A magyar ellenzék
nem az összegfogás hiánya miatt veszítette el a 2014-es parlamenti választásokat. Az Orbán kormány ellenfelei olyannyira a kicsinyes és szövevényes „Összefogás szappanoperára” koncentrálták reményeiket, hogy közben szem elől tévesztették a lényeget: az elmúlt négy év után az ellenzéki pártok legalább egyikének, de minimum összességének a biztos szavazók kormányváltó többségét meg kellett volna hódítania. Ettől fényévekre vannak, és ez nem véletlen. A kormánypártoktól elforduló szavazóknak ezekre a lejáratódott személyekre és mondanivalókra nincs szüksége. Nem ezekre van szüksége. Érdemes megnézni: miért?
A liberálisok bukása Magyarországon
A nemzetközi összehasonlításban is karakteres magyar politikai és társadalmi mozgások miatt az utóbbi években sokan teszik fel maguknak a kérdést, vajon miből adódnak a sajátos magyar fejlemények? Van-e magyar excepcionalizmus? Az elmúlt hónapokban több volt liberális politikus és szakértő (Tölgyessy Péter, Kis János, Kőszeg Ferenc, Mihályi Péter) jelentette meg rendszerváltástól máig tartó visszaemlékezését és abból adódó helyzetértékelését. Ezek közül kitűnik Magyar Bálint és Pető Ivánnal közösen írt SzDSz története, illetve a szintén Magyar Bálint által szerkesztett Magyar Polip című kötet, amely a 2010 utáni politikai változások elemzéséhez visszatekint a megelőző évtizedekre is. Kitűnik elsősorban azért, mert a politikai mezőn túllépve tág szociológiai eszközkészletet felvonultatva mutatja be a demokratikus intézményrendszer és működés rendszerváltás kori kiteljesedését, későbbi visszásságait, majd visszaszorulását.
Magyar Bálint megközelítésének kiemelkedő érdeme, hogy önkritikus, nem igyekszik az egykori liberális politikai erő harmadik köztársaságban játszott szerepét hibátlannak beállítani, a meg nem értett, tiszta és tévedhetetlen váteszek mítoszát fenntartani. Sőt, tulajdonképpen Magyar narratívájának központi dilemmája a liberális párt és a tágabb társadalom értékrendszere között feszülő ellentmondás. Kemény közvélemény kutatási adatok sorára támaszkodva mutatja be, hogy a harmadik Magyar Köztársaság választópolgárainak csupán harmada-negyede vallott politikai értelemben a liberális demokrácia alapértékeivel valamennyire kompatibilis nézeteket, volt részese annak a racionális, közügyeket figyelő és értő, argumentációra épülő versengő politikai kultúrának, amely demokratikus közösségek fenntarthatóságához szükségeltetik. Ennek a kevéssé ismert ténynek persze nem kellene meglepetést okoznia, hiszen ötven év szovjet típusú diktatúrája, a Holokauszt és a Horthy rendszer autokratikus világa nem jelenthetett iskolát a Harmadik Köztársaság szavazókorú generációinak. A magyar társadalom európai összehasonításban drámain alacsony idegen nyelv ismerete, ténylegesen nyelvi elszigeteltsége nem tette lehetővé a globalizáció kínálta gyors demokratikus akkulturációt sem. Ennél meglepőbb, hogy a liberális politikai erő mennyire kevéssé kezelte ezt a tényt kiindulópontnak a körülötte lévő társadalomhoz fűződő viszonyában. Logikusan végiggondolva egész politikai létezésének a demokratikus értékrend szélesítésére kellett volna fókuszálnia. A kérdés olyannyira egyértelműen jelentkezett, hogy az SzDSz korai, tömegpárti időszakában – ahogy arra Magyar több helyen is utal – még a párt meghatározó magja és a „borzalmas tagság” között is olyan mértékű értékrendbeli különbségek voltak, amely megakadályozta például még a pártéleten túlmutató összetartozás érzés kibontakozását is. A visszaemlékezések alapján világosan láthatjuk, hogy a magyar liberalizmus legújabb kori története tulajdonképpen egyfajta kényszerpálya, egyre szűkülő mozgásterű lavírozás a szocialista szavazókhoz köthető poszt-kádári nihilizmus, relativizmus Szküllája és a múltorientált nemzeti-keresztény értékvilág Karübdisze között.
Magyar és egykori párttársai visszaemlékezéseit olvasva a korszakot közvetlenül át nem élő külső szemlélő számára magától adódik a kérdés: miért nem állította politikai stratégiája középpontjába a társadalmi értékrendszer kérdését a liberális erő, ha ennyire világos volt számára, hogy mind saját politikai érvényesülése, mind pedig a harmadik köztársaság sikere ettől függ majd? Márpedig világosan kirajzolódik, hogy tisztában volt ezzel a kihívással mind a liberális politikai párt vezetése, mind pedig annak értelmiségi holdudvara. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy a Magyar Polip könyv társszerzői érzékletesen mutatják be írásaikban, hogy a 2010 utáni fejlemények kvantitatív ugrást jelenthettek ugyan, ám kevés kivételes aspektustól eltekintve meg volt az előképük a Harmadik Köztársaság két évtizedében. A klánharcok, a klientalizmus, a korrupció, a múlt takargatása, a rejtett pártfinanszírozás, a populizmus mind-mind egyre erősödően jelen voltak a rendszerváltás után mindvégig. Még Kis János is elismeri írásában, hogy a Fidesz ellenoldalának felelőssége van ebben.
A demokráciához középosztály kell
Ismert, több oldalról feltárt tény, hogy a demokrácia működtetéséhez erős középosztály szükségeltetik. Az ő értékrendszerük, tudásuk és társadalmi helyzetük meghatározó jelentőségű a demokratikus működési mechanizmusok fenntarthatósága szempontjából. Tudjuk ezt az amerikai politológiai irodalomból Barrington Moore-tól, a skandináv modell teoretikusaitól, mindenek előtt Gøsta Esping-Andersentől, de sok más forrásból is, kinek-kinek egyéni ízlése szerint. Tudta ezt kezdetektől fogva az SzDSz is, amely liberális pártként tudatos volt a középosztályi érdekek és értékek képviseletében, kezdetekben sajátjaként használva a németesebb polgári jelzőt. (A középosztály kifejezés marxi mellékzöngéitől és leleplezően kirekesztő komplementer halmazától idegenkedett. Az osztályok problematikája a liberális mag marxiánus gyökereitől való leváláskor szublimálódott, és a magyar közbeszédbe is csak manapság tapasztalhatjuk come back-jét.)
Kérdés, hogy mi tesz valakit középosztálybelivé? Gøsta Esping-Andersen szerint a lényegi tényezők a vagyon és a tudás. Az anyagi függetlenség (nem a kiemelkedő gazdagság!) teszi lehetővé, hogy a demokrácia polgárja ki merjen állni szuverén véleményét vállalva gazdasági és politikai hatalmasságokkal szemben. Szintén az anyagi függetlenség védi meg attól, hogy klientúra hálózatokba kényszerüljön megélhetése védelmében. A társadalmilag releváns, a közviták megértéséhez szükséges tudás (nem a magas kultúra!) pedig azért nélkülözhetetlen attribútum, mert a társadalmi komplexitás (technológia, globalizáció, jogrendszer) jelen szintje meglehetősen magas képzettséget feltételez ahhoz, hogy a választópolgár ne váljon szimplicista politikai narratívák és identitások foglyává. A középosztályosodás kérdése tehát az anyagi függetlenedés és a tudás kérdéseire operacionalizálható. Világosan következő felvetés, hogy meg volt-e Magyarországon a demokrácia működtetéséhez és fenntartásához szükséges anyagilag független és tanult középosztály? Megbízható adataink vannak mindkét tekintetben. Másfél-két évtizeddel a rendszerváltás után a magyar családok anyagi biztonsága nemzetközi viszonylatban harmatgyenge volt. Ismert adat, hogy nagyjából négyötödük számára egy nagyobb egyszeri tétel kifizetése megoldhatatlan gondot jelentett volna, egy másfél évet kitevő munkanélküliségi periódus áthidalására pedig nem volt meg a nem ingatlan jellegű megtakarításuk. Ami pedig a képzettséget illeti, a 2005-ös mikrocenzus adatai szerint magyar népesség több mint fele még mindig érettségit nem adó középfokú (16,9%), vagy annál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezett. A népességnek csupán 25,2 százaléka rendelkezett érettségivel, 11,7 százaléka pedig diplomával Természetesen badarság lenne azt állítani, hogy a képzettség determinisztikus kapcsolatban áll a tudással, ám a magyar oktatási rendszert ismervén valószínűsíthetjük, hogy még a felsőfokú végzettségűek nagy részénél is hiányzik a fenti értelemben vett, a társadalmi viták követéséhez szükséges tudás. A két attribútum együttes fennállása, metszete, azaz az effektív középosztály könnyen lehet, hogy a magyar társadalomnak csupán egyszámjegyű része. Ennek bizonyítására számtalan egyéb adat is citálható volna, bár ez a felismerés ma már meglehetősen elfogadott.
A középosztály drámai hiánya rövid úton teret ad a populizmusnak, a klientalizmusnak, sőt, a szimplicista világmagyarázatokon és az ethnicizált politikai identitásokon keresztül a szélsőséges ideológiák térnyerésének is.
Amennyiben elfogadjuk, hogy a magyar középosztály mindvégig gyenge volt a rendszerváltás utáni Magyarországon, logikusan adódik a kérdés, hogy szükségszerű volt-e ez? Határozott véleményem, hogy nem. Esping-Andersen, a skandináv modell vezető teoretikusa szerint tévedésben van az, aki a piacoktól várja a középosztály erősödését. Szerinte csakis az állam képes olyan mértékű mobilitást teremteni a szegényebb rétegek számára, amely folyamatos beáramlást jelent a középosztályba. A neoliberális gazdasági rend hetvenes évektől tartó térnyerése nyomán szilárd empirikus bizonyítékunk van az Egyesült Államokból, az Egyesült Királyságból, Oroszországból és számos más országból arra, hogy a piacok térnyerése társadalmi polarizációhoz és a középosztály rohamos gyengüléséhez vezetett.
Hogyan lett az SzDSz-ből neoliberális párt?
Az SzDSz a rendszerváltás hajnalán liberális pártként definiálta magát. Ahogy az a Magyar-Pető féle SzDSz történetből és más visszaemlékezésekből is kitűnik, ez nem volt szükségszerű. A kezdő párt magja kétfelé húzott, és reálisan szóba került a Szociáldemokrata Internacionáléhoz való csatlakozás is. Hogy a döntés nem ebbe az irányba történt, annak egyik oka praktikus. A szociáldemokrata pozíció a politikai palettán foglalt volt, és – szemben mondjuk Csehországgal – nem volt lehetőség újonnan alakított szocdem formáció útra indítására. Az SzDSz tehát részben pontosan ugyanolyan taktikai megfontolások alapján lett liberális, mint ahogy a Fidesz nem maradt az, hanem átlépett az üresedő konzervatív térfélre. A másik ok az volt, hogy a programíráskor a párt határozottan liberális meggyőződésű közgazdászai (mindenekelőtt Bauer Tamás, Tardos Márton, Köllő János és Kertesi Gábor) markánsabban és szakmailag erőteljesebben érvényesítették világnézetüket, mint a szociálisan érzékenyebb szárny (a visszaemlékezések szerint Havas Gábor, Solt Ottilia, Szalai Júlia és Kőszeg Ferenc tartoztak ide). A Rendszerváltás Programja tehát vízválasztót jelentett, és egyértelművé tette a párt identitását: a nyilvánvaló liberális politikai és kulturális krédó liberális gazdaságfilozófiával párosult.
Az előzmények ismeretében nem kellett ennek feltétlenül így történnie. Az SzDSz ősforrása ismert módon a marxiánus Lukács-iskola volt. Ennek fiatalabb nemzedéke ugyan szakított a marxi keretrendszerrel, ám még ennek sem kellett volna szükségszerűen liberális gazdaságfilozófiához vezetnie, hiszen ahogy azt Perry Anderson részletekbe menően bemutatja, a lukácsi tanítások beleilleszkedtek a huszadik századi nyugati marxizmusnak abba a széles vonulatába, amely a politikai gazdaságtan helyett az ontológiát, a morált és az esztétikát választotta tárgyául. Azaz a Lukács-óvoda paulusi fordulatából még nem következett volna liberális gazdasági reorientáció. Az sokkal inkább a „reformközgazdászok” szocializációjából következett, akik erősen balos indulásuk után az osztrák iskola és a monetarizmus irodalmában leltek ráeszmélésszerű elméleti fogódzót a tervutasításos, állami tulajdonú rendszer kritikájához. Sajnálatos módon Hayek és Friedman egyébként kiváló szocializmus kritikájának inkoherens túlfeszítése, applikációja a nyugati jóléti társadalmakra a libertariánus gazdaságfilozófiai utópiájával determinálta a szovjet rendszert felváltó gazdasági berendezkedés kiépítését Magyarországon és másutt. A reformközgazdászok jelző nélküli, generikus kapitalizmust tételeztek, teljességgel zártak voltak a skandináv, az angolszász, a rajnai kapitalizmus, a távol-keleti fejlesztő állam modelljeinek megvizsgálására abból a szempontból, hogy ezek közül melyik lett volna legadekvátabb a forráshiányos Kelet-Európában? Többségük mind a mai napig nem nyílt meg ezekre a vitákra, görcsösen ragaszkodik a homogén kapitalizmus fogalomhoz, amely hatékonyan de értelmetlenül szembeállítható a nyilvánvalóan bukott „szocializmussal”. Elzárkózásukat csak erősítette, hogy politikai riválisaik tényleg csupa hagymázas, múltba révedő, „kertmagyarországos” alternatívával támadták őket, szakmailag magas színvonalon a „kapitalizmus válfajai” megközelítést gyakorlatilag senki nem képviselte annak idején. Márpedig ennek a kutatási programnak ma már tengernyi irodalma van vezető egyetemek elismert szerzőinek tollából, a kapitalizmus modellek társadalmi outputjai közötti különbségek pedig olyan hatalmasak, hogy bőségesen beárnyékolják a hagyományos kommunizmus-kapitalizmus dichotómiát. Sajnálatos módon a liberális magyar közgazdászok elterjesztették a demokratikus körülmények közé lépő egykori demokratikus ellenzék holdudvarában Hayek és Friedman azon közismert, de téves nézeteit is, mely szerint a jelző nélküli ’piacgazdaság’, azaz a szabadversenyes kapitalizmus lenne a ’demokrácia’ garanciája. Az SzDSz-t támogató szélesebb körök ezt a leegyszerűsítő értelmezést soha nem osztották, és ez a párt Kóka Jánosban kulminálódó folyamatos jobbratolódásával egyenlő dinamikával olvasztotta le annak támogatottságát. Erre reakcióként megkapták az „etatista”, „paternalista”, „demagóg”, „populista” és „államfüggő’ és ’poszt-Kádárista’ jelzőket, ami szintén nem segített a párt vonzerejének növelésében. Sajnos Magyar Bálint, Kőszeg Ferenc és Kis János visszatekintő írásai ezt a megközelítést tükrözik: teljességgel homogén kapitalizmus fogalommal dolgoznak, semmilyen szinten nem reflektálnak arra a problematikára, hogy egy merőben más típusú kapitalizmus hogyan hatott volna a Harmadik Köztársaság társadalmi viszonyaira, értékbeállítódásaira, szavazói mozgásaira. Még Tölgyessy Péter is csak annyiban mutatkozik nyitottabbnak írásában, hogy a régió többi országához képest vizsgálja a magyar társadalmi és gazdasági viszonyokat, de globális összehasonlításra, modell mélységű elemzésre ő sem vállalkozik, és ez megakadályozza a tőle megszokott mélyebbre ható elemzésben.
Hogyan lett a Magyar Szocialista Pártból is neoliberális párt?
Fontos adalék a történet teljességéhez, hogy a liberálisok szenior koalíciós partnere, a Magyar Szocialista Párt a nyolcvanasa évektől indulóan megdöbbentően ideológiamentessé, pragmatikussá, opportunistává vált, ami a rendszerváltás után teljesedett ki. Elemzéseinkben el kell tudjuk fogadni, hogy egy politikai szervezet neve mint egyfajta franchise működik, de annak tényleges szakpolitikái és társadalompolitikája erőteljesen elválhat a névből és a retorikából adóan elvárt tartalomtól. Ellenoldali példával élve: a Fidesz érvelhet a magyar nemzet egészének nevében, ha közben adópolitikája hetvennégy százalékban a jövedelemmel rendelkezők felső húsz százalékának kedvez. Ugyanez a helyzet a szocialistákkal. Bár a Fidesz nyelvpolitikai pozícionálását paradox módón interiorizálta az úgynevezett „balliberális” oldal, ennek a jelzőnek soha nem volt valódi értelme. Egyrészről a liberális politikai áramlat sui generis nem baloldali. (A magát baloldali liberálisnak gondoló valójában szociáldemokrata, csak nem tudja, vagy nem szereti ennek nevezni magát. Ez Magyarországon igen széles körben elterjedt téves önazonosság, főleg a kelet-európai értelmiség körében, melynek pendantja nyugaton egyértelműen balos túlsúlyú. Ez négy évtized szovjet típusú diktatúrája után is csak egy ideig érthető.) Másrészről pedig a jelzőt alkotó másik entitás, a Szocialista Párt a rendszerváltás után nem képviselt igazán baloldali politikát, a big picture stratégiai irányvonalának meghatározását átengedte liberális partnerének. Nem alakított ki Magyarországról a Fidesz múltorientált nemzetképével szemben jövőorientált szociáldemokrata reményeket, víziót, életvilágot, intézményrendszert, kultuszokat, hősöket, narratívát, nyelvpolitikai mezőt, hanem átvette a liberálisokét, amely azonban maga is folyamatosan visszaszorulóban volt. Meghatározó szociáldemokrata háttérértelmisége és véleményformálói nem voltak, a párt prominens támogatói alapvetően az államból kiábrándult, posztszocialista relativizmusukkal összemosódtak a koalíciós partner liberális háttérbázisával. A két tábor között nagy volt az átjárás, a viták Magyar által is demonstráltan alapvetően taktikai szintűek voltak. Mindez aztán lecsapódott abban is, ahogy azt később adatokkal is megkíséreljük igazolni, hogy a szocialistáknak sem erejük, sem igazi késztetésük nem volt működőképes állami alrendszereket kikényszeríteni, hiszen nyolcvanas évekbeli reszocializációjuknál fogva nem is igazán hittek ebben. Akárhányszor megpróbáltak egyes kevésbé kiábrándult szocialista politikusok renyhe kísérletet tenni baloldali lépések érvényesítésére, azt a liberálisok közgazdászai, illetve a szocialista párt kvázi liberális gazdaságpolitikusai azonnal „populizmusnak” címkézték és megtorpedózták. Árulkodó, hogy Békesi László és Bokros Lajos egykori szocialista pénzügyminiszterek ma már liberális és konzervatív színekben politizálnak, Gyurcsány Ferenc egykori szocialista miniszterelnök és pártelnök pedig önmaga által is liberális-konzervatívnak nevezett politikai formációt vezet. A Lehet Más a Politika színrelépéséig az érdemi baloldalnak nem volt parlamenti képviselete a Harmadik Köztársaságban, és minden valószínűség szerint ez a jelenség is csak kérészéletű lesz majd, mivel permanens identitásválságukkal küzdve ők sem voltak képesek a társadalom széles rétegei számára elfogadható, koherens baloldali narratívát megjeleníteni. Egyáltalán nem meggyőző Kis János, amikor a jobboldal Horthy nosztalgiájával a Szocialista Párt Kádár-nosztalgiáját párosítja, ebben találva meg a Harmadik Köztársaság bukásának okát. A Kádár rendszer köztudottan egypártrendszerű diktatúra volt, államosított vagyonnal, tervgazdasággal, a pozitív oldalon pedig a magyar társadalomban sem előtte sem utána nem tapasztalt társadalmi egyenlőséggel. Ezek közül a meghatározó elemek közül a Magyar Szocialista Párt vezetői egyetlen egyet nem vallottak magukénak. A bizonytalankodó Antall kormány helyett a privatizáció élharcosává a Horn kormány vált, a megszorításra épülő stabilizációk sorát Békesi, Bokros és Oszkó pénzügyminiszterek fémjelezték, a társadalmi nyomor pedig óriásivá nőtt. Amennyiben pedig Kis János a széles körben elterjedt kliséknek helyt adva a klientalizmust vagy a kiskapuzást tartja a Kádár korszak meghatározó jellemzőjének, ezt a tézist a megelőző magyar történelmi korszakok (és világszerte hasonlóan fejletlen más államok) társadalomtörténetének fókuszba vonásával maga is cáfolhatja. Ezek hosszabb és szélesebb folyamatok, mint hogy megszokott és felszínes módon kádári örökségnek nevezzük őket. A magyar szocialisták rendszerváltás utáni gazdaság és társadalomfilozófiája olyannyira liberális befolyás alá került, a párt háttérértelmiségének baloldalisága olyannyira kérdéses volt, hogy a közvélemény józanabb része sem volt képes a két párt között éles határvonalat húzni: többek között ezért is honosodott meg a „balliberális” misnomer.
A baloldal önsorsrontó gyengesége a huszadik századi magyar történelemben
A Kis János által javasolt hosszú távú történelmi visszatekintés viszont igencsak indokolt, ha a mai problémáink gyökerét keressük. A baloldali politika gyengeségének a huszadik századi Magyarországon hosszú és többszörösen végzetes előtörténete van, melynek rövid végigpörgetése nagyban segíthet minket a mai fejlemények megértésében. Ahogy azt Ungváry Krisztián részletes és inspiráló Horthy-könyvébenleszögezi, a kommunista mozgalom a Tanácsköztársasággal tette magát hosszú-hosszú évtizedekre vállalhatatlanná, a szociáldemokraták pedig a két világháború között a Bethlen-Peyer Paktummal szorították magukat úgy minimális mozgásteret meghagyó karanténba úgy, hogy közben még legitimálták is az általuk mélyen egyenlőtlennek és igazságtalannak rendszert, melyet kulturálisan és politikailag elleneztek.
A Horthy rendszer társadalmi egyenlőtlenségei elképesztőek voltak. A társadalom alsó 80%-a csupán a javak 40%-át birtokolta. 65-80% létminimumon vagy alatta élt. 1920 és 1930 között a határon túli magyarok hatalmas arányú bevándorlása mellett is 70 000 fő nettó (!) kivándorlás volt az országból. Sem minimálbér, sem maximált munkaóra nem volt. A munkanélküli segély bevezetését a kormány arra való hivatkozással utasította el, hogy az „elkényelmesítené a munkavállalókat”. Sajátos módon a társadalmi egyenlőtlenségek a huszadik században a fent említett okokból rendkívül gyenge baloldali narratíva hiányában ethnicizálódtak. Ahogy azt Ungváry kiemeli, Magyarországon az európai országokhoz képest jelentősen nagyobb volt a zsidóság aránya, amely a kapitalista fejlődés fellegvárának számító Budapesten a népesség ötödét is meghaladta. Ennél is nagyobb arányban, sok esetben erős többségben vettek részt zsidó származásúak a különböző modernitáshoz és kapitalizmushoz kötődő szakmákban (jogász, orvos, egyetemi tanár, vállalati tisztségviselő, kereskedelmi alkalmazott, bankár, vállalattulajdonos, stb.). A baloldali, osztályalapú társadalomkritika hiányában a rendkívüli társadalmi feszültségek „zsidó”-„magyar” ellentétként artikulálódtak a meghatározó politikai mozgalmak (kereszténynemzeti, nyilas, sőt, népi) politikai mozgósításában. Egyre fokozódó diszkriminációjával pedig ez a narratíva elvezetett a Soáh tragédiájához…
A magyarországi baloldalt azonban a szovjet rendszer sem kímélte. Legkiemelkedőbb személyiségeit kivégezte, elhallgattatta, külföldre száműzte. A Kádár rendszer baloldali rezsimként a megelőző korszakokhoz képest radikálisan több esélyt teremtett a mobilitásra, ezt azonban egy zsákutcás iparosítás keretein belül tette. Kiépített egy, a nyugatihoz mérhető jóléti államot, amely egyenlőséget és széles kispolgári egzisztenciát teremtett, és emiatt széles támogatottságot élvezett. Mindez azonban elnyomáson alapult, amely a rendszerváltás szavazati arányai által bizonyítottan elutasítást váltott ki a társadalom nagy többségéből, és ezért ismételten generációkra előre delegitimált minden baloldali gondolatot. (Kelet-Európa szerte ez a helyzet. A baloldali társadalomfilozófia negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig nem tért magához a szovjet elnyomás okozta sokkból. Tanulságos az összevetés Dél-Amerikával, ahol az amerikai presszió hatására egy teljes kontinens vált szilárdan baloldalivá.) A demokratikus ellenzék ezzel a diktatúrával vette fel a harcot annak kései korszakában.
A kádári jóléti állam Kornai János vélekedésével szemben – melyet Kis János is oszt – egyáltalán nem volt koraszülött. A rendszerváltás környékén ugyanis Magyarország a nyugati államoknál jóval kevesebbet költött jóléti kiadásokra. A magyar szociálpolitikai kiadás ez idő tájt nemzetközi összehasonlításban átlag alattinak volt mondható, a magyar igényekhez (megugró munkanélküliség, elöregedett, beteg társadalom) képest pedig kifejezetten alacsonynak. 1990-ben Magyarország jóléti kiadásokra a GDP 18,4%-át költötte, az NSZK 22,7%, Olaszország 23,4%, Ausztria 24,8%, Hollandia 28,5%, Svédország 35,9%. Közkeletű liberális vélekedéssel szemben a magyar társadalom nem azt várta a rendszerváltástól, hogy ne kelljen adót fizetnie, de az állami gyámkodás maradjon fenn. A magyarok többsége a kádári jóléti államot a nyugatihoz hasonlóan civilizációs vívmányként élte meg, és alapnak vette, hogy az a rendszerváltás után is fennmarad majd, az új politikai elit kiépíti azt az adórendszert, mellyel az finanszírozhatóvá lesz. Teljességgel a sehol meg nem valósult hayeki utópia befolyása alá kellett kerülnie az egykori demokratikus ellenzéknek ahhoz, hogy közhelyként elfogadja, hogy egy nyomorgó országban a nyugat-európaihoz mérhető szociálpolitika nélkül elképzelhető lesz a politikai átmenet és a középosztályi demokrácia kiépítése, a liberális értékrendszer és világértelmezés elterjedése.
A „balliberálisnak” nevezett politikai koalíció a társadalom elvárásai helyett jobboldali kormányzást folytatott. Az egykori KISZ és minisztériumi elitből kinőtt szocialista pártvezetés átengedte a társadalomfilozófiai iránymutatást a szabaddemokraták értelmiségi holdudvarának, ahol pedig már tárgyalt módon a liberális politikai és kulturális vízió minden kétely nélkül a liberális gazdaságfilozófiával fonódott össze. Az 1990 és 2010 közötti korszakból 10-12 éven át ez a koalíció volt kormányon Magyarországon. Az Antall-Boross kormány a rendszerváltás intézményi konszolidációjára koncentrált, gazdaság és társadalompolitikája tele volt ellentmondásokkal, és nem hagyott maradandó nyomot. Az első Orbán kormány (1998-2002) pedig nem mutatott jelentős kilengést a „balliberális” kormányzás hosszú távú ívéhez képest.
A neoliberális kormányzás csődje a rendszerváltás utáni Magyarországon
Mennyiben mondható el, hogy Magyarországon liberális, azaz dominánsan a piacra és nem az államra építő gazdasági viszonyok épültek ki a harmadik köztársaság évtizedeiben? Ez a kérdés kulcsfontosságú, mivel liberális oldalon igen gyakran homlokegyenest az ellentétes nézet fogalmazódik meg: a bekövetkező társadalmi válság okát abban vélik megtalálni az elemzők, hogy nem sikerült megszabadulni az államszocialista örökségtől, az etatizmustól, nem épült ki a piaci verseny. Ebben kérdésben csakis empirikus tények dönthetnek. Induljunk ki a legszélesebb adatokból. Ma Magyarországon a KSH elhíresült rémisztő adatai szerint négymillió ember él létminimumon avagy az alatt, azaz fizikai nélkülözésben. Ez a tömeg nem írható a Fidesz 2010 utáni kormányzásának számlájára annak ellenére sem, hogy az az amúgy is szűkös állami transzfereket még extrémebb módon visszanyírta. Nyugat-Európában ilyen rétegek gyakorlatilag nem léteznek. Aki ma Magyarországon átlagos jövedelmű, azaz alulról a hetedik jövedelmi tized (decilis) környékén él, az vásárlóerő paritáson is a nyugati országok alsó két tizedének életszínvonalán találja magát. Az alacsonynak mért kelet-európai társadalmi egyenlőtlenségek (Gini koefficiens) önáltató módon eltakarják azt a tényt, hogy egészen más Bulgária szintjén egyenlően nyomorban élni, mint Dánia szintjén egyenlően gazdagságban. Ismert módon az extrém szegénység kiemelkedő egyénektől eltekintve megakadályozza széles néptömegek mobilitását. A fizikailag deprivált háztartásokból csak elvétve van esély a középosztályba emelkedésre. Ennek a hatásnak az enyhítésére hivatott a szociálpolitika. Ezt az alrendszert azonban a rendszerváltás utáni kormányok maradékelvű, periferiális területként kezelték. Ennek eredményeképpen jöhetett létre az a helyzet, melyet Ferge Zsuzsa perverz újraelosztásnak nevez: ahogy azt Mózer Péter számításokkal is igazolta, a magyar szociálpolitikai rendszer alulról oszt felfelé! A döntéshozók által diszfunkcionálissá tett állami rendszer tehát erősíti a társadalmi polarizációt, a felemelkedéshez az egyének a piaci rendszerre utalódnak. Ez akkor is liberális gazdasági modell, ha formálisan létezik is állami szociálpolitika. A szociálpolitikai ráfordításaink a GDP arányában a szociálliberális kormányzás végére már a hírhedten alacsony déli uniós tagállamok szintje alá süllyedtek, és az egész keleti régióval egyetemben sereghajtókká tettek minket az EU-ban. Vásárlóerő paritáson ez fejenként €3478-at jelent évente, nyugat-európai jóléti államokban ez a duplájától a triplájáig terjed. Nem igaz tehát az ismert ellenvetés, hogy az alacsony béreket magasabb szociális transzferek kompenzálják. A hajléktalan ellátás és a fedél nélküliek lakáshoz jutása mindvégig megoldatlan maradt. A 18-35 éves fiatalok 47 százaléka szüleivel kénytelen élni, 75 százalékuk képtelen megtakarítani, akik pedig képesek, azoknak átlag havi megtakarítása 9529 forint, melyből önálló jövő megalapozására nem telik.
Ugyanez a helyzet az oktatáspolitikával. Radó Péter kutatásaiból tudjuk, hogy az alapiskolát végzett magyar diákok eredményeit 72 (!) százalékban határozza meg, hogy az ország melyik részén jártak iskolába, miközben ugyanez a szám Finnországban mindösszesen 9 százalék. Más mutatókkal is be lehetne mutatni, hogy a magyar oktatási rendszer tehát kiemelkedően hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődéséhez. Ismét csak: a döntéshozók által diszfunkcionálissá tett állami oktatási alrendszer erősíti a piaci polarizációt! Ha az eleve gazdagabb szülők gyerekei jobb oktatást kapnak, a szegényebbeké rosszabbat, akkor a társadalmi különbségek piaci alapú szélesedésére rásegítő oktatási alrendszer liberális jellegű még akkor is, ha nem történt meg az oktatási rendszer formális privatizációja.
A foglalkoztatás politika a rendszerváltás utáni stabilizálódás óta nem tud eredményt elérni a foglalkoztatás növelésében. De ezen ne csodálkozzunk! Munkaerő piaci politikákra 2007-ben a GDP alig több mint fél százalékát költöttük, a régi tagállamok több mint másfél százalékot, Belgium konkrétan három százalékot! A „balliberális” oldal alapvetően piaci folyamatoktól, ezen belül is a külföldi működő tőke beruházásoktól várta ugyanis a foglalkoztatás bővülését. Míg az Európai Unió Foglalkoztatási Stratégiája szerint az egyének tudásába való befektetéssel lehet foglalkoztathatóvá tenni széles rétegeket, és ezen keresztül GDP bővülést elérni, addig a magyar „balliberális” filozófia ezzel szembemenve megdöbbentő módon a GDP bővülésétől várt új foglalkoztatást. Ez azzal analóg, mintha a jóllakottság okozná az evést.
Megdöbbentő módon míg a nyugati szocdemek, de még Obama elnök is a minimálbéremelés elkötelezett hívei, a magyar „balliberálisok” drámai foglalkoztatási csökkenéssel riogatva úgy ellenezték a minimálbéremeléseket, hogy azok pozitív szociálpolitikai hatását nem értékelték. Általában véve sem folytattak életszínvonal politikát, a magyar bérszínvonalat csupán mint versenyképességi tényezőt kezelték, és ezért annak felelősségteljes visszafogását szorgalmazták. Mindez rendkívül elidegenítően hatott a választól számára egy olyan politikai erőtől, amely közben a féktelen költségvetési felelőtlenség minden jegyét bemutatta. Ennek a neoliberális gazdaságfilozófiának nem volt válasza arra, hogy az uniós átlagnak mindösszesen 30 százalékára felzárkózott magyar nominál medián bérek mellett a háztartások és az államháztartás hogyan lesz fenntartható, ha ugyanakkor és az élelmiszer és energiaárak az uniós átlagárak 83%-át érik el, a ruhaárak 85%-ot, a cipő 95%-ot, a közlekedés 71%-ot, a kommunikáció pedig 109%-ot?
Különösen súlyossá vált a hazai cigányság helyzete. Felmérések tanulsága szerint mintegy nyolcvan százalékuk a legalsó két jövedelmi tizedhez tartozik, társadalmi tőkéjük a felemelkedéshez gyakorlatilag nincs. A külön roma programokra elköltött pénzekről az Állami Számvevőszék hivatalos elemzésbenmondta ki, hogy azok átgondolatlanok, inkoherensek, töredezettek maradtak, monitorozásuk nem történt meg, sokszor pilóta projektekként elhaltak, a disszemináció és a széles körű bevezetésük elmaradt. A romák széles rétegeinek felemelkedéséhez pedig pontosan azok a jóléti állami mechanizmusok (oktatás, szocpol, közösségi közlekedés, lakástámogatás) hiányoztak, melyeket a liberális társadalomfilozófia elhanyagolt. Paradox módon tehát az a helyzet állt elő, hogy miközben sajnálatos módon a magyar társadalom nagyobbik része úgy vélekedik, hogy a romák „mindent megkaptak”, azzal nem éltek, a társadalmon „élősködnek”, eközben a szomorú valóság az, hogy soha nem épültek ki a felemelkedésükhöz minimálisan szükséges, output mutatóiban is legitimált mobilitást biztosító társadalmi alrendszerek: az oktatás, a foglalkoztatáspolitika, a szociálpolitika, a közösségi közlekedés. A liberális értelmiség igen értékes jogvédő tevékenysége, antirasszista megközelítése szerencsétlen módon nem járt együtt a mobilitást biztosító állami alrendszerek hatékonyság megteremtésével.
Hosszan lehetne még érvelni amellett, hogy rendszerváltás utáni liberális gazdaságfilozófiai dominancia eredményeképpen Magyarországon mobilitást elősegítő helyett polarizálóvá vált a „jóléti” állam. Ezt azonban mindenki hétköznapi szinten tapasztalja, amikor a fizikailag széteső kórházak, iskolák és vonatok tárgyi valóságában megéli az anyagilag kivéreztetett alrendszerek elkeserítő állapotát. A liberális közgazdászok mindeközben a túlméretezett államról beszéltek, és Ollókezű Edwardként reformok helyett fűnyíróelvű vágásokkal igyekeztek csökkenteni az alrendszerek finanszírozhatóságát. Márpedig a magyar állami újraelosztás nemzeti összterméken belüli aránya a rendszerváltástól 2004-ig a közhiedelemmel ellentétben nem tért el jelentősen az európai OECD országok átlagától. A kelet-európai országokkal történő szokásos összevetés ebből a szempontból teljesen érdektelen, hiszen ők ugyanannak a posztkommunista államcsökkentő gazdaságfilozófiának az elszenvedői, mint Magyarország. Ráadásul széles mintán végzett nemzetközi összehasonlítások szerint az újraelosztás mértékének nincs hatása a növekedésre. Ami jelentősen eltért az európai OECD átlagtól, méghozzá lefelé, az a bevételi oldal volt! Kárhoztatták az alrendszerek posztkádári működését, de közben soha nem készítették igazi érdemi átvilágítást az egészségügy, a szociálpolitika vagy a vasút témakörében (Az oktatásügy szerencsés kivétel, részben pont Magyar Bálint szakpolitikai megközelítésének, mellyel párttársaival is számtalan esetben került szembe, részben pedig az igen kiváló magyar oktatáskutatóknak.). A bevételi oldalon a középosztály képviseletében aluladóztatták a vagyont, a tőkét, a környezetterhelést, nem tettek kísérletet a gigantikus offshore elszivárgás megállítására, és csak hajszálon múlt, hogy be nem vezették az egykulcsos személyi jövedelemadót. Sőt, ahogy erre Tölgyessy Péter írásában rámutat, a Bajnai kormány lényegében ezt meg is tette. A mobilitást lehetővé tevő állami alrendszerek hiányában pedig a piacra utalódnak a felemelkedésre áhítozók. Mindeközben a gazdagok gazdagodtak, a kétszáz leggazdagabb magánszemély például még a 2008-al kezdődő válság éveiben is jelentősen gyarapíthatta magánvagyonát.
Fontos itt felhívni a figyelmet arra, hogy Kis János indokolatlanul elítélő Medgyessy Péterrel és megengedő Gyurcsány Ferenccel szemben. Medgyessy jóléti rendszerváltása mindösszesen 5-7 százalékpontnyi elsődleges adóssággal növelte a magyar GDP arányos adósságrátát úgy, hogy ez a ráta nem érte el a gazdasági növekedés ütemét! Mindeközben szintre hozta azokat a magyar béreket, melyeknek növekedése akkor már hosszú ideje lapos volt és elmaradt a GDP növekedésének ütemétől. Gyurcsány Ferenc viszont még akkor is 12 százalékpontnyi elsődleges egyenleggel emelte az adósságrátát, ha nem számoljuk hozzá az emiatt szükségessé vált 13 százalékpontnyi IMF hitelt. Tette ezt úgy, hogy közben a GDP növekedés leállt, a jövedelemszint pedig 2005/2010 összehasonlításban alig nőtt. Miért ilyen megértő Kis János Gyurcsánnyal szemben ha nem azért, mert az névleg szocialista miniszterelnök létére alapvetően liberális gazdaságpolitikát folytatott, szemben Medgyessy Péterrel, aki halvány kísérletet tett egy pasztell szocdem kormányzásra? Életszerű az, hogy Gyurcsány inkoherens Konvergencia Terve (vizitdíj, tandíj, egészségügyi privatizáció, ágazati különadók) adta meg volna az esélyét annak, hogy meghaladjuk az alacsony foglalkoztatás és termelékenység liberális közgazdászok által is sokszor hangoztatott csapdáját?
Az istenadta félázsiai nép?
Mára elvékonyodott, talán már egyszámjegyű az a középosztály, aki anyagi függetlenségéből adódóan képes ellenállni a politikai nyomásnak és a gazdagodást, sokszor a megélhetést egyedül jelentő klientalista hálózatoknak, aki megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy ne üljön fel szimplicista világmagyarazátoknak. A nagy többség nem ilyen, így pedig képtelenség demokráciát működtetni. Őket nevezte Orbán Viktor „félázsiai társadalomnak”, amely csak azért nem okozott nagyobb felzúdulást, mert kimondva – kimondatlanul a liberális értelmiség is ezt gondolja róluk. A nem megfelelőnek ítélt beállítottságú, értékrendszerű társadalom azonban nem lesz önmagától demokrata, középosztálybeli. Ahogy az elmúlt két évtized bebizonyította, a piac nyomásától sem. Fizikai szükségben élő milliók, akik évtizedekre defenzív életstratégiákra rendezkedtek be, nem lesznek felelős polgárok, citoyenek, öntudatos demokraták, merész vállalkozók, a világ kulturális sokszínűségét felfedezők. Orbán Viktor azzal folytatta: a skandinávoknál lehet hogy ez működik, nálunk nem. Sajnálatos, hogy a „balliberális oldal” gyakorlatilag ismét csak ugyanezt gondolja. Orbán Viktor mint konzervatív politikus vélheti úgy, hogy a társadalmi értékrend állandó, ezért neki mint miniszterelnöknek kell ahhoz idomulnia, nem pedig feladata lenne annak formálásában. Egy baloldali irányzat ezzel szemben attól baloldali, hogy meggyőződése szerint a társadalom értékrendje intézmények (család, iskola, média, állami szervek) szocializációja által változik. Analógiaként megemlíthetnénk 1989-et. Ha azt gondoltuk volna akkor, hogy demokratikus hagyományok hiányában egy társadalom meg se próbálja a demokratikus intézmények és rendszer működtetését, akkor nem történt volna meg a rendszerváltás. Mégis megpróbáltuk, mert hittünk abban, hogy az intézményeknek, a narratíváknak szemlélet és értékrendszer formáló ereje van. Ha hiszünk abban, hogy nincs „cigánybűnözés”, akkor hinnünk kell abban is, hogy nincs „svédmegbízhatóság” sem. Középtávon minden tanult, az értékrendszerek állandóan változásban vannak, még pedig az intézmények által. A szociológiai értékrendszer kutatás már rég nem azokban az egységes „nemzeti kultúrát” tételező klisékben gondolkodik, amelyeket az Inglehart térképek formájában mutogat a magyar liberális értelmiség egymásnak annak bizonygatására, hogy bizony az „elmaradott” magyar társadalom Macedóniához áll közelebb, mint Szlovéniához. Ma már Inglehardt és vitapartnerei is szubtársadalmi értékklaszterekről írnak, amelyekből Magyarországon is meg van a premodern, a modern, a posztmodern, és még számos más lehetséges bontásban megtapasztalható sokszínűség. Az „elmaradott” „nemzeti értékrendszerre” való hivatkozás tipikus harmadik világbeli defetizmus, amely a fejlettségbeli különbségeket kulturális determinizmusnak nézi: az afrikai és indiai elit a volt gyarmattartóihoz képest érzi kevesebbnek népét; a latin-amerikai középosztály a gringókhoz képest; a nyugatosodott görög az ottomán örökséget kárhoztatja, persze ő magát nem beleértve! A kulturális defetizmus alibi arra, hogy ne kelljen bevezetni antikorrupciós intézkedéseket, outputjában is esélyteremtő oktatást, közösségi közlekedést, érdekképviseletre képes szakszervezeteket és számos egyéb más intézményt kialakítani. A többpártrendszer, az emberi jogok, az alkotmányosság, az uniós acquis communautaire átültethető eltérő kulturális közegbe, a skandináv modell vagy a fejlesztő állam nem…? Ha ugyanazt csinálod, amit eddig, akkor ne csodálkozz azon, hogy ugyanazt is kapod, mint eddig.
Baloldal nincs, csak erős „nemzeti” és összeroppant „liberális” Magyarország
A különböző értékklaszterekhez narratívák társulnak. Hogy közülük melyik erősödik, az mémek hétköznapi harcában dől el, ezt pedig politikai infrastruktúra kérdése. Média, személyiségek, hősök, narratívák, beszédmódok, tanszékek, folyóiratok, konferenciák, szakpolitikai anyagok és bevezetett intézkedések ötvöződnek narratívákká. A rendszerváltás utáni Magyarországon kétféle politikai infrastruktúra és gépezet létezett: „nemzeti” és „liberális”, ezek közül az utóbbi erősen visszaszorult. A liberális infrastruktúra társadalmi bázisát a globalizáció elsősorban Budapesten élő középosztálybeli relatív nyertesei adták. Ők azonban kevesen vannak, még egy fejlett jóléti demokráciában sem szokott egy liberális erő öt-tíz százaléknál több szavazatot kapni.
A nyugaton baloldali értelmiség Magyarországon nagyrészt liberális. A nyugati szociáldemokrata pártok is átestek ugyan egy kudarcos neoliberalizáción, ám csak miután már kiépítették a masszív és rezisztens jóléti államokat. Magyarországon ez a kádári jóléti állam totális lebontásával egyidejűleg valósult meg. Baloldali narratívák, politikai infrastruktúra hiányában a folyamatosan erősödő társadalmi egyenlőtlenségek egyre inkább a jobboldal, majd fokozatosan a radikális jobboldal malmára hajtották a vizet. Mivel a „ballibberális” oldal az osztálynarratívákat meghaladottként elutasította, a társadalmi különbségek újraethnicizálódtak. A magyar polgár ezekhez a fatális világmagyarázatokhoz úton, útfélen, iskolában, családban, médiában hozzájut, a szocializációra és társadalomkritikára épülő baloldali világértelmezés viszont marginális. A két világháború közötti „zsidó=gazdag, elit” tételezés mellé felzárkózott a „cigány=underclass” tézis is. A baloldali narratíva és politikai intézményrendszer hiánya a jóléti állam középosztályi mobilitást teremtő mechanizmusainak hiányában a rendszerváltás után ugyanúgy a jobboldali mozgósítás térnyeréséhez vezetett, mint a két világháború között.
A fentiekkel szemben gyakran hangzik el ellenérvként, hogy Magyarország szegény ország, mindig is az volt, a felzárkózás és a középosztályosodás időbe telik. Huszonhárom év azonban nagy idő. A 2006-os öszödi beszéddel kezdődően már a harmadik generáció adta fel épp az össznemzeti felzárkózás esélyét és áll át defenzív, önromboló vagy menekülő stratégiákra. Ők 2010-et nem érzik cezúrának, mert a megelőző két évtized sem adott nekik értékelhető esélyt, reményt, okot a kötődésre. Ennyi idő alatt az NSzK a szinte teljes háborús megsemmisülésből a Wirtschaftswunder állapotába jutott, Dél-Korea vagy Szingapúr pedig a harmadik világból az elsőbe. Zsákutcában gázt adni felesleges.
A Fidesz nem egy világos társadalmi és gazdasági vízióval nyert kétharmados többséget 2010-ben. Sem a párt programja, sem miniszterelnök-jelöltje nem árult el e tekintetben többet a választási kampányban az egykulcsos adónál, amely azonban még a jobboldalra szavazókat is megosztotta és továbbra is megosztja. A kétharmad oka az volt, hogy a választók radikálisan mást szerettek volna látni, mint a megelőző nyolc évben. 2014-ben az ellenzék ugyanazokkal az arcokkal próbálkozik, 2013 végén pedig egyik pártjának sincs hivatalosan elfogadott gazdasági programja. A választók felé sugárzott ajánlatuk pedig lényegében az, hogy térjünk vissza a 2010 előtt világba.
Ezért vesztették el a 2014-es választást. http://www.parameter.sk/blog/pogatsa-zoltan/2013/12/29/rendszervaltas-tarsadalom-nelkul