Miskolcon, ahol már rend van

és csökken a rezsi feszt, meg van munka bőven, szent ünnepünk másnapján eltűnt kilenc disznó.

 

Az emberek elkeseredve kérdik egymástól: hát miért, meg hogy miért éppen most, amikor közeleg az évforduló. Az agrokulturális kájefté megígérte a népnek, hogy lesz hús bőven, hol disznó, hol meg marha – abból is a szürke. Hogy lesz most itten miskolci kolbász, meg a polgármesternek ellenkocsonyája.

– Nagy a baj – mondta a hír hallatán Germusné, a sarki mindentudó nemzeti trafikos, s még hozzátette: – Betette a lábát a nemzetköziség a mutyiba.

Mert ha egy bolt nemzeti, akkor, ugye, az magyar, és ha magyar, akkor ott a munkást, meg a szimfóniát, meg a fecskét, a nemzeti dohányipar remekeit kellene árulni, nem pedig azokét – mint ahogy azt szeretett vezérünk is megmondta –, akik az utóbbi időben állandóan keresztbe feküsznek a magyar nép boldogulásának útján.

Na, kérem ez a baj ezzel a polgármesteri kájeftével is. Mert azt ugyebár, hogy a sámánszerű főépítészünk, meg a polgármesterünk összehajolt s egymást termékenyítve meg gondolatilag, úgy döntöttek, hogy legyen Miskolcnak magyar szürke gulyája, meg mangalica kondája, úgy voltunk vele, hogy legyen, ha ez a bogaruk. De az, hogy hagyják, hogy a miskolciakat megfosszák attól, hogy belekóstolhassanak milyen a mélyen magyar és nemzeti vendéglátás alapját képező mangalica, meg szürke marha húsának páratlan zamat világa erre már a miskolci ember, Szirmától Diósgyőrig, összeráncolja homlokát, s kérdőn felvonja szemöldökét: miért, illetve nekünk miért nem?
Ekkorra már Germusnét körülvette a miskolciak nagy ünnepváró csődülete. Tapintható volt a levegőben a szíveknek összedobbanása.

– Mondd meg nekünk, hol van az igazság! – hallatszott mindenfelől. Germusné megérezte a kor üzenetét, s tudta már nem hallgathat tovább.

– Tudjátok hát meg, mi lett a polgármester disznóival! – szólt, majd fellépett a közben megérkezett hokedlire.

– A helyzet nem egyszerű – mondta, majd jelentőségteljesen szétnézett. – Abból kell kiindulnunk, amit polgármesterünk már oly sokszor mondott nekünk, hogy Miskolcon rend van, meg biztonság.

– De akkor mi történt? – kiáltott közbe egy kétségbeesett ember.

– Hát, vegyük sorra a lehetőségeket – mondta Germusné. – Az őrző-védő szolgálat embere, közismert nevén miskolci közterület felügyeleti alkalmazott, alapítva polgármester által, megbódulva a reá bízott feladat nagyságától, elszunnyadott hajnaltájt, s vele tartott két hű ebe is. A kilenc süldőből az egyik, nevezzük a híres tv sorozat alapján egyszerűen Malackának, ráébredt: itt a vissza nem térő alkalom, hogy megismerjék a szabadulás felemelő élményét. Két lábra állt, majd mellső végtagjaival átnyúlva a karám ajtaja fölött, a disznó tudvalevőleg nagyon intelligens állat, elhúzta a reteszt. Füttyentett cellatársainak, s malacsorban, hangot nem hallatva, elindultak a közeli erdő felé. Ma már szabadok és a makk nem csak álmukban jelenik meg.

Persze lehet, hogy a történet nem ilyen szép. Előre kitervelt merénylet történt. Néhány városlakó, akiket én nem szeretnék megnevezni, már hosszú ideje készült a polgármesteri hungarikumok elrablására. Nemzetietlen megfontolásból nyugati mintájú teherautóval törtek rá Bedegvölgy krizántém lelkű lakóira. Az éjjeliőrt kivégezték kutyáival együtt, a süldőket pedig felhajigálták a platóra. Hogy a környék lakói fel ne ébredjenek, mindegyik disznónak befogták a száját. A nyomozás folyamatban van.

Élnek közöttünk olyan emberek is, akik meg azt gondolják, hogy nem is őrizte senki a polgármester disznóit, meg marháit. Így aztán szerencsétlen állatok nem is éltek biztonságban nálunk. Mások tudni vélik, hogy a polgármester azonnal válságstábot hívott össze annak érdekében, hogy megnyugtassák a megmaradt állatokat és bejelentsék, hogy városi rendvédelmi ezred alakul, így aztán bátran lebonthatják az állatok a karámokat, az emberek a kerítéseiket, általánossá válik a rend minálunk. Lelkeske, a turizmus csinos helyi megjelenési formája pedig azonnal bejelentette, hogy a Holding buszos kirándulásokat szervez határontúli rendetlen városokba azzal a céllal, hogy soha ne felejtsük el, honnan hová tartunk.

Mindezt hallva egy ember a 14. sorból óvatosan felemelte kezét.

– Tessék, csak tessék! – mondta Germusné. – Ebben a városban nincs titok, kérem!

– Én csak azt szeretném mondani, hogy azt hallottam, régen a rendszerváltozás előtt, Így a szilveszter előtti napokban meglehetősen sok borjú, malacka, meg süldő pusztult a téeszcsékben, meg az állami gazdaságokban. Ez olyan visszatérő járvány volt. A hullákat persze nem látta senki. Állítólag rendelésre jött a járvány. Arra gondoltam, ugye, hogy valaki rendelt, a járvány meg jött.

Germusné ekkor hírtelen felemelte hangját és félbeszakította a kisembert.

– Kérem, üljön le!

Aztán felismerve azt, hogy nincsenek székek, pontosított:

– Vagyis álljon le, nálunk ilyen nem fordulhat elő!

Sietve lelépett a hokedliről és bement nemzeti dohányboltjába.

(A szerző miskolci önkormányzati képviselő, az MSZP-frakció tagja)