A tehetséges, fiatal sportoló,
Rakaczki Bence, a Diósgyőri VTK kapusa, idén január 16-án, 20 évesen hunyt el. Halála előtt szívszorító levélben búcsúzott el édesapjától és az élettől. A közösségi oldalakon megosztott reménnyel és fájdalommal teli levelét változtatás nélkül adja közre a Life.hu
Nyugodj békében Bence!
„Ne haragudj, Apu. Én nem így akartam. Tavasz van, hihetetlen, elképesztő januári tavasz. Az utcán mindenki kiskabátban, jókedvűen, a fiúk pedig már edzenek. Újjáéled a természet, új időszámítás kezdődik.
Apu, én nem ezt akartam. Harcoltam, küzdöttem, élni akartam. Hiszen Te tudod a legjobban. Ott álltál mindig a kórházi ágyamnál, néztél rám komoly arccal, szemedben mérhetetlen szomorúság bujkált, és néha én vigasztaltalak. Pedig féltem, Apu, sokszor nagyon is féltem, de sohasem mondtam ezt Neked. Egyetlenegyszer sem. Csak akkor sírtam, zokogtam, amikor nem volt ott senki. Nem akartam, hogy gyengének láss. Érted ezt, Apu? Elvégre mégiscsak futballista voltam, sportoló, a DVTK labdarúgója, a szerencse fia, és a Diósgyőr kapusa egyszerűen nem lehet gyáva – még csak az kellene! Akinek ilyen szurkolótábor előtt kell védenie, az igenis legyen erős, sőt legyen hős, ha az ellenfél csatára hozza felé a labdát vagy távolról bombázza a kaput, s akkor is, ha ott áll előtte az orvos és azt mondja neki: Fiatalember,reménykedjünk. Apu, én reménykedtem. Biz’ isten mondom. Nem voltam jól, olykor szenvedtem nagyon. Mindenem fájt, legszívesebben üvöltöttem volna, hogy gyerekfejjel miért kell itt lennem, bezárva egy kórházi szobába, amikor odakint dübörög, hömpölyög, morajlik az élet. Az élet. Érted, Apu? Nem beszéltem Neked erről, nem beszéltem az álmaimról sem. Mert éjszakánként mindig álmodtam, olyan voltam, mint egy filmrendező. Képek, történetek követték egymást, miközben én hánykolódtam, forgolódtam az ágyban, és nem hiszed el, de mindig meccs volt, és én álltam a Diósgyőr kapujában, s azt mondogattam magamban, olyan kapus leszek, mint a Veréb Gyuri bácsi. És álmomban kivédtem minden szabadrúgást, ziccert, sőt tizenegyest is. Büszke lettél volna rám, Apu. Persze tudom, így is az voltál. Jobban izgultál 2012. május 4-én Pécsen, mint én. Tajti Norbi helyére álltan be tizenkilenc perccel a találkozó vége előtt. Nyertünk kettő egyre, és én akkor ott azt mondtam: íme itt van a világ legboldogabb embere. És az is voltam! NB I-es futballista. Ott repült fölöttem az ifjúság édes madara, s én legszívesebben repültem volna vele, mert azt gondoltam, az élet simogat, az élet ajándékokat tartogat, az élet vigyáz rám. Tizennyolc évesen még senki sem gondol az elmúlásra. Még az sem, aki egyik pillanatról a másikra megbetegszik. Tudod, Apu, azzal vigasztaltam magam a legnehezebb pillanatokban is, hogy ha Dzurják Csöpi meggyógyult ugyanebből a betegségből, akkor nekem is sikerül. Persze, hogy sikerül hiszen én fiatal vagyok, erős, sportoló – és hát előttem az élet. Valahogy nincs rendben ez az egész, Apu. Mert a gyerek csak álmodozik, vágyakozik, terveket sző, szerelem után sóvárog, sikerekre éhezik. Nem akartam én világmegváltó lenni. Dehogy akartam. Szeretem Miskolcot, szeretem a várost, a csapatot, a futballt. És szerettem az életemet. És tudod , Apu, azt kívántam, hogy ez tartson jó sokáig, hogy én majd vetődök a kapuban a lapos lövésekre, lehúzom a beadásokat, kiöklözöm a bivalyerős lövéseket. Aztán hazamegyek jóleső fáradtsággal, felszabadultan, lelkemben az élet zamatával – és lesznek gyerekeim, neked unokáid, és egyszer majd leülünk. Te kissé öregesen, én telis-tele élménnyel, és egy pohár bor mellett átbeszélünk mindent. Ne haragudj rám, Apu, én nem így akartam. Harcoltam, de vesztettem.
És most már csak azt kérem Tőled, hogy menjél ki a meccsre, menjél ki a stadionba, mert én ott leszek mindig, és mondd büszkén, hogy a Te fiad, Rakaczki Bence a Diósgyőr kapusa.”