Bár nem vagyok a vasúti sínek
megrögzött rajongója, de, gondolom, nem vagyok vele egyedül, akit elfogott a lokálpatriotizmus, ha az éppen késő vonatra várakozva, az állomással való ismerkedés keretein belül megpillantotta a síneken a Diósgyőr feliratot. Engem ez az érzés a piliscsabai egyetemi éveim alatt fogott el először, teremtve a Pilisbe egy kis hazait.
Aki legalább velem egykorú annak még mondhat valamit a kifejezés, hogy „fúj a gyár”. Ez legalább annyira volt miskolci jellegzetesség, mint az avasi templom zenélése, a „pislogó” kocsonya, vagy éppen a vasgyári kolónia (vagy ahogy anno hívták, gyarmat) vöröstéglás házai. A megemlített kuriózumok mind egy helyre vezetnek, mégpedig a Vasgyárba. Mint, ahogy a perecesi posztomban említett szénvasút sínjei is ide futottak be. Pedig tényleg nem vagyok sínfetisiszta. Tényleg. Cikk itt.
Nézzük meg tehát a Vasgyár rövid történetét, mely rengeteg érdekességgel szolgál. Nem maradt el persze a terepbejárás sem, mely a mai állapotokat mutatja, így kézzelfogható a gyár, a városrész majd’ 150 éves történetének minden változása, az egykori európai mintából hogyan lett Miskolc- kimondható- szégyenfoltja.