A ma reggeli jegyzetemben a
kamaszkoromat említettem, mert az a gyökere az emberi életnek. Elképesztő energia, szenvedély és erő volt bennem: húsz éves koromban, ha valaki azt mondta, hogy fáradt, én nem tudtam, milyen az. Ahogy a fejfájást sem. A fejfájást még később sem ismertem, ha másnaposan ébredtem. (Jobb lett volna vagy soha meg nem tudni, mi a másnaposság; vagy fejfájással ébredni!…) 1972-ben, januári vadászaton hónaljig beszakadtam a Csík-ér jegébe, és hat kilométert futottam hazáig. Félúton már csörgött rajtam a megfagyott ruha; mínusz tíz fok volt. Hazaértem, és később még egy tüsszentés se.
Csak azt tudtam jól csinálni, ami érdekelt. Mindig tudtam, hogy az a jó, hogy: jó és rossz lakozik bennem. Ha sterilen jó lennék, azzal semmit sem kezdhetnék. Az a régi hasonlatom jut eszembe, amit több helyen használtam, hogy: ha semmi rossz nem lenne bennem, akkor az a festő lennék, akinek palettáján csak nyugalmas kék színek vannak, és nincs a harag zöldje, az irigység sárgája, és az ökölbe szorított, dühös kéz elfehéredése. A másik, hogy: a kiismerhetetlen személyiségemben volt és van az erőm. Azok a titkok, melyekről még én sem tudom, hogy bennem vannak. Ilyesféle volt az írás is. Amikor magam is meglepődtem azon, hogy egyik novellám szereplője a következő replikájában mit válaszol a másiknak. Annál jobb játék nincs, mikor az ember élő önmagát boncolja. Amikor az ember kinyitja magát, és átengedi önmagán a bajokat és reményeket. A számomra érdekes témákkal is küszködtem, de végül – ha valóban érdekelt, – megcsináltam. Most ezzel a drámaféleséggel küszködöm; de ellenáll a forma a témának. Nem tudok drámát írni erről a szerelmi háromszögről! Kész, be kell végre látnom. Talán meg kéne próbálnom regényben. Komikus, hogy drámát akarok írni, mert régi emlékeimből itt maradt a szám ízében a színház egzotikuma. Ha sikerült volna, be sem kellene mennem többet a színházba, játsszák mások, én csak tartom a zsákot, amibe potyog minden eladott jegy után a jogdíj. Fasza lett volna, mi?
Olyannak kellett volna születnem, mint a napokban emlegetett Hegedűs Dézsa, aki kitenyésztette magából a céltudatos karrierlényt. Ehhez újra kellene születnem. Vagy mint a szintén Vígszínházi Kern és Tahi, akiket szerettem. Negyven éve ugyanabban a színházban…! De eszembe jut, amit nemrég olvastam a Detroit-i Ford autógyár történetéről (idén ment csődbe.) Az öreg Ford bizalmatlan volt azokkal a remek munkásaival szemben, akik húsz évig nála maradtak: nincs bennük ambíció!, mondogatta. És másnap kirúgta őket. Mert jót akart nekik, hogy próbálják ki magukat más helyen. Én leghosszabb időt, tíz évet Miskolcon töltöttem. Volt bennem ambíció: elmentem a Vígbe. Tudnom kellett volna, hogy mi vár rám?… Igen. Tudtam? Nem. Megszívtam? Meg. Slussz. (Móricz mondatja egyik figurájával: „Pest feketére fest.” Ami azt jelenti, hogy Pest elrontja a falusi embert. Pláne az erdeit, ami én vagyok. Igen, sose tudtam megszeretni Pestet. A lakótelep – emberraktár. A falu a másik véglet – mindenki belenéz a másik fazekába, és elviselhetetlenek lesznek egymás számára a jólértesültségük miatt.)
Vetítsük át ugyanezt a női-férfi kapcsolatokra. Legtöbb időt, huszonöt évet Valival töltöttem. Évekig a se veled, se nélküled; távházasság… De ő termékenyítette meg a legjobb ötleteimet; legtöbb dühöt, indulatot… és igen, szerelmet is… s más szélsőséges érzéseket sajtolt ki belőlem. Szegény Vali, sokat kínlódott velem – és néha annyira megvadított, hogy még ma is ennek emlékeiből építem a legfeszesebb párbeszédeimet. Ő volt nekem a Holics Janka. Simonyi Mária több volt életemben, de Janka csak egy. (Mostanában végigolvastam Móricz naplóit és levelezését, legutóbb pedig a lánya, Virág visszaemlékezését, innen a példa Jankáról és Máriáról.)
Ez a kibeszélés, amit az internetes naplómban elmondok neked Barátom, megkönnyebbít. Úgy hat rám, mint a szauna a nyíregyházi Júlia fürdőben: kiizzadom magamból a mérgeket.
De már mindezekhez: karrier és egyéb hívságok… olyan közöny van bennem, mint a vadász közönye, aki utánalő a vadlibának, de már nem néz oda, hogy leesett-e.
Calvero