Mindezt Ivánka már a túloldalról szemléli. Érzi, micsoda tárcát tudna ebből összeírni. Lenne benne némi cinizmus és embergyűlölet, a mérleg másik serpenyőjébe pedig pakolna ugyanannyi reményt, hitet meg szeretetet. – A hétfőn elhunyt Bächer Ivánt Cserna-Szabó András búcsúztatja a Literán.
Tudod, mi történt velem tegnap? – kérdezte tőlem (nem egyszer, nem kétszer) Iván a pultnál, miközben ő két rosé kisfröccsöt én meg egy sört kértem a kocsmárostól. Mindig két kisfröccsöt rendelt, ez a kisfröccs alapegysége, a kettő, így tartotta; olyan, hogy egy kisfröccs: nincs!
Nem tudom, de mindjárt elmondod – válaszoltam.
Tegnap megyek a Pozsonyin, és akkor szembejön… – és itt hirtelen elhallgatott.
Mi van? Nem mondod el?
Nem.
Miért?
Mert megírod – mondta barátságtalanul és vastag, kócos, már-már ördögi szemöldökét borzolta.
Tudod, mi történt velem tegnap, Iván?
Bocs, nem mondom el, mert megírod.
Na jó, mégis elmondom.
Azt hiszem, most már elmondhatom.
Nagyjából akkor, mikor meghaltál, ezt a hírt olvastam.
„Alig 300 méterre állt meg egymástól a Budapest–Vác–Szob-vasútvonalon Vác és Verőce állomások között az Avala nemzetközi gyorsvonat és a Szobra közlekedő személyvonat, amelyek azonos vágányon, szemben haladtak egymással hétfő délelőtt” – írta az MTI a Mávinformra hivatkozva.
Zavar támadt az Erőben. Éppen ott, ahol a híres Zónázó annyiszor utazott: Vác és Verőce között.
A vonatok megérezték, hogy vége.
Hogy valaminek most végleg nagyon vége van.
Haldoklik vagy már meg is halt a krónikásuk.
Az egyetlen író, aki foglalkozott velük. (A piszlicsáré dolgok, a kavicsok íróként is nagyon érdekelték, a pici kis pimf dolgok, amit más észre sem vett, a zónázó vonatok, a kisfröccs, a szódapatron, a sertésköröm, ilyesmik, amiket, ha sokáig figyel az ember, hirtelen felsejlik előtte a nagy egész…)
Aztán Marci hívott, de nem hallottam, mert a töltött káposztát melegítettem, és közben Tersánszkyt olvastam. Marci (az író, aki talán legközelebb állt Ivánhoz) küldött egy sms-t: „Ivánka elaludt.”
Most is azt érzem, hogy megírok valamit, amit neki kéne. Elkotyogta a dolgot, én meg elírom előle.
A nekrológ az ő egyik nagy műfaja volt.
Micsoda nekrológot tudna ebből írni. „Ivánka elaludt” – ez lenne a címe.
Így kezdődne: „Kétféle az ember. Az egyik él, a másik már meghalt.”
Mert nem kell semmit kitalálni – ezt sokszor elmondta. (Gyanúsak is voltak számára mindazon írók, akik folyton kitaláltak valamit, így én is gyanús voltam neki.)
A Budapest–Vác–Szob vonalon hirtelen káosz ütötte fel fejét, mikor Ivánka elaludt. A vonatok ugyanazon a vágányon, egymással szemben közlekedtek, elvesztette eszét kalauz, forgalomirányító, masiniszta, utasellátó pincérnő, a katasztrófa mindössze pár másodpercen múlt.
Mindezt Ivánka már a túloldalról szemléli. Érzi, micsoda tárcát tudna ebből összeírni. Lenne benne némi cinizmus és embergyűlölet, a mérleg másik serpenyőjébe pedig pakolna ugyanannyi reményt, hitet meg szeretetet. Lenne benne legyintés és kacsintás. Kedves gyermeki báj és szigorú, öreguras bölcsesség. Mert kétféle az ember: Ivánka és Iván. És a kettő egy.
De már nem akarja megírni ezt a tárcát.
Igazából az utóbbi időben már ez az innenső oldal nem érdekelte. A töke tele volt ezzel az oldallal, ahol a vonatok és az emberek ugyanazon a vágányon, egymással szemben közlekednek.
Nem szerette ezt a rendetlenséget, a rendet szerette. A rendes irodalmat, a rendes ételeket, a rendes embereket.
Amikor legutóbb írtam róla, akkor még könyvkritikát, nem nekrológot, ezt is írtam: „Konzervatív eszmeileg, mert folyton-folyvást egy régi rend után vágyakozik. Magyar Elek alakjának lényegét két szóban foglalja össze: munka és rend. »Ő a rendes emberek azon fajtájához tartozott, melynek példányai szép számmal éltek itt egykoron. S amely emberfaj mára nyom nélkül kihalt.« A múlt századfordulóról szólva meg ezt írja: »Minden volt Riza néni házában, minden. De leginkább egy dolog volt: rend. Igazi, szép, emberi, polgári, magyar, német, zsidó rend. Rendje volt a világnak. Világrend volt. Aminek egyszer csak vége lett. Nagyon-nagyon vége. Rendetlenség lett. Szóródás, vetődés, dűlés, romlás, nincsség, ölés.« Vagy egy másik lapon: »A rendes világnak lassan száz éve, hogy vége van.«
Bächer stilisztikailag is konzervatív. Nemcsak mondatszerkesztése üdítően avítt, de lépten-nyomon olyan szavakba, kifejezésekbe ütközünk, mintha egy szépernő- vagy szomorykori szerzőt olvasnánk. Jobbadán, csudás koszt, felstószolt újságköteg, vehemenciával tukmál, szüremkedő hangulat, bestaubolt leves, a francia konyha reminiszcenciája és a többi.
És Bächer kulinárisan is bátor konzervatív. Miközben körülötte zajos sortüzekkel és bombarobbanásokkal dübörög a magyar gasztronómiai revolúció, és a dühös forradalmárok azonnal és könyörtelenül szíven lövik azt a szerencsétlen és maradi vendéglőst, aki nem emulziónak hívja a szaftot – szóval mindeközben Bächer a maradék dicsénekét zengi, a régi jó rend konyháját hirdeti, a házi kosztot magasztalja. A konfitálók és szuvidolók valószínűleg azonnal szörnyet halnának, ha véletlenül értesülnének arról, hogyan készül a Bächer-féle frankfurti leves: hervadt kelkáposztából, fagyasztott virsliből, ványadt krumpliból, fonnyadt répából, szikkadt gyökérből, sárgult zellerből, fás karalábéból, plöttyedt paradicsomból, tejfelmaradékból. »Mert a frankfurti leves mindent jóvátesz.« A leves rendet vág.
Nem kevesebbet állít ez a polgári konzervatív hasnovellista, mint hogy: ahol konyha van, ott család van; ahol család, ott haza; ahol haza, ott Isten (akár több is). Rövidebben: ahol konyha van, ott rend van. Abba a régi konyhába vágyódik vissza, ahol a sólet, a puliszka, a borjúbécsi, a tyúkgulyás, a gyuvecs, a nyelv de veau és a sztrapacska mind elfért egymás mellett, mert mind-mind valaki volt: egy nagymama, egy dédpapa vagy egy anya. Abba a régi családba, ahol magyar, zsidó és tót jól megfért egymás mellett. Abba a hazába, ahol mindannyian elfértünk, mindannyian magyarok voltunk. És nem az a fő kérdés most, volt-e valaha ilyen haza, hanem, hogy lesz-e.”
Kétféle az író. Az egyik majd’ megszakad, hogy korszerű legyen, a másik meg leszarja.
Ivánka Iván a tárca halála után lett nagy tárcista. A novella halála után nagy novellista. A saját halála után talán majd nagy író is lehet. (Még az sem elképzelhetetlen, hogy valamiféle írói díjat kap, amit életében nem adtak neki egyet sem. Ezzel megvalósította a shaw-i életfilozófiát, úgy élt, hogy ne kapjon díjakat.)
„A párolt káposztáknak is megvan a maguk sorsa.”
Ki fog ezután így kezdeni egy írást?
Kivel lehet majd egy egész estét átveszekedni azon, hogy vajon kell-e a lecsóba fokhagyma vagy, hogy kicsi vagy nagy szemű bab kell-e az igazi sóletba?
Ki hoz karácsonykor kocsonyát jénaiban?
Kinek lehet huszadjára is elsütni a poént, miszerint a „jénai iskola” a kocsonyakészítésben is jelentős csoportosulás?
Ki csinál szódát?
Ivánka elaludt, a vonatközlekedés megbolondult a Budapest–Vác–Szob vonalon.
De Iván nem aludt sokáig. Reggel frissen kelt, hogy megkeresse a túloldalon a legjobb zöldségest, hentest, könyvesboltot, kocsmát, kisvendéglőt. Számba vette, feltérképezte új otthonát. Kiment az állomásra, megnézte, mikor indulnak a vonatok, buszok, hajók.
Most (mint aki jól végezte dolgát) ott ül a túlvilági teraszon, nagy baráti társaságban, Békés Pali, Kardos G. és a többiek…
Egy pillanatra felém néz, figyel, arcán cinikus mosoly.
Min nevetsz, Iván? – kérdezi az egyik író mellette.
Nem mondom, mert megírod.
Ugyan, Iván, most már igazán elmondhatod…
Kétféle az ember. Az egyik tud nekrológot írni, a másik nem.
Ezen még jóideig elröhögnek.
