Az újvidéki, Miletic utcai mészárlás
; magyar katonák agyonlőtt szerb asszonyokat visznek el az utcáról.
Az újvidéki vérengzés három napig tartott. A házunkból, a Mileticeva utcában minden lakót meggyilkoltak a magyarok, és mindezt a ház előtt tették.”
„Az egész családomat meggyilkolták a magyarok a ház előtt, ahol laktunk, éppúgy, ahogy az utca minden egyes lakóját. Miután az embereket megölték az utcán, a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták őket. Azon a napon mínusz 30 Celsius fok volt Újvidéken, és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elvitték otthonaikból, és a dunai strandon gyilkolták meg. Négyesével kellett felsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és holttestüket a jég alá dobták.”
Schosberger Pál túlélő emlékezett így a vérengzésre, amikor 1942 januárjában 3809 szerbet öltek meg a tisztogató horthysta karhatalmi alakulatok Újvidéken, Zsablyán, Csúrogon, Temerinben, Óbecsén, köztük 1844 gyermeket, nőt és öreget.
Még három év sem telt el, és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg partizánjai, valamint az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) emberei bevonultak Bácskába. Ami ezután következett, arra nincs jobb szó: a szerbek kegyetlen bosszút álltak, baltával, husánggal, késsel, golyóval, kötéllel, vadállati módon pusztították a magyart. Az ártatlan magyart. Mert aki bűnös volt, az a visszavonuló fasiszta csapatokkal addigra már elmenekült. Pontos adatok már sosem fognak rendelkezésre állni, de mintegy 30 ezer magyar esett a vérbosszú áldozatává.
Bezdan egy kis község Szerbiában, a nyugat-bácskai körzetben, Zombor járásban. Zombortól 17 km-re, északnyugatra, a Duna bal partján fekszik. Ami 1944 novemberében e faluban történt, az tökéletes lenyomata volt a szerbek bácskai bosszújának.
Apai nagyanyám, Kurel Erzsébet 1922-ben született Bezdanban. Apja szerb származású, kormányos volt a Dunán, anyja Pavosevity Júlia szintén szerbnek született. Mamámék Bezdanban, az 1354. házszám alatt laktak. A szerbeknek a magyarokkal ebben a kis faluban soha, semmiféle gondjuk sem volt. Még 1942 januárjának „hideg napjaiban” sem történt a településen semmiféle atrocitás. Aztán jött az a 69 évvel ezelőtti, véres ősz…
1944. október 19-én haladt át Bezdanon az utolsó visszavonuló honvéd alakulat, a katonák többsége kerékpáron közlekedett. Az Alsó-temető bejárata előtti téren az összes felszerelésüket rakásba dobálták, leöntötték benzinnel, majd felgyújtották. Ezután gyalogosan hagyták el a községet. Október 23-án, a közeli Kozara erdőben tartózkodó csetnikek (vagyis délszláv királypárti fegyveresek) lovas fogatokon bevonultak Bezdanba, és szálláshelyüket a községháza épületében rendezték be.
Két nappal később, kora délelőtt érkezett meg Zomborból az első, 14-15 fős partizáncsoport teherautóval. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg tagjai benyomultak a községháza udvarára, ahol mintegy 20 csetnik tartózkodott. A csetnikeket lefegyverezték, többségük az első felszólításra átállt a partizánok oldalára, aki nem, azt lefogták és Zomborba vitték. 1944. november 2. napján érte el a települést a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztály XII. Udarna brigádja, melynek parancsnoka Dušan Doronjski, politikai biztosa Milan Basta, pártszervezetének titkára pedig Nikola Kmezić volt. A beérkező első egységek a községet Monostorszeggel összekötő töltésút keleti oldalán táboroztak le. A Brigád főhadiszállását a községtől 1 kilométerre, délre fekvő téglagyárban rendezték be. Bezdan délkeleti határában, a községtől kb. 2 kilométerre feküdt a mintegy harminc lakóházból álló Isterbác település. A partizánok másnap, november 3-án reggel kezdték el összeszedni a magyarokat és a németeket a kis településen és környékén. Azt mondták nekik, hogy munkára viszik őket. Az összegyűjtött férfiakat mesterségük és nemzetiségük szerint osztották csoportokra. A mintegy 130-140 ember közül a kubikusokat, akik úgy 30-an lehettek, hazaengedték. Ezen kívül elengedtek még néhány magyart, de a németeket mind ott fogták.
Eközben Bezdanban, még a reggeli órákban kidobolta a kisbíró minden utcasarkon, hogy mindenkinek a focipályára kell mennie délután egy órára. Kivételt csak az öregek, a betegek, és a kisgyerekes anyák képeztek. A nagyanyáméknál csak a gyerekek, és a dédi volt otthon, aki ugye szerb volt. Mivel az ebéd nem készült el időben és még a tűzhelyen főtt, a mamáék nem mentek ki a focipályára, meg a felszólítás amúgy sem érintette a kisgyermekes anyákat. A nagymamám úgy mesélte, hogy a dédi nem félt a partizánoktól, valószínű azért, mert szerb volt. A házakat időközben átkutató partizánok az otthonmaradt szerbeket tényleg nem bántották, így a mamáékat sem. Mire aztán elindultak a többi ember után a pályára, azok már jöttek visszafelé. A férfiak nagy részét elvitték Zomborba. A mamáéknak azt mesélték a magyarok, hogy a focipályán összegyűlt több ezer embert körbevették a partizánok, több géppuskát is felállítottak, és ha nem érkezik arra egy orosz távírász tiszt a katonáival, mindenkit megöltek volna. A szovjet tiszt a népsokaságot látva rosszat sejtett, és leküldte az altisztjét a pályára. Az adjutánsa ordítozni kezdett a jugoszláv partizánokkal, hogy ha bántódása esik az embereknek, minden partizánt felakasztanak. Így menekült meg a bezdaniak többsége.
Nem így Isterbácon. Fél kettő tájékában kezdték el az összefogdosott embereket 10-12 fős csoportokban az erdő alá, a legelőre kísérni. Kezüket dróttal egymáshoz kötözték, majd agyonlőtték valamennyit. A partizánok egész novemberben a községben tartózkodtak, ugyanis súlyos harcok folytak a batinai hídfőben. Egyes lakóházak kertjében, pincéiben tartott kivégzésekről, eltűnt emberekről egész decemberig hallani lehetett. A legtöbb férfit a zombori úti villanymotoros malomban, valamint a főutcai Nikolaus Stein házában lőtték agyon. November 27-én, kora reggel mintegy 60 német férfit szedtek össze Koluton, és gyalog Zombor felé indultak velük a partizánok. Bezdanba érve, az Új utcán bekísérték őket Philipp Stein lakóházába. Ott egy részüket agyonlőtték, vagy leszúrták, míg másokkal úgy végeztek, hogy levetkőztették, dróttal megkötözték, majd kötelekkel agyonverték őket. Egyeseket a trágyadombba, másokat pedig egy nagyobb gödörbe temettek el. A helyzet a később Nagykanizsa felszabadításában is segédkező I. Bolgár Néphadsereg megérkezésével, és a partizánok Magyarországra átvonulásával rendeződött, 1945 januárjában. Ekkor jöhettek haza a férfiak is Zomborból.
Partizánok 1944 őszén, Bácskában. Kegyetlen bosszút álltak…
Miért írtam le ezt a történetet? Vörös Jánosné november 3-án a Kígyós-patak melletti Balla-szálláson (tanyán) volt. Délután 2 és 3 óra között arra lovagolt egy partizán, szürke lovon. „Végük van az Isterbáciaknak!” – kiáltotta úgy, hogy a szálláson mindenki meghallja. Vörös Jánosné és Csapó András mindjárt Isterbácra indultak. Az asszony a férjéért, a férfi pedig a vejéért aggódott. Az isterbáci legelő lapályos részéhez érve megdöbbentő látvány tárult eléjük. Mindenütt férfi holttestek feküdtek. Az egyik áldozat még élt, erősen hörgött. Kérte Vörös Jánosnét és Csapó Andrást, hogy segítsenek rajta. Az ott őrt álló partizánkölyök csak azt engedélyezte nekik, hogy a haldokló férfit kihúzzák a víztócsából. „Menjenek haza, majd holnap kijönnek” – mondta a fegyveres. Látva az asszony állandó zokogását, megjegyezte: „Maga még sír? Miért nem sírt akkor, amikor apámat Csúrogon kocsi lőccsel agyonverték!” Ugyanis Csúrogon, 1942 januárjában 900 szerbet, vagy szerb származásút öltek meg a magyarok. Sajnos, a csendőrökön és a honvédeken kívül tevékenyen részt vettek a vérengzésben egyes magyar falu- és környékbeliek is, akik a legkegyetlenebb módokon ölték a szerbséget, gyakran egyszerűen agyonverve az embereket. Ha nincs a „hideg napok”, talán az a fiú, és a partizánok sem lettek volna ott a mama szülőfalujában ‘44 őszén, bosszúvágytól fűtve: „Svedo kolevke” – „a bölcsőig mind kiirtani”. Ez volt azon a véres őszön a bosszúszomjas szerb partizánok jelszava. Nem ők kezdték.. Cikk itt..
Dr. Papp Attila