Az önkormányzati és rendőrségi „átfogó ellenőrzések” mindennaposak Miskolc főként romák lakta
negyedeiben. Vajon mi az értelme a sokszor több tucat közalkalmazottat megmozgató és a sajtóban bőséggel tálalt akcióknak? Bűncselekmények felderítésére aligha jó: a közel négyezer ember ellenőrzése során egyetlen feljelentés született.
MAGYAR NARANCS 2014. február 6.
Észak-Magyarország központja az elmúlt években jó néhányszor került a címlapokra: hol az avasi városrészbe beköltöző és a helyi politika szerint összeférhetetlen romák miatti zúgolódás, hol az iskolai szegregáció miatti pereskedés, hol a Magyar Gárda vonulása, hol az ellendemonstráció adott okot a híradásokra. Nem csoda ez egy olyan városban, ahol a település 19 szegregátumában legalább 9 ezer — főként roma — ember tengődik mélyszegénységben.
A nyomorból és a térbeli elkülönültségből eredő gettókultúra nem magyar sajátosság, a probléma „kezelésére” indított rendszeres „átfogó ellenőrzések” — a köznyelvben razziák — viszont igazi hungarikumnak számítanak. A társadalmi kirekesztettség kérdésének eme unortodox kezelését még a szocialista városvezetés honosította meg 2009-ben, amit aztán a Kriza Ákos vezette fideszes önkormányzat fejlesztett mai formájára. Az önkormányzati rendőrség szervezte all-in-one ellenőrzéseken a város szinte összes hivatalos szerve és szolgáltató cégei részt vesznek.
A gyermekvédelem, a közműszolgáltatók képviselői, a városi ingatlankezelő, de mezőőrök, polgárőrök, népegészségügyi szakemberek, sőt még a kormányhivatal képviselői is aktívak az akciókon, amelyekről a minap.hu (a Miskolci Napló online változata) leplezetlen lelkesedéssel tudósít.
MINAP.HU
A Miskolci Napló online változata, a minap.hu üzemi lapokat megszégyenítő termelési riportok útján ad hírt az önkormányzat szegénytelepeket sújtó razziáiról. A lelkesedés oka talán nem véletlen. Kiadójuk, a MIKOM Kft. a tizennyolc milliárd Ft. jegyzett tőkéjű Miskolc Holding Zrt. tagja. A megaméretű vállalatcsoporthoz többek között a város ingatlangazdálkodását, közlekedését, vízművét, hőszolgáltatását ellátó cégek tartoznak.
A megküldött adatok szerint lakcímkártya-egyezés, kutyaoltás, ingatlantisztaság, közműdíj a leggyakoribb ellenőrzési szempont. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet közérdekű adatigényléssel fordult a városhoz tavaly év végén, az ellenőrzések hátterét tudakolva. Kérdéseikre, ha nem is teljeskörűen, választ kaptak. Kiderült, hogy a tavaly áprilisban gründolt Miskolci Önkormányzati Rendészet (MÖR) 2013-ban összesen 38 alkalommal tartott átfogó ellenőrzést. Az utcaneveket összevetve a KSH adataival, valamint a város antiszegregációs intézkedési tervével a Roma Sajtóközpont (RSK) azt találta, hogy a razziákat szinte csakis a szegénygettókban tartják, ahol túlnyomórészt romák élnek.
SZEGÉNYGETTÓK
A Központi Statisztikai Hivatal útmutatása alapján szegregátumnak minősülnek azok a területek, ahol az alacsony státuszú népesség aránya meghaladja a 40 százalékot. Az alacsony státuszú népesség fogalma a legfeljebb általános iskolai végzettséggel és rendszeres munkajövedelemmel nem rendelkező aktív korú népességet jelöli.
A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség által kezdeményezett 2010. évi kérdőíves felmérés eredményei szerint az ország területén 823 településen és 10 fővárosi kerületben összesen 1633 szegény- és cigánytelep, szegregátum található, a települések egynegyedében tapasztalható településen belüli lakóhelyi szegregáció. A legtöbb szegregátum az észak-alföldi, az észak-magyarországi és a dél-dunántúli régióban fordul elő. Az elemzés 285-315 ezer főre (az ország lakosságának mintegy 3 százalékára) teszi a szegregált lakókörülmények között élők számát. A szegregátumok 6o százaléka községekben található.
Egy kiváló összefoglalót a témában itt talál Domokos Vera és Herceg Béla tollából
Egy darab feljelentés
A MÖR tavaly nyolc hónap alatt 1300-nál több ingatlanban mintegy 3650 személyt ellenőrzött, köztük csaknem 700 kiskorút. Az ellenőrzésekben érintett személyek 10 százaléka számolhat valamilyen negatív következménnyel; magyarán a hatóságok legalább egy észrevételt küldtek egy másik, kompetens szervnek. A MÖR szerint „ezen átfogó ellenőrzések során nem a helyszíni bírságok kiszabása, illetve feljelentések megtétele az elsődleges cél, hanem, hogy az ellenőrzések kapcsán felmerülő és tapasztalt problémák a leghatékonyabban eljussanak az arra megoldást biztosító hatáskörrel rendelkező szervek felé, melynek leghatékonyabb formája az átirat.” Átiratból tavaly született is vagy négyszáz darab; ezek többsége a lakcímbejelentések elmulasztása miatt készült, de az udvaron tárolt hulladék, beoltatlan kutya, a bérleti szerződés hiánya, az illegális áram- és vízvételezés okán is gyarapodott a számuk. Összesen egy darab feljelentés született az adatszolgáltatás szerint, amit vagy szemetelés, vagy a kutyapiszok fel nem takarítása miatt róhattak ki (azért nem tudni pontosan, mert csak a jogszabályi paragrafust közli az adatgazda). Újdonság, hogy — amint a minap.hu is megírta — már a lakók tulajdonjogát is ellenőrzik, a hatóságok adásvételi szerződések bemutatását kérik tőlük. Az egyik legutóbbi akcióban Tetemváron jártak a város emberei, főként a lakcímkártya és az ingatlan-adásvételi szerződések meglétének ellenőrzése céljából — legalábbis a megkérdezett lakosok, köztük egy országosan ismert roma költő ezt mondják.
Horváth Gyula költő
Sok művész élt nyomorban és kilátástalanságban, az ember valahogy mégis hajlamos kávéházakban lebzselő, sálas bohémként elképzelni egy tizenegy kötetes poétát. „Gyula nincs itthon, fáért ment reggel biciklivel” — oszlatja el gyorsan a lírai toposzt Horváth Gyula felesége, majd a „házukba” invitál, ami valójában egy egyablakos, dohos alagsor Tetemváron, Miskolc egyik szegények lakta városrészében.
A szikrázó hóesés után nehéz megszokni a benti örökös szürkületet: a szegényesen berendezett lakásban július óta nincs áram. „Itt voltak a rendőrök vagy négyen, később jöttek tán még egy kocsival is — vezeti fel a legutóbbi önkormányzati razzia eseményeit a mosolygós asszony, míg a férjére várunk. — A lakcímkártyánkat kérték, meg hogy mi jogon vagyunk itt, hol az adásvételi szerződés. Úgy beszéltek az urammal, mint a kutyával, pedig az egyikük két héttel előtte látta már a papírjainkat, most meg letagadta. Azt mondta, vigyázni kell Gyulával, mert hazudik. A másikuk pedig erősen vállon lökte. Itt voltak vagy fél órát, míg Gyula végül előkotorta az adásvételit, és elmentek.”
Nem tudunk tovább várni, inkább szétnézünk a környéken. A néhány lépéssel lejjebb, tüchtig portája előtt épp a postással diskuráló Pál saját maga is bizonytalan a razziákkal kapcsolatban. Az alkalmi munkákból élő harcsabajszú férfi egyfelől üdvözli a kiemelt figyelmet, mert súlyos problémája a környéknek, hogy a nincstelenek — romák, nem romák vegyesen — minden mozgathatót ellopnak a lakásokból. Sokszor az éppen üresen álló épületek sem ússzák meg: kibontanak mindent, ami eladható vagy eltüzelhető. A rendőrök szerinte csak a kicsinyes igazoltatással zaklatják a nyomorgókat, a valódi bűnözők pedig vígan élnek. „Van két lányom, és nagyon féltem őket, mert a környéken rengeteg a kábítószeres fiatal. Idejárnak az üres lakásokba a város többi pontjáról is, a dílereket meg mindenki ismeri, mégsem történik semmi. Ha viszont lemegyek a boltba vásárolni, útközben tuti, hogy igazoltatni fognak” — ad hangot nem túl hízelgő véleményének a férfi, majd az előtte álló süvölvény fára mutat. „Na, legutóbb például emiatt akartak megbüntetni, mert állítólag belóg az útra!”
A bűnös csemete
Az utca aljában meghúzódó forgalmas boltocska eladója is az itt lakókra figyelmeztet. „Eszükbe ne jusson ideköltözni! Az egyik ismerősöm is most adta el a szép lakását két és fél millióért, igaz, nem menekült messze, mert csak két utcával költözött lejjebb”— keveredett önmagával is némi ellentmondásba a törékeny, középkorú asszony. Szerinte is nagy gond a kábítószer a környéken, viszont lopás csak egy volt a boltban, a tettes azóta is börtönben ül.
Miután szinte minden megkérdezett egyöntetűen a tinik kábítószerfüggőségét hozta fel a legnagyobb problémának, megkérdeztük magukat a fiatalokat is. Nem kellett nagyon erőlködni: a legelső arra járó tizenéves segített volna „jófajta” fűhöz jutni. „Itt háromezer grammja, de magának elintézem kettőfélért” — állt a tizenhatéves-forma fiú ajánlata, aki annyira komolyan gondolta a „segítségnyújtást”, hogy egy órán át várakozott az üzlet reményében. Többszöri győzködés után volt hajlandó elfogadni, hogy csak érdeklődtünk.
Ősz hajú, joviális pár kapaszkodik fel mellettünk a csúszós dűlőn. Ők, bár az ellenőrzéseknek örülnek, az önkormányzati razziák rendszerességét kifogásolják. A rendőrök kéthetente kopogtatnak lakásuk ajtaján a lakcímkártyát és a személyit kérve, amit — mivel már több évtizede a házukban élnek — érthetetlennek és felháborítónak tartanak.
Tetemvár felső utcáján több arra sétálóval is szóba elegyedünk. Kolompár László épp „tapasztalati szakértő” képzésen vesz részt, amely után elvileg az önkormányzat alkalmazza majd helyi segítőként. „Hát itt nagy szükség van az önkormányzat meg a rendőrség jelenlétére, mert szét kell csak nézni, hogy mi van itt!” — ad hangot lesújtó véleményének. Megkérdezzük, hogy szerinte nem lenne-e célravezetőbb például kábítószer-prevenciós programot indítani az itteni fiataloknak, mire határozott nemmel felel. „Fel van ez fújva, itt is csak akkora a kábítószerezés, mint bárhol az országban!”
Senkit nem érdekel
„Épp tegnap voltak itt a rendőrök, és megint a lakcímkártyánkat kérték” — csóválja a fejét Zoli, a város egy másik szegregátumának, a számozott utcák sorházainak régi lakója. A takaros kis telken lovaskocsi álldogál magányosan. A ló a pajtában vészeli át a hideget. Zoli elmondása szerint fuvarozással keresi meg a napi betevőt, amit igencsak megkeserít, hogy a rendőrök folyamatosan büntetik. „Nagyrészt az én hibám, mert ittas vezetésért bevonták a hajtásimat — ismeri el a saját felelősségét a feleségével és két gyermekével élő negyvenes férfi. — Nem fognak itt el ám egy bűnözőt se, pedig kéthetente jönnek ide. De minek? Lakcímkártyát nézegetni? Akit meg vinni kéne, sose kapják el!” — értetlenkedik már bent a házban Zoli felesége, Éva. Nekik is és szinte mindenkinek akad egy-egy bántalmazásos rémtörténete a rendőri intézkedések kapcsán, amikor azonban a konkrétumokat kérdezzük, már nem akarnak névvel nyilatkozni. A nyolc osztályt végzett, évtizedes gyári munkás tapasztalattal rendelkező élénk szemű asszony amúgy jelenleg egy alapkompetencia-fejlesztő közmunkásképzésen vesz részt, most épp a megfelelő „kopogtatás és köszönés” című fejezeten van sor a tananyagban. Mindenesetre a „vigyázz magadra a csúszós úton!” elköszönésre megadnánk a csillagos ötöst.
Távozásunk előtt még egyszer próbát teszünk a költőnél. Ezúttal otthon találjuk. A megtört férfi nehezen tér érdeklődésünk tárgyára. Előbb képszerűen felidézi nem éppen szokványos élettörténetének néhány állomását: a hajnali kenyérguberálásokat, az első rendőri pofont nyilvános almaevés bűntette miatt, és az iskolai irodalomtanárként eltöltött évtizedeket. Horváthék a tanári fizetésből és a megjelent verseskötetek utáni jogdíjakból tisztes kispolgári életet éltek az Avas egyik panelházában, mígnem az iskolaösszevonások következtében sok más pedagógussal együtt ő is lapátra került. Klasszikus elszegényedési spirál következett folyamatos lakbértartozással, tavaly nyári kilakoltatással és végül az alagsorral.
„Ami a legjobban fáj, hogy a bútoraink mellett több ezer könyvem is odaveszett, mert mire a teherautóval megérkeztem, a kilakoltatók már a konténerbe vágták mindenünk” — kesereg a férfi, aki jobb híján utcazenélésből próbál fennmaradni. A költőt az elmúlt időszak annyira megviselte, hogy folyamatos pszichiátriai kezelésre szorul, nemrégiben pedig rákot diagnosztizáltak nála, jelenleg is kezelésre jár.
„Engem nem igazán érint meg, hogy meglökött az a rendőr, kaptam én már nagyobbat is. A baj az, hogy az égvilágon senkit nem érdekelt, hogy mi folyik itt, amíg egy ismert emberrel nem történt meg” — szól utánunk távozóban.
Kadét Ernő — Sárközi Gábor — Suri Szilvi romasajtokozpont.hu
A cikk eredeti megjelenése: MAGYAR NARANCS 2014. február 6.