az eperültetvény, egy ember kéthavi segélyének megfelelőt, és a boltosok házhoz jöttek a csemegéért. Jakab Róbert úgy érezte magát, mintha megütötte volna a főnyereményt. Rájött, hogy a segélyezettek nemcsak vihetik a pénzt, de hozhatják is. Összeült a testület, és úgy döntöttek: gyümölcsfákat fognak ültetni. A rászorulók majd leszedik a termést. „És mi lesz, ha valaki nem akar dolgozni?” – kérdezték. „Annak nem fizetünk segélyt” – adták meg a választ.
A doktor úr, ahogy a faluban szólítják, igazi csodabogár, ütött-kopott kockaladával közlekedik, agyonmosott a pulóvere, és szemüvegkerete is 15 éve kiment a divatból, az asztalán pedig olyan összevisszaságban hevernek az iratok, mintha ráborult volna az iratszekrény. Ám annak, amit alkotott, az egész országból a csodájára járnak.
Négyszáz cseresznyefával és 800 meggyfával indítottak. Azután 1500 őszibarack-, 700 kajszi-, 800 körte-, 600 dió-, 400 alma-, 300 szilvacsemete következett. Az eperültetvényt megnégyszerezték, hét fóliasátruk van, harminc méter hosszúak, maguk termelik meg a palántákat is. Hét embert foglalkoztatnak piaci béren, 11-en vehetnek részt a sorsfordító-sorsformáló regionális programban; három hónap gyümölcstermesztői gyakorlati képzést kapnak, majd egy évig továbbfoglalkoztatja őket a munkaügyi központ. Emellett 23 tartós munkanélküli dolgozik náluk.
– Nincs feszültség. Ha valakinek nincs bevétele, hirtelen piszkos nagy munkakedve támad – summáz a polgármester. Megállunk az egyik önkormányzati földbirtok mellett. Két apró „szociális” traktorral hatan-nyolcan dolgoznak a földön, fűszerpaprikát és kelkáposztát palántáznak.
Rokkantakat a tűző napra
– Az elsők között kezdtem dolgozni az önkormányzatnál. Éppen még kaszálni nem köllött, de csináltam én már mindent, szántottam, raktam falat, pucultam is – utal rá Dernschner János, az egyik traktoros, hogy a téli hónapokban sem állnak le, akkor újítják fel az önkormányzati épületeket. János simítja el a rögöket, a másik traktor megy a nyomában, a vezetőnek háttal két asszony ül, ők adagolják a paprikatöveket a palántázógépbe. Két másik nő jár földig görnyedve a nyomukban.
– Foltolnak. Amit véletlen kihagy a gép, kipótolják – magyarázza Várnainé Varga Aranka, aki öt éve dolgozik itt. Hatvankétezer forintot visznek haza; ha segélyen lennének, 28 ezret kapnának.
– Éljen meg abból az, aki az íróasztal mellett kitalálta – fűzi hozzá Benedekné Mária.
– Nem a legkönnyebb munka, de jó látni, hogy amit csinálunk, abból lesz is valami – mondja az idősebb foltoló, és ránk szól, hogy lépjünk arrébb, mert a barázdában járunk, így visszafelé a traktor nem találja majd meg a nyomot.
Az országban 194 településen folyik egyéni szociális földprogram, ami annyit tesz, hogy a nélkülözők ingyen kapnak például egy malacot, és hozzá havi 50 kilogramm terményt. Ha felnevelik, sikeres a program. Ha megsütik – időnként az is előfordul -, akkor leírják kárként. Belecskán máshogy gondolkodnak: itt a falu szervezi a munkát és az értékesítést is, a polgármester írja a pályázatokat, az emberek pedig csapatban dolgoznak.
– Idén először éppen ezért maradtunk ki a támogatásból – panaszkodik a polgármester -, mert egyénekre írták ki a pályázatot. Rokkantakat, időseket, sokgyerekeseket támogatnak. Hát nézze meg, hol bírja ezt a munkát egy beteg ember, itt a tűző napon? Megélhetést kell adni, munkabért, és nem három hónapra, mert az olyan az embereknek, mintha orrba vágták volna őket.
Befektetésre is szükség van, a facsemetéket meg kell venni, a kerületet körbe kell keríteni, és addig is élni kell, amíg beérik a termés. Az állam 70 százalék támogatást ad a tartós munkanélküliek fizetéséhez, elég tehát a 30 százalékát kitermelni, és akkor a munkások már egy fillérbe sem kerülnek a falunak. Ahol a feltételek közül egy is hiányzik, ott hiába magas a munkanélküliség, nem lesznek a földeken munkáskezek – értjük meg lassan a helyi törvényeket.
Ám nem árt tudni, ha Belecska szegényei egész nap a tévé előtt hevernének, az állam a mostani költség feléből, vagy még kevesebb pénzből megúszná. Nem volt még olyan év, amikor a polgármester tízmillió forintnál kevesebbet nyert volna pályázaton. De nyernek, mert minden politikus imádja az aktív szociálpolitikai intézkedéseket, mert úgy érezheti, nem feleslegesen tölti a pénzt a nélkülözők önsorsrontó tömegébe. Ehelyett csupa hálás, szorgos szegényt támogathatnak, akik saját hajuknál fogva emelik ki magukat a segélyezettek közül.
– Tavaly már hétmillió forint árbevételünk volt, és négy év múlva önfenntartóvá válik a gazdaságunk. Ennyi idő kell még az ültetvények beéréséhez – jelöli meg a célt a doktor úr.
A legnehezebb az ellenérdekeltséggel való küzdelem. Az eperültetvényen dolgozó Szedeli Csilla gyermekétől az állam azonnal elvette az óvodai ingyenes étkezést, ahogy munkába állt. Most 62 ezer forintot keres, és hétezer forintot kell kifizetnie belőle.
– Így van ezzel a falu is. 2006-ban a munkanélküliségi ráta hat százalék alá esett, rögtön elvontak tőlünk 2,5 milliót – panaszkodik a polgármester.
Aszalás napenergiával
Szegényes házak között, gazban gázolunk. Szokatlan érzés, mert a kelet-magyarországi falvakban már úgy érzi az ember, hogy a tartós munkanélküliekkel egyenként fényesíttetik ki a fűszálakat. „Az árokpart megvár, mindenki a földeken van, mert az eső miatt késésben vagyunk” – mondja a polgármester. Kemenceszerű építményhez érkezünk, ez a legújabb szerzemény, a napkollektoros gyümölcsaszaló. Öt cserényben (hálós aljú fiókban) három nap alatt összesen 300 kilogramm terményt aszalnak. A sárgabarackért kilogrammonként 800 forintot is elkérhetnek, a fűszerpaprikáért 2500 forintot.
Búcsúzóul megnézzük a falu szarvasgomba-ültetvényét. Az ötven tölgyfacsemete hat év múlva kezd teremni, és 200 évig nő majd a gyökereknél a kilogrammonként 80-120 ezer forintot érő gomba.
„Majd 198 év múlva megjegyzi valaki: rendes volt a vén tökéletlen” – mondja önironikusan Jakab Róbert. Kételkedve hallgatjuk, de aztán arra gondolunk: azt ki hitte volna el neki, hogy a 32 százalékos munkanélküliséget hét év alatt a negyedére csökkenti úgy, hogy egy üzem sem települ a falujába?
hetivalasz.hu