Meghalt Ariel
Saron, Izrael nyolc éve kómában fekvő, volt miniszterelnöke – közölte az izraeli katonai rádió szombaton, a 85 évesen elhunyt volt politikus hozzátartozóira hivatkozva. Egyszerre gyűlölték és csodálták, katonai és politikai megítélése pedig ma is heves vitákat vált ki. Egy valami azonban vitathatatlan: Ariel Saron mozgalmas életében mindent annak vetett alá, hogy a lehető legnagyobb mértékben garantálja a zsidó állam biztonságát. Akár kiskatonaként vagy tábornokként, miniszterként vagy kormányfőként, karrierjének fontosabb döntéseivel alapvetően meghatározta Izrael történetének alakulását.
A brit mandátum alatt lévő Palesztinában 1928-ban egy kibucban született Ariel Saron fiatalemberként csatlakozott a Hagana földalatti zsidó katonai szervezethez, és az Izrael megalakulásához vezető, 1948–49-es első arab–izraeli háborúban szakaszparancsnokként harcolt. Már húsz évesen megsebesült a hírhedt latrúni csatában, és egyik életrajzírója, a Háárec című izraeli lap újságírója, Uzi Benziman szerint akkor egy életre azt a tanulságot vonta le: a zsidók nem maradhatnak passzív célpontok, és az arab agressziót tízszeresen kell visszafizetni.
Öt évvel később, 25 éves korában került először a figyelem középpontjába, méghozzá a legmagasabb szinten. David Ben Gurion alapító miniszterelnök hívatta magához a fiatal tisztet, aki egy izraeli nő és két gyereke meggyilkolásának bosszújaként az egységével lerohant egy ciszjordániai arab falut. Emberei 45 házat robbantottak fel, 67 palesztint öltek meg, a megtorlás kegyetlensége pedig Saron névjegyévé vált. A palesztinok démoni figurának, hívei nemzeti hősnek titulálták.
Bár Ben Gurion megfedhette az ifjoncot – aki a kormányfő tanácsára változatta családi nevét Scheinermannról Saronra –, ám katonai előremenetele megállíthatatlannak bizonyult. Ahogy maga Saron is az egymást követő arab–izraeli konfliktusokban. Az 1956-os szuezi háborúban ejtőernyős dandárt vezetett, és sikerei miatt megkapta a vezérőrnagyi rangot. Az időközben a jogi diplomát megszerző tábornok az 1967-es hatnapos háborúban már egy hadosztályt irányított, és az egyiptomi hadsereg elleni briliáns stratégiai lépései döntő szerepet játszottak abban, hogy végül az egész Sínai-félsziget izraeli megszállás alá került. Ebben a háborúban foglalta el Izrael Ciszjordániát, a Gázai övezetet és a Golán-fennsíkot is.
Izraelben a biztonság és a politika igen szoros kapcsolatban áll, így aligha csoda, ha Saron a Likud jobboldali tömörülés alapítójaként bekerült a kneszetbe, a jeruzsálemi parlamentbe. Ám amikor Egyiptom és Szíria 1973-ban Jóm kippurkór – az engesztelés zsidó ünnepén – váratlanul megtámadta Izraelt, Saron habozás nélkül ismét a frontvonalra indult. Egy tartalékos hadosztály élén elfoglalta a Szuezi-csatorna egy részét, elvágva ezzel a harmadik egyiptomi hadsereget, és megfordítva a hadiszerencsét – Izrael ugyanis vesztésre állt.
Saront állítólag – képletesen szólva – úgy kellett lefogni, mert Kairóig akart masírozni, amit viszont aligha nézte volna tétlenül a többi arab ország. Arik, Izrael királya – ünnepelték otthon becenevén, a hősiessége köré szövődött mítoszt pedig csak fokozta az a fotó, amelyen sebesülése miatt bekötött fejjel áll a harcvonalon. Képviselői újraválasztása nem volt kérdés, 1981-ben pedig Menáhem Begin kormányában védelmi miniszter lett.
Politikai pályafutása azonban katasztrófával indult. A Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) bázisainak kifüstölés céljából 1982-ben indított libanoni háborúban Saron önhatalmúlag – állítólag Begin tudta nélkül – Bejrútig vezényelte az izraeli hadsereget. Így lehetővé vált, hogy Izrael libanoni maronita keresztény szövetségesei – a falangisták – a Szabra és Satila palesztin menekülttáborokban ezreket mészároljanak le. A hazai és nemzetközi felháborodás nyomán Saron lemondott, de az ügyet vizsgáló izraeli bizottság csak a politikus közvetett felelősségét állapította meg. Az arabok viszont innen kezdve csak mészárosként vagy hóhérként emlegették. Cikk itt.